Képviselőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1931. augusztus 28.
Ülésnapok - 1931-12
332 Az országgyűlés képviselőházának 1 dolgokat, egyszerűen üzleti szempontból. Ezt nem szabad banktételnek tekinteni. Itt nem arról van szó, mint például egy banknál, hogy valamely vállalkozás lukratív-e vagy nem. Szerintem minden olyan képzőművészeti vagy művészi, vagy kulturális egyesület, amely a mérlegében pecunier talán veszteséggel is dolgozik, de az erkölcsi számlája olyan nagyszerűen fruktifikálódik, hogy szolgálatára és dicsőségére lehet ennek a nemzetnek, igenis, lukrativ és ezt a vállalkozást fenntartani igenis, érdemes. T. Képviselőház! Egyet nem szabad elfelejtenünk: Magyarország nemcsak agrárország, hanem kultúrország is, s ezt a kultúrát kell hirdetnünk. Ne méltóztassék elfelejteni, hogy ma, amikor valósággal körül vagyunk zárva, egyetlenegy exportcikkünk van s ez: a tudomány, a kultúra, a művészet, a színpadi, irodalom, a könyv. Amikor a törvényhozás olyan áldozatokat hoz, mint aminő áldozatot bölcsen hozott az ország érdekében a bolettával, akkor legyen meg az irodalomnak, a művészetnek,, a tudománynak is a maga szerény kis bolettája, amely művészeti ág legalább annyira használ ennek a nemzetnek és amely legalább annyira válik dicsőségére, mint akármelyik ága a tár-, sadalomnak. Éppen most mindnyájan át vagyunk hatva annak szükségességétől, hogy igenis csökkentessék a költségvetés arra a minimumra, amelyre csak csökkenthető, és természetesen mi sem kérünk többletet, csak azt kérjük, hogy ne belőlünk, a mostohagyermekekből vegyék ki azt. is, amit eddig sem kaptunk. (Dinnyés Lajos: Mondja ezt az egységespártnak!) Igen t. barátom, éppen az Önök oldalán voltak azok, akik kifogásolták, hogy bizonyos képek megfesttettek, bizonyos portrék elkészültek. (Dinnyés Lajos: Ez a legkevesebb!) Tessék meggyőződve lenni arról, hogy ebben én találkozom a képviselő urakkal, hogy ezt én is luxusnak és felesleges kiadásnak tartom akkor, ha a képeket nem olyannal festetik meg, aki tényleg érdemes arra, s nem azzal, aki rászorul, és aki képességeinél fogva arra hivatott. Ha Fábián Béla t. képviselőtársam kifogásolja azt a 120 portrét, azért, mert azokat talán nem az arra hivatottak festették, ezt én is aláírom, elismerem, hogy neki igaza van; ne méltóztassék ugyanis elfelejteni, hogy legalább olyan hivatás és kötelesség, hogy jó mesterekkel és művészekkel kell a portrékat megcsináltatni, mert ezzel kettős célt szolgálunk. Ezt tehát magam is aláírom. Végeredményben amikor súlyt helyeztem arra, hogy ebben a tárgyban felszólaljak, akkor ne méltóztassék azt hinni, hogy ez csak öncélúság a képzőművészetben. Ez a legeklatánsabb nemzeti érdek. Amikor hivatkoztam arra, hogy ez milyen nagyszerű propaganda és hogy milyen nagy nevet és becsületet szerez f a magyar névnek, ugyanakkor ne méltóztassék elfelejteni, hogy volt itt egy rettenetes Trianon, amely megnyirbált mindent, megnyirbálta a mi határainkat, de egyet nem tudott megnyirbálni semmilyen hatalom és semmilyen erő, s ez: a magyar nemzeti géniusz. (Ügy van! a jobboldalon.) Egy hatalom volt itt, amelyet semmilyen hatalom nem volt képes^ korlátozni és megfékezni s ez a magyar művészet szárnyaló, alkotó képessége, (Ügy van! Ügy van!) amely a maga szegénységében is bölcsen hirdeti odakint ennek a parányi kis nemzetnek nagyszerűségét. (Ügy van! Ügy van!) Amikor ezt elismerjük, amikor ezt koncedálni kényte. lenek vagyunk, mert azt hiszem, ezt mindenki 2. ülése 1931 augusztus 3-án, hétfőn. elismeri, amikor ez az egyedüli fegyver van a kezünkben, miért akarjuk ezt megnyirbálni, miért akarjuk ezt kisebbíteni 1 ? Ahhoz kérem az igen t. Képviselőház szíves jóindulatát és megértő, pártfogó szeretetét, hogy igenis, vegye kezébe a magyar írók, a magyar művészek és zeneművészek, színészek ügyének kérdését, mert ez a mái sivárság mellett bizony, reménytelen. Különösnek hangzik, hogy a kiadások csökkentésének korszakában jövünk ide a Képviselőház elé ezzel, azonban ne méltóztassanak elfelejteni, hogy éppen a művészek, az írók, a tudósok arra a társadalomra voltak utalva és az a társadalmi réteg volt a bázisuk, amely a legjobb viszonyok között élt, amelynek tagjai az úgynevezett mecénások szerepét töltötték be. Ma a művészet, az irodalom, a tudomány alig támaszkodhatik ezekre, vagy csak igen kicsi mértékben, mert sajnos, az a helyzet^ hogy ezek nem a más baján, de a maguk baján sem tudnak segíteni, ezek ma annyira el vannak foglalva saját ügyeikkel és annyira nem képesek a saját háztartásuk rendbeszedését sem megoldani, hogy nyilvánvalóan nem foglalkozhatnak mások ügyeinek rendezésével. Itt áll az egyetlen lehetőség: a magyar társadalom és az állam. Nem akarom a miniszter urat ebben a tekintetben dicsérni, a miniszter úr ebben a tekintetben nem szorul dicséretre, mert kétségtelen, hogyha illetheti vád valamely oldalról a miniszter urat, akkor az talán az lehet, hogy a maga kereteinek lehetőségén belül esetleg túlzottan is igyekezett valamit megtenni a tudomány, az irodalom, a művészet berkeiben. De amikor ezt támadják, ugyanakkor azt mondom: igen tisztelt uraim, ez mind kevés és akik ezért támadják, azoknak meg kell mutatnom, hogy milyen reménytelen a helyzet, mert amint a múltban az állam gyámolító karja mellett ott haladt a magyar társadalom, ott haladt a klérus és ott haladt mindenki, aki részt kérhetett a magyar művészet és tudomány vezetéséből, ma egyesegyedül áll az állam és egy nagyon elszegényedett társadalom, amely maga is kér és valósággal alamizsnáért fordul az államhoz. Engedtessék meg tehát, hogy amikor így nagyjában rámutattam ezekre a dolgokra, rámutassak arra is, hogy ez még nem jelenti azt, mintha én fokozottabb mértékben kívánnám a költségvetésbe felvett összegek növelését. Nem! Megnyugtatom a t. Házat, át vagyunk hatva a takarékosság gondolatától. Mi tudjuk, hogy egy ilyen szegény viszonyok között élő ország nem tud erején felül egyes ágak rendelkezésére állani. Mi tudjuk, hogy nem vehetjük igénybe az államot olyan mértékben, mint ahogyan erre szükségünk volna, de mégis vannak expediensek, mégis vannak módok, amelyekkel ez a kérdés is megoldható. Hogy csak egy példát mondjak, azt láttuk, hogy éhben az országban és különösen Budapesten kétféle művészet van. Látjuk, hogy egyfelől az állam jóindulatú támogatását érezzük, a másik oldalon a fővárosét. Kétségtelen, hogy mindkettőnek köszö-, nettel és elismeréssel tartozunk, azonban méltóztassanak megengedni,.vannak itt olyan anomáliák, amelyek minden jóindulat ellenére is ártanak a művészetnek. Itt van például az Operaház kérdése. Az Operának, amely kétségtelenül nagy megterhelést jelent az államra, olyan rendkívül fontos kulturális szerepe van, amely, — ha talán a mérlegben veszteséggel dolgozik is — szerzett erkölcsi nyereségével igen lukratívvá teszi ezt