Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-509

426 Àz országgyűlés képviselőházának 509. ülése 1931 május 22-én, pénteken. jubileuma alkalmával, hogy Nagyatádi Szabó Istvánnal, boldog emlékű vezérünkkel és hívével kötött kézfogásnak parancsoló következményét ma is^ állja. Arat mondotta, hogy (olvassa): «úgy érzem, hogy a magyar kisgazdatársadalom, amely a nemzet gerince s a nemzet gerince^ lesz a jövőben is, hogy e társadalmi osztály nélkül nemzeti politikát ebben az országban folytatni nem lehet. E nélkül a társadalmi osztály nélkül ezt az országot a józan politika útján, a haladás útján, de a felforgatástól távol tartani nem lehet.» Es mégsem engedi meg a t. miniszterelnök úr, hogy az a kisgazdaosztály, amely a nemzet gerince, az a szikla, amelyre alapította az egységespárt cgés« politikai és közéleti hatalmát, ennek a rendszernek tízéves működése felett szabadon nyilváníthassa a maga akaratát; mert az csak nem szabadválasztás, ha a brutális ajánlási kényszernek jövőben való meghagyásával és olyan nyiltszavazásos rendszer inaugurálásával és megtörténésével vezetik le a képviselőválasztásokat, mint ahogy 1926-ban tették, amikor a t. miniszterelnök úr és pártjának vezetői azokat, akik vele szemben ellenzékben voltak, tartoztak légyen akármilyen politikai árnyalathoz, lettek légyen fajvédők vagy a nem hivatalos egységespárt stzélsőbaloldalán vagy középen lévők, mindenkit, de mindenkit iparkodtak kisemmizni és ki is semmiztek a parlamentből, aki nem az ő nézetét osztotta. Hát csak nem mondható a nyiltszavazásos rendszer a nép szabad akarata megnyilvánulásának és szabad virágzási mezejének? De ha ez így van a föld népével szemben, kérdezem: hát a magyar intelligenciát, amely bármilyen nagy terhekkel küzd is, bármennyire érzi is, hogy az élet bajai megsokasodtak a feje felett, miért nem tartja kellőleg érettnek arra, hogy titkosan szavaztasson nemcsak itt a fővárosban és a törvényhatóságokban, hanem a megyei városokban és községekben is, ahol az intelligencia a nép ősi erényeinek kultuszában, a jobb jövő iránt felkeltendő reményeink hirdetésében ma is vezetője a népnek? Mert ez^az intelligencia egyébként száz és száz nyomás alatt és különböző, a kormány által rendszeresített érdekszálak folytán le van kötve és nem tudja nyíltan úgy gyakorolni a maga választójogát, amint szeretné. Adja vissza az önrendelkezést a t. kormány a magyar intelligenciának és értelmiségnek! Jól mondotta Milotay István t. barátom tegnapelőtt Miskolcon a Magyarság Szövetség gyűlésén, hogy: adja vissza az állam az értelmiségnek azt a függetlenségét, amelyet évtizedek alatt elvett tőle. Válság van ebben az országban, föld válság, búzaválság, termelési válság, értelmiségválság, agrárválság és proletárválság, de tartozom nyiltan kijelenteni ezek ellenére, hogy lelkiválság nincs a magyar érzésben. ÍHa itt-ott van is sporadikus jelenség arra nézve, mintha gyengült volna a magyar nemzeti érzés, de alapjában véve nincs baj. A gazdasági bajok sem tