Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.

Ülésnapok - 1931-33

168 Az országgyűlés képviselőházának SS. ülése 19S1 december 4.-én, pénteken. ia Rerum novarumot, meg kell lállapítania, hogy XIII. Leó valóságos prófétai lélekkel látta meg mindazokat a társadalmi, gazda­sági és szociális problémákat, amelyek ma itt dübörögnek a mai kor kapuján, de a legtöbb ország egyszerűen tudomásul vette és ad acta tette a Rerum novarumot a helyett, hogy meg­valósította volna. Szomorúan kell .megállapí­tanom, hogy a magyar katholicizmus, amikor a Rerum novarum 40 éves jubileumát ünnepli, azt csak in cinere et cilicio teheti. Bűnbánó lélekkel kell elzarándokolni a nagy pápa szel­leméhez azzal az elhatározással, hogy a Quadra­gesimo anno-t nemcsak tudomásul veszi, ha­nem az életben meg is valósítja. A mai lapok­ban" gèlent meg egy közlemény a budapesti papság konferenciájáról,- amelyben Mihalovieh érseki biztos úr referálva a karitatív műkö­dés tapasztalatairól, panaszkodik, hogy neki az az impressziója, mintha Magyarországon a társadalom túl lenne organizálva. Tény, hogy különösen a karitatív működés terén széjjel­folyik a működés. Az a sokmillió csukaszürke katona, a fillérek, elvesznek azért, mert nin­csenek megszervezve. En azonban azt mondom, hogy amennyiben egyrészt túl vagyunk orga­nizálva, másrészt abszolúte nem vagyunk meg­organizálva. Kérdem és az^ érseki biztos úr előtt felvetem a kérdést, szálljon penbe a ma­gyar katholicizmussal, hogy miért nem tud a katholika akció, amelynek útjait a pápa olyan szépen megvonalozta, éppen Magyarországon lefutni arról a holt pontról, amelyre ráfutott. T. Ház! Áttérve most -már a jelentésre: át­olvastam a jelentést és mondhatom, hogy az egészre egy bizonyos kimerültség jellege nyo­módik rá. Nem merünk kardinális kérdések­hez hozzányúlni. En alátámasztom az ellenzék kívánságát és a kormánypárt többségének is a kívánságát, amikor azt mondom, hogy mi is érezzük, hogy bizonyos politikai abszurditás van abban, hogy éppen ezekben a nehéz, vál­ságos időkben a pénzügyminiszteri szék nincs betöltve s aggódva nézzük, hogy felelőtlen pénzügyi diktátorok faragcsálnak, s vissza­vágnak a költségvetés tételeinél anélkül, hogy látnák, hogy amikor vágnak, sokszor bele­vágnak a számok megett lévő idegekbe, sőt eleven húsába a magyar gazdasági életnek és az állami életnek, ami csak zavart és vér­veszteséget okoz. (Ügy van! Ügy van! a jobb­és a baloldalon.) En csak^ két kérdésre mutatok rá. Itt van a nyugdíjkérdés, vagy itt van a tisztviselő­kérdés. Magamnak is be kell vallanom erről az oldalról, hogy mintegy zsákutcába szaladtunk ebben a kérdésben. Tagadhatatlan, hogy min­denkinek áldozatot keli hozni, de kérdem, hogy addig, míg a kettős nyugdíjak és kettős java­dalmak kérdéséhez nem merünk energikus kéz­zel hozzányúlni, hogy fogjuk beadni, hogy ma gyárán mondjam, ezt a pilulát annak a nyug­díjasnak, aki a nyugdíját keserves munkával megérdemelte. (Farkasfalvi Farkas Géza: Otí vannak a többszörös állások! Elég mindenkinek egy fizetés az államkasszából! — Felkiáltások a baloldalon: Meg kell csinálni! Az a bal, hogy nem csinálják meg, — Farkasfalvi Farkas Géza: En megszavazom! — Gr. Hunyady Fe­renc: Együtt leszünk, csak minél előbb!) T. Ház! Azért hangoztatom ezt az elvet, hogy végre egyszer keresztülvigyük, hogy az államkasszából mindenki csak egy jövedelmei élvezhessen. (Dinnyés Lajos: Lássuk a törvény­javaslatot! — Far