Képviselőházi napló, 1927. XXXVII. kötet • 1931. május 23. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-512

28 Az országgyűlés képviselőházának 512. ülése 1931 május 28-án, csütörtökön. nyugtalanságot ö azt az elkedvetlenedést, amit minden ilyen operáció elő szokott idézni, ami nem volna baj, ha az operációval segitettek volna a betegen. A központi igazgatásnál ma értesülésem szerint 2971 tisztviselő dolgozik. Ezek között van 1 vezérigazgató, 6 igazgató, 23 aligazgató, 63 titkár. A taglétszám 1929-ben 700.000 volt s ma, azt hiszem, alul van a hatszázezren, mert ez a szám másfélszázezerrel •csökkent az utóbbi időben. A helyi szervek száma 20—25 körül, ingadozik. A régi országos pénztárnál, mint a kerületi pénztárak első felügyeleti hatóságánál, a centrális igazgatásnál dolgozott összesen 460 tisztviselő. Ezek közül — nem mondom, hogy egészséges állapot volt, de így volt, mert ott nagyon nehezen lehetett előrejutni s az előmenetelre nagyon rá kellett szolgálni — a 460 tisztviselő közül 256 napidíjas volt. Az egész státus ifeje volt egy igazgató és két aligazgató s igen nagy küzdelmébe került az autonómiának, amíg egy harmadik aligazgatói állást tudott szervezni, illetőleg jóvá tudta hagyatni a felső fórumon ezt az állást. Annak idején, a mai 600.000-es taglétszámmal szemben, 1,200.000 tagja volt az Országos Munkás Betegsegélyző- és Balesetbiztosító Pénztárnak és 97 helyi szerve Nagy-Magyarországon. Brassótól Magyaróvárig s^ Túróétól Fiúméig terjedtek a kerületi munkásbiztosító pénztárak. Méltóztassanak elgondolni, hogy hatályos és gondos felügyelet mellett mennyivel több munkája volt a felügyelő hatóságnak, mint van ima Csonka-Magyarországon, az egyharmadára csappant 'helyi szervek mellett. A budapesti kerületi pénztárnak 250.000 tagja volt és körülbelül 450 tisztviselője, köztük fele napidíj gy igazgató, egy aligazgató, négy titkár volt s élénken emlékszem, hogy 1916-ban vagy 1917-ben léptették elő második aligazgatóvá az egyik tisztviselőt, aki titkár volt s akinek negyvenéves szolgálati jubileuma volt az akkori előmenetelnél. Pénzben azonban ez nem jelentett semmit, mert az illető elérte a titkári rangfokozatnak azt a felső mértékét, amely az aligazgatói rangfokozat legalsónak a mértéke. Szóval ugyanazt a fizetést kapta, új aligazgatóként, mint amit régi titkárként kapott. Ez volt a helyzet régen. Ha ezt a két helyzetet összehasonlítjuk, lehetetlen meg nem állapítani azt, — ,a legobjektívabb szemmel bírálva is — hogy az adminisztráció túlteng, nincsen arányban sem az intézmény teherbírásával, sem a biztosítók és a biztosítottak teljesítőképességével. Marad tehát az, amit tenni kell, marad az, hogy az adminisztrációt egészséges alapokra kell visszaszorítani és ha arra méltóztatik hivatkozni az előadó úrnak, vagy a miniszter úrnak, mint ahogy hivatkozik rá az indokolás is, hogy az állam meglehetős terheket vállalt ezeregynéhány nyugdíjteherrel, ezt nem fogadom el, mert nem effektív tehervállalás történt, mert itt az állam nem új terheket vállalt el, hanem egyszerűen reátolt az intézményre egy csomó nagy szolgálati idővel rendelkező tisztviselőt a terhekkel együtt és most ennek egyrészét íiagy kegyesen yisszavállalja a maga terhére. Ez nem tehervállalás, ez bizonyos mértékben a teher visszavállalása, új terhet azonban nem jelent, mert hogyha a kormánynak nem lett volna módja és alkalma ezt a tisztviselői létszámot áttolni a szociális biztosítás területére, akkor meg sem szabadult volna ezektől a terhektől, hanem tovább kellett volna fizetnie azokat. Egy darabig fel volt mentve ez alól a teher alól, most látja, hogy kényszerűség folytán vissza kell vállalni, hát valamit visszavállal. Egyáltalában a státus fejlődése sem egészséges. En nem vagyok született tisztviselő, én autodidakta vagyok és voltam magában az intézményben is, azonban azt kell megállapítanom, hogy egészségtelen állapot egy státusban, ha túlságosan sokan fentről kezdik pályafutásukat. A régi intézményben ez a. legritkább esetben történt meg. Igen különleges képességű tisztviselő kellett, hogy legyen, aki fokozatokat átugrott, a legritkább esetben fordult ez elő, hanem mindenkinek végig kellett bizony járni azt a ranglétrát. Mint díjnok kezdte a tisztviselő, azután került a XI., a X. és IX. fizetési osztályokba, fokozatról-fokozatra az egész adminisztrációt, a szociális biztosítás egész lényegét megismerve került azután magasabb fizetési osztályba. Amíg valaki fogalmazó lett a IX. fizetési osztályban, vagy segédtitkár a VHI-ban, vagy titkár a VII-ben, az sokáig tartott, az^ illető meglehetősen érdemes és eredményes pályát futott már meg a munkásbiztosítóban. Ez az igazi, ez az egészséges fejlődés különösen egy szociális intézményben, ahol nemcsak terhekről van szó. hanem megértésre és jó betanulásra is szükség van. Itt egyszerűen az történt a társadalomibiztosítóvá átkeresztelt munkásbiztosítónál, hogy sok nagyrangú^ tisztviselőt tettek oda át, aki a maga munkájának, idejének javát az államnál töltöttével, az állam javára kamatoztatta, mondhatnám kenyerének javát megette akkor, amikor a Társadalombiztosítóhoz odakerült s akkor már munkaképessége természetszerűen csökkent. Nem is lehet rossz néven venni, hogy öregebb korban a munkaképesség foka lejjebb száll, ellenben nagy igényekkel, szerzett jogokkal jöttek, ami annyira megterhelte és megterheli a társadalombiztosító intézményét, hogy az egyszerűen nem bírj teherbíró képessége nem elég arra, hogy azt a tisztviselői politikát elbírja, amelyet a kormány az intézménnyel szemben a^ maga saját akaratából kezdeményezett és végrehajtott. Nem szeretnék belemenni részletekbe, de kívánkozik, mert plauzibilis, mert nem szeretném, ha állításaimat félreértenék, nem szeretném, ha félreértés támadna fejtegetéseim nyomán és^ volnának olyanok, akik joggal neheztelhetnének azért, mert a tisztviselői kar dolgait itt a Képviselőházban szóváteszem. A segélyezési ügyvitelnél 1927-ben, értesüléseim szerint 216 tisztviselői munkaerő dolgozott, 1931-ben pedig ugyanezen területen 300 tisztviselői munkaerő dolgozott, holott a taglétszám csökkent a nyilvántartásoknál. Ezt tudom a gyakorlatból, hiszen a taglétszám csökkenés itt nem jelent munkacsökkentést, mert a keret megmarad. Az igaz, hogy kevesebb taggal kell dolgozni, de ugyanaz a keret és talán több a munka, mert több bejelentés, kijelentés, behajtás történik, de effektive a segélyezési osztálynál a taglétszámcsökkenés igenis munkamegtakarítást jelent. Nem tudom tehát megérteni, miért kellett 84 főnyi munkaerővel a létszámot szaporítani. 1927-ben a segélyezést 108 ember végezte a számfejtésnél, ma pedig 135. A járulékkirovásnál 1927-ben 50 ember volt, ma pedig 538. El sem tudom hinni ezt a számot, de ez az értesülésem. Itt tehát tízszeres a létszám. 1927-ben a központi igazgatást 277 munkaerő látta el, ma pedig 441 munkaerő van ide beosztva. Nem tudom, hiába keresem, kutatom, szeretném megérteni, de