Képviselőházi napló, 1927. XXXVII. kötet • 1931. május 23. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-514

84 Az országgyűlés képviselőházának 514-, ülése 1931 június 2-án, kedden. biztosító olyan terheket is visel, amilyen terhek viselésére a törvény értelmében nem hivatott, amikor olyan terheket is visel", amelyek nemcsak a munkások egészségi és testi állapotában 'bekövetkezett változásoknak következményei, hanem amelyek a gazdasági helyzet következményei is. Erre azt kell mondanunk, hogy ha már nincsen munkanélküliségi biztosítás, akkor legalább ne tegyük lehetetlenné azt, hogy legalább az, aki -beteg, kapjon megfelelő segítséget, kapja meg legalább is azt, •ami eddig a törvényben biztosítva volt számára. De egészen furcsa dolog, amikor a törvényjavaslat egyik szakaszában azt olvassuk, hogy például a Társadalombiztosító, illetőleg az állam olyan vállalkozónak is adhat munkát, aki a Társadalombiztosítójárulékkal hátralékban van. Ez már a csődöt jelenti. Mert elismerem, meg kell változtatni a törvényt, azonképpen, mint ahogy ezt a javaslat kívánja, meg kell változtatni pedig azért, mert ha érvényben marad az a rendelkezés, hogy csak az kaphat munkát, közmunkát, aki Társadalombiztosítópénztári járulékkal nincsen hátralékban, akkor hovatovább senki sem kaphat majd munkát, mert hiszen az iparosoknak, kereskedőknek nagy, széles tömegei vannak hátralékban, sokszor talán nem egészen helyesen, nem egészen jogosan, azonban kétségtelen az, hogy a hátralékoknak ez az őrült módon való felszaporodása, a hátralékosoknak ilyen hihetetlen módon való felszaporodása benne rejlik egész gazdaságunk életében. Az tehát a helyzet, hogy ma, ha a törvényt be akarjuk tárj tani, ha azt akarjuk, hogy olyan munkaadó ne kaphasson munkát, aki a Társadalombiztosítóban hátralékban van, akkor bekövetkezhetik nagyon könnyen az, hogy külföldre kell menni, ha rendeléseket kell tenni, mert itt ma már hovatovább odajutottunk, hogy a magyar Társadalombiztosítónak csak a külföldi munkaadók nem tartoznak, a magyarok már valamennyien. Járulékmorálról hallottunk beszélni, mint ahogy hallottunk nem egyszer beszélni az úgynevezett adómorálról. Egy pillanatig sem akarom védelmezni azokat, akik a munkástól levonják a járulékot és azt nem szálltíják be a Társadalombiztosító pénztárába, az azonban kétségtelen, hogy különösen a kisiparosoknak és a kiskereskedőknek egész nagy tömegei vannak, amelyek képtelenek ezeket a terheket viselni azért, mert hiszen az a helyzet, hogy nincs munkájuk és így ennekfolytán nincs vállalkozási lehetőség sem. Nem kevésbbé járul ehhez hozzá az, hogy annál a munkaadónál, annál a kisiparosnál, aki ezelőtt 5—6 munkással dolgozott és ma egyetlen egyet sem képes alkalmazni, az a helyzet, hogy nem azért nem fizeti be a járulékot, mert elkölti más célra, hanem azért nem fizet járulékot a Társadalombiztosítónak, mert nincs ki után fizetnie a Társadalombiztosítási járulékot. Ha így áll a helyzet, ha gazdasági életünk ennyire le tudott iromlani, akkor fel kell vetnünk a kérdést, hogy a gazdasági viszonyokért vájjon ki a felelős? A Társadalombiztosító ügye szoros összefüggésben van a társadalom ügyével. Néhány esztendővel ezelőtt a kormány nagy hangon ígérte ibe azt, hogy először az állam ügyeit fogja szanálni és ha majd az állam ügyeit ^szanálták^ következik utána a magángazdaságok szanálása is. Az állam ügyeit szanálták úgy, hogy volt idő, amikor százmilliókra menő felesleg volt és ezt is elköltötték a nélkül, hogy produktív beruházásokra fordították volna ezeket a feleslegeket, avagy ne vetettek volna ki ilyen nagy adókat és ne nyomorították volna meg az egész magángazdaságot. A társa^ dalom ilyen nagymértékű és erején felül való megterhelése csak természetszerűen vonta maga után az egész gazdasági élet megdermedését. Mert ha hivatkoznak is arra, hogy a gazdasági válság végigvonul egész Európában, ha igaz is az, hogy ma egész Európában gazdasági pangás van, az bizonyos és kétségtelen, hogy egy országot erején felül annyira nem lehet megterhelni, mint amennyire megterhelte Magyarországot a magyar kormány. Ott, ahol egymilliárdos költségvetés^ volt és a felesleg 500 milliót tett ki, ez azt jelentette, hogy 50%-kal nagyobb terhet róttak ki arra a társadalomra, amely még az egymilliárdos költségvetés mellett is túl volt terhelve, figyelembe véve azt a leromlást, amelyet a háború eredményezett. Ha tehát ezt látjuk és ezt tapasztaljuk, akkor azt kell mondanunk, azt kell állítanunk és azt kell megállapítanunk, hogy amilyen gazdálkodás folyik az állami életben, ugyanolyan gazdálkodás folyt a Társadalombiztosító Intézetben is. Az a módszer, amelyet itt alkalmaztak, az a körülmény, hogy agyonadminisztrálták az egész intézményt, már nem is eredményezhetett egyebet, minthogy ide kellett jönni ezzel a szanálási törvényjavaslattal. Különösen a rokkantbiztosítási törvény kapcsán annak idején rámutattam arra, hogy azok az intézkedések, amelyek abban a törvényben vannak, igen nagy mértékben fogják egészen fölösleges módon emelni az adminisztrációs kiadásokat. Hosszú harcokat folytattunk itt azért, hogy ne vezessék be a törzslapnak azt a rendszerét, amelyet a törvény szerint be kellett a Társadalombiztosítónak vezetni és vezetni kell akkor is, ha kisül, hogy annak háromnegyed részét, vagy 90%-át tűzre kell dobni, vezetni kell, mert hiszen a törvény kötelezte erre a Társadalombiztosító Intézetet. Már akkor rámutattunk arra, hogy 20—30 esztendőn keresztül egy-egy ilyen törzslap vezetése nálunk, ahol a munkás 20—30 esztendőn keresztül száz és száz munkahelyen fordul meg, — esetleg az egész országban mindenütt megfordul, a munkás azon állapotánál fogva, hogy nincs helyhez kötve, hanem ezer és ezer helyen dolgozik, ahol éppen munkája van, ahol a munkás kénytelen állandóan vándorolni munkaadótól munkaadóig, városról-városra — ezt a munkást állandóan nyomon követni azzal a törzslappal és amikor 20—25 esztendő multán rokkanttá válik, megállapítani azt, hogy mennyi a befizetése, ez merő képtelenség. Ezt kimutattuk és ennek ellenére a kormány csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy ez az egész felesleges, lehetetlen és nagy költséggel járó rendszer továbbra is fennmaradjon. Kimutattuk azt, hogy az adminisztrációnak ez a- rendszere fel fogja emészteni a bevételek igen nagy hányadát, igen nagy százalékát. Például, hogy csak egyet említsek meg: a törvény megalkotásakor a biztosításra kötelezettek száma mintegy 700.000 volt. Amikor a törvény életbelépett, akkor legalább — értesülésünk szerint — 700 új tisztviselőt alkalmaztak. 700 új tisztviselőt ef?y olyan intézmény adminisztrálására, (Kabók Lajos: Forgalmiadóellenőröket! — Györki Imre: És minisztériumokból kiselejtezett tisztviselőket! — Rothenstein Mór: Kitűnő hozzáértőket!) amely tulajdonképpen a biztosítás célját nem is szolgálja, mert hiszen mit tesz a társadalombiztosításnak ez az ágazata? Semmi egyebet, mint csak adminisztrálja a befolyó járulékokat.