kasfalvi Farkas Géza: Évek '-óta hirdetem! — Müller Antal: Nagyon helyes! ' — Dúmyés, Lajos: Nemcsak igével él az ember!) Egy-két cséppel azt a prairie tüzet, amely­nek melegét és lángját érezzük, eloltani már nem lehet, hanem csak nagy átfogó, generális intézkedésekkel lehet ezen a kérdésen segí­teni. Az idő rövidsége miatt csak egy-két kér­déssel akarok itt foglalkozni. Sokat hangoztatták itt, ebben a Házban a magyar-osztrák összefogás kérdését ^is és Han­tos Elemér volt államtitkár most járja Auszt­riát és tart előadásokat az osztrák-magyar gazdasági összefogás kérdéséhen. Figyelmezte­tem a magyar közéletet, ne akarjunk dobbal verebet fogni. Nem nekünk van annyira szük­ségünk arra a gazdasági összefogásra, épp olyan szüksége van erre Ausztriának is. (Ügy van! a baloldalon.) Be minket az jellemez, hogy mi egy jó gesztusnak, egy jó szónak menten bedőlünk, ma Rothermere, holnap osztrák-ma­gyar unió, holnapután cseh-magyar összefogás. Mindig, mielőtt egy gondolat megérett volna, illetőleg megvalósulásra érett volna, mi már rendszerint rossz taktikával belelövünk, A napokban egy osztrák írónak a cikkét olvastam, aki ezeket mondotta (olvassa): «Ha mi osztrákok nem keresünk kapcsolatot a tőlünk keletre fekvő államokkal, akkor mahol­nap ránkszakadnak a harminc éves háború bor­zalmai.» Nekik kell belátniok, hogy elvégre egyszer le kell térniök arról az útról és ugyan­ez áll a többi utódállamokra is. Egyik fél a másiktól, egyik sanda szemmel nézi a másikat, azt várja, mikor kerül csődbe a szomszéd. Nem rajtunk múlik, hogy velük szoros összekötte­tésbe nem léptünk, hanem mindig a mentalitás volt az akadály, amely nem bánja: hogy kifo­lyik az egyik szeme, csak a másiknak folyjék ki mind a két szeme. Mindaddig minden ilyen szép terv a vámunióról és egyéb szoros gazda­sági kapcsolatról csak szép szavak, amelyeket azonban a tettek nem követnek. Éppen ilyen kapkodás jellemez minket kül­politikai állásfoglalásunkban is. Például Zsi­linszky Endre t barátom a napokban nagyon érdekes beszédet tartott, amelyben tisztára a francia barátság mellé szögezte le magát. Hát én még^ emlékszem arra, -— talán Hegymegi­Kiss Pál barátunk is emlékszik rá — hogy még nem is olyan régen ugyanaz a csoport, amelyhez Zsilinszky Endre t. barátom tartozik, jóformán azt az elvet vallotta, hogy a legelső magyar ember a német. így sohasem fogunk kijutni az erdőből, amelybe h elékerültünk. Mert ha én egy erdőben összevissza szalad­gálok, majd jobbra, majd balra, sohasem ke­rülök ki belőle, de ha egy irányiba vágok neki akár jobbra, akár balra, abból a rengetegből mégis csak ki fogok kerülni megint a nap­világra. En elfogadom és aláírom, hogy sok ezer bajunknak ; éppen a németekkel szemben való száz százalékos hűség az oka, mert ha mi nem vívtuk volna végig a háborút, nem tartottunk volna ki a «Deutsche Treue»-ban az utolsó vo­nalig és az utolsó pontig, talán nem állnánk így. Németországnak ezt tudomásul kell vennie, ahol igen szép szavakat kapunk mindig a- ma­gyar Kameradschaftról, azonban «die Liebe geht durch den Magen», mondja egy jó német közmondás és Németországnak ma is módja lenne arra, hogy megszüntesse a magyar me­zőgazdasági válságot, mert átvehetné összes feleslegünket, azonban eddig szép szavaknál többet, sajnos, nem igen kaptunk tőlük. A vita során a kisebbségi kérdés is fel­merült. Bár lehetetlenség, hogy egy rövid fel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom