Képviselőházi napló, 1931. II. kötet • 1931. november 04. - 1933. november 25.

Ülésnapok - 1931-27

426 Az országgyűlés képviselőházának 27. ülése 1931 november 25-én, szerdán. ki belföldön, amely nem állt arányban sem a külföldi paritással, sem a tényleges szükségességgel. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Amikor az ipar magas árait merjük érinteni, akkor 'bizonyos, hogy az ipar is a védekezés egy bizonyos terére lép. Ez a védekezés igenis indokolt, mert elsősorban a szénárakra hivatkozik az ipar, mondván azt, hogy a szénárak olyan magasak, hogy ezekkel az ipar nem tudja az ő produktumait olcsóbban előállítani. T. Ház! A szénáraknál meg kell. hogy álljak. Amikor ebben az évben úgyszólván monopóliumot 'kaptak a magyar szénbanyák, miután a külföldi szénbehozatal lehetetlenné vált, akkor mindenki azt várta, hogy a szénárakban csökkenés fog beállani, mert az én logika-diktálta agyam is azt mondja, hogy ha én egy meglevő adminisztrációval többtermelést tudok csinálni, vagyis képes vagyok többet termelni anélkül, hogy az adminisztráció rezsije növekednék, mert csak maga a bányászati költség növekedik ennek folytán, a bányamunkásés bányafatöbbletkiadás, de az egész adminisztráció és az egész felépítés mind megvan, akkor tehát a töhbtermelessel feltétlenül olcsóbbodásnak kellett volna beállniEzzel szemben a szénbányák nagy kegyesen kijelentették, hogy: «annak ellenére, hogy nekik kell az egész szenet ez évben fedezni az ország-ban, nem fogják emelni az árakat.» Ki kell jelentenem, hogy ez szinte komikusan hangzik. ' En tudom az érveket és ellenérveket is, de ezek latba abszolút komolyan nem esnek. A szénkérdés egy országnak elemi kérdése, a szénkérdés nemcsak a mezőgazdaságot, nemcsak az ipart és kereskedelmet érinti, hanem az egész ország összlakosságát is. S akkor, amikor a kormánynak módja volt állami hatalommal beleszólni az erdőkérdésbe anélkül, hogy ezzel túlságos izgalmat vont volna maga után, ahol az állam kimondta, hogy állami hatalmi jogánál fogva az erdők termelését állami kontroll alá vonja, s a privát emberek erdeinek kezelését szabályozza és ezt mi mindig természetesnek vettük és más országokban is úgy van, akkor sohasem volt az idő alkalmasabb arra, mint most, hogy ezt a szénkérdést is állami hatalmi szóval rendezzék. (Élénk helyeslés.) Angliában, amely a világnak talán leginkább szabadkereskedelmi gondolkodású állama volt, legalább is tegnapig már évek óta ellenőrzőbizottság működik, amelyben tudtommal öt fogyasztó szakember^ négy termelő szakember és három kincstári ember van belevonva, és ez a bizottság állandóan ellenőrzi a szénárakat, előírja a termelési és az árpolitikát, úgyhogy a szénbányászat egyenesen állami fenhatóság alatt áll. Ezt látva, Magyarországon, amikor az egész ország nagyrészben szénfogyasztásra van bazírozva, nem tarthatjuk fenn azt az állapotot, hogy a szén tekintetében teljesen szabad kezet nyujfsunk az érdekeltségeknek. Bátorkodom ezért benyújtani a következő határozati javaslatot (olvassa): «Küldessék ki egy hat tagból álló parlamenti bizottság, amelyben egyforma képviselethez jut a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem, amely bizottságnak feladatává tétetnék olyan javaslat kidolgozása, amely a szénbányák gazdálkodásának és árpolitikájának ellenőrzésére alkalmas törvényjavaslatot az illetékes minisztériumokkal egyetértőleg elkészíti.» (Helyeslés.) Németország egyik nagy tudósa, Rainer professzor mondotta nekem egyszer — talán túlzott, de azért érdekes a dolgoknak külföldi megvilágítása is, — hogy a német mezőgazdaságot a munkásviszonyok, a magyar mezőgazdaságot az ipari árak teszik tönkre. T. Ház! Tovább menve, rá kell térnünk a szövetkezeti gazdálkodásra. Ezt, sajnos, még nem hirdették eléggé az országban és államilag nem is támogatták eléggé. (Mozgás a baloldalon.) Nem hitelszövetkezetre r gondolok, hanem úgynevezett termelési és értékesítő szövetkezetekre. A t. Háznak nem kell magyaráznom, hogy különbség van a között, ha a kisgazda disznaját külön-külön adja el a kupec, vagy pedig ha egyszerre malacoztatnak, egyformán takarmányoznak a szövetkezeti tagok és vagontételben adják el a sertéseket. Ez olyan fontos kérdés, amely a mezőgazdaságnak létalapját képezi éppen a kisgazdáknál, mert ők a mái viszonyok között, amikor én a nagygazdaságban disznóért még mindig- elérek 80—90 filléres árat, 20—30 fillérrel kevesebbet kapnak, mert a kupecnek egykét autóval ki kell menni a disznaikért, költségei vannak, néha 15 faluba kell elmennie egy vagónrakományért. Ez mind megváltozhat, ha minden község termelési szövetkezeteket alakít. (Ügy van ! Ügy van !) Ezt propagálóim évek óta, de tudom, hogy a magyar gazda a legkonzervatívebb valamennyi gazda között, és egyál tálában megvan az a rossz tulajdonsága, hogy nem szereti magát más által korlátoztatni, a mellett a múltban a szövetkezeti dolgokban rendkívül íok becsapásnak volt kitéve. A kormánynak nagy súlyt kell a szövetkezeti kérdésre fektetnie és a szövetkezetek hasznosságát gazdatitkárságok útján, vagy más módon feltétlenül át kell vinnie -a köztudatba, ahogy már eddig is történtek kísérletek bizonyos közsé gekben, — úgy tudom, hogy ezek a kísérletek állami támogatásban részesültek — amelyek teljesen szépen fejlődtek ki. Ez nem pénzkérdés. A kincstártól nem pénzt akarunk kérni erre a célra, hanem propagandát, és ha szükséges, egy kis szakértelmet és egy kis erőszakot is. (Helyeslés.) Sajnos, nem lehet a magyar gazdával máskép bánni, rá kell erre kényszeríteni. Rá kell mutatni a dán viszonyokra, ahol tulajdonképpen csak szervezetek útján tudták felépíteni azt a kolosszális mezőgazdaságot ós kultúrát, amelyet ma is fenntartanak. (Ügy van ! Ügy van !) Nem titkolom, hogy a jövő azt mutatja, hogy a «Planwirtschaft» domináló szerephez fog jutni. Ez a Planwirtschaft természetesen eg*y szak; emberek részéről kidolgozandó nagy horderejű munka lenne. Már most rá kell térnünk a Planwirtschaft gondolatára, de azt nem szabad egy oldalúlag kezelni. Nem szabad azt megtenni, hogy az, egyik vagy másik iparágnál planwirtschaftszerű gondolattal megvalósítsunk eg*y kérdést ugyanakkor, amikor a másik oldalon, a mezőgazdaságnál a Planwirtschaft-teoretikusok kimondják, hogy azt lehetetlen keresztül vinni. Mert ha egyoldalúan oldjuk meg a kérdést, ennek eredménj^e csak az lesz, hogy egyoldalúlag árdrágítást idéz elő, mely más üzemekre olyan terheket ró, hogy mire a Planwirtschaft gondolata megvalósul, a másik üzem már nem is fog létezni. Kérdem, nem lehetne-e a mezőgazdaságba is beleplántálni a Planwirtschaft gondolatát. (Elénk helyeslés.) Itt elsősorban talán a borkérdésre mutatnék rá, amely első kísérlet lehetne a mezőgazdaság szempontjából arra, hogy a Planwirtschaf tot átültessük a mezőgazdaság