Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.

Ülésnapok - 1931-36

314 Az országgyűlés képviselőházának 36. ülése 1931 december 11-én, pénteken. láttam, népünk érdekében hasznosíthassam. A magyar egészségügy annál aktuálisabb, mert a közelmúltban a Népszövetség a magyar közegészségügyet állította oda követendő például «a kínaiaknak» és én mint magyar ember ezt a követendő példát, ezt a nagy dicséretet elismerem és ezért örömmel adózom a Népszövetségnek, azonban szeretném, ha ugyanezt a dicséretet mint orvosember is elkönyvelhetném. Sajnos azonban, ki kell jelentenem a t. Ház előtt, hogy a Népszövetségnek ezt az elismerését, mint orvosember, nem könyvejhetem el, mert hiszen aki ismerős a vidéki viszonyokkal orvosi tekintetben, az megdöbben a szomorú egészségügyi állapotokon, amelyek vidéken a mi községeinkben és falvainkban vannak. (Ugy van! Ugy van!) Ezt elég igazolnom azzal, hogy meggyőződésem szerint boldogult Vass József népjóléti miniszter halálát is siettette és előmozdította az a tudat, hogy alig van Magyarországnak faluja, ahol a lakosság mérgezett vizet ne inna. Hiszen haiála előtt fájdalmas felkiáltásban tört ki, amikor azt mondotta: «Népjóléti miniszter vagyok és még egészséges, iható vizet sem tudok adni a falu népének.» (Helyeslés.) Nézzük meg közegészségügyi állapotainkat közelebbről! Ha közegészségügyről beszélek, ne a főváros vízvezetékére, vagy csatornázására, villanyvilágítására, r gyógy- r és luxusfürdőire, kitűnő kórházaira és pompás klinikáira méltóztassanak csupán gondolni, hanem jusson eszünkbe a falu sártengere, a magyar falu elhagyatottsága, mert igenis a magyar falu ma teljesen elhanyagolt, egészségügyi szempontból ugyanott áll, ahol évtizedekkel ezelőtt. Vájjon bele kell-e és bele lehet-e nyugodnunk abba, hogy amikor az egészségügyi kultúra fejlesztésével a városokban le tudtuk szorítani a csecsemőhalálozást, a tüdővészt a régebbiek felére s amikor városainkban a tífusz már csak a ritkaságok közé tartozik, akkor a falun a kisablakra, vizes falú, földes padlójú lakóház miatt a tüdővész, a piszkos, szennyezett ivóvíz miatt pedig a tífusz és a gyermekhalandóság üli orgiáit. A hastífusz évenként nagyon szedi áldozatait, mert ebben a betegségben 10.000 embernél több betegszik meg és ezernél több megbetegedés végződik halállal. Miért tűrjük, hogy ennyi áldozatot követeljen olyan megbetegedés, amelyet a közegészségügyi kultúra fejlesztésével biztosan és könnyen le lehet győzni? Nemzetünk gyökere és éltető nedve a falu, onnan táplálkozik és újhodik meg a város. Hogyan akar élni, fennmaradni a nemzet,ha a gyökér: a falusi lakosság beteg és pusztul? (Ügy van! Ügy van! jobb- és balfelől!) Négy évvel ezelőtt kezdett foglalkozni az egészségügyi kormányzat közegészségügyünkkel és a falu közegészségügyével tüzetesebben. Ennek a munkának a vezetésével az akkor felállított Országos Közegészségügyi Intézetet bízta meg

% Akkor még mindenki a «beteg városról» és az «egészséges faluról» beszélt és mi azt akkor elhittük. Ma tudjuk, hogy mi a valóság, hogy éppen fordítva áll a helyzet. A munka igen kevés pénzzel indult meg és jellegzetes, hogy vezetőinek külföldi anyagi segítséget kellett szerezniök, hogy rá tudjanak mutatni a falu egészségügyi bajaira, hogy rá tudjanak mutatni arra, hogy a falun is lehet egészséges házat építeni, hogy a falun is lehet jó az ivóvíz, hogy a falun is lehet küzdeni a tudatlanság ési nemtörődömség, a tüdő vész és a gyermekhalandóság ellen; a falun is lehet védeni az iskolásgyermeket a vörheny és a diftéria veszedelmei és pusztításai ellen. A pénz, amelyet eddig erre a célra fordítottak, szégyenletesen kevés, az eredmény mégis minden elismerésre méltó. Az Uj Nemzedék közölte a napokban, hogy ez a nagyszerű nemzetmentő falusi egészségügyi munka egy évre fejenként 65 fillérbe került. Egy másik napilapban mégis később azt olvassuk, hogy a kormány ezt a munkát a jövő évre meg akarja szüntetni. Tisztelettel bátorkodom kérdezni, nem éri-e meg a falusi embernek, a sok falusi gyermeknek az élete, egészsége a 65 filléreket? Miért nem részesülhet a falusi magyar ember is ugyanabban az elbánásban egészségügyi iszempontból, mint a város lakossága

1

? T. Ház! Budapest 25 tisztiorvost tart, akik nem folytathatnak magángyaikorlatot, nem folytathatnak pedig azért, hogy minden idejüket a közegészségügy megvédésére es előbb vi telére fordíthassák. Vidéki nagyobb városaink is mindgyakrabban és gyakrabban szólítják fel erre tisztiorvosaikat és tiltják el a magángyakorlattól. Németországban két évvel ezelőtt az összes járási orvosokat eltiltották a magángyakorlattól. Jugoszláviában tíz évvel ezelőtt, Bulgáriában két évvel ezelőtt ugyanezt tették a falusi nép egészségügyének érdekében s ugyanakkor megjelenik nálunk a 6490/1931. számú M. E. rendelet, — kelt 1931 november 30-án —amely kimondja, hogy: «a rendelet hatálybalépte után az egyes megüresedő járási tisztiorvosi állásokat nem lehet kinevezett járásorvosokkal betölteni, hanem ezentúl a járásorvosi feladatkört megbízás útján tiszteletbeli járásorvosokkal kell ellátni.» Ez olyan visszaesés, amelynek nézetem szerint megtörténnie nem szabad. A járási állatorvosi állásokat már régesrégen államosították, ugyanakkor a falu lakosságát a járványoktól és gyermekhalandóságtól védő, kútjait, iskoláit megjavító, rendbehozó járási orvosokat állásukban nemhogy államosítanák, hanem tiszteletdíjas állású orvosokká degradálják. Itt van megint a diszparitás a városi és falusi ember egészségének és életének értékelése között Nem fejleszthetjük tovább azt, amit eddig a falun kifejlesztettünk, sőt leromboljuk azt, amit nagy munkával és nagy áldozatok árán a falun felépítettünk, ami racionális, ami elasztikus, nem pedig bürokratikus volt s aminek megnézésére, elsajátítására, eltanulására az egész világból jöttek ide orvosok. Most pedig még azt a 160 járásorvosi állást is meg akarják szüntetni, amely kiindulópontja lehetett a falun levő értékes embertőke megmentésének. T. Ház! Ennek a kormánynak nem szabad azt a látszatot keltenie, mintha a rombolás kormánya volna. Ez a kormány nem veheti lelkére azt a nemzetpusztulást, amely előreveti árnyékát, ha a falvak közegészségügyeit nemcsak hogy nem fejleszti, hanem lerombolja azt is, amit eddig nagy áldozatok árán felépítettünk, sőt a jövőben még azt a nevetségesen csekély összeget ismeír akarják vonni a falvaktól, amelyet eddig a mintajárásokra és falvakra fordítottak. Szinte nevetséges az, hogy ma, a modem XX. században a falusi ember tehenének, lovának és sertésének értékét magasabbra értékelik és becsülik, mint az élő falusi ember életét és egészségét s az államosított állatorvos mellé odaállítják a ki nem nevezett, kényszerűségből más állások után futkosó tiszteletdíjas járásorvost. Ilyen intézkedéseket kívánhat egy pánikszerű, gon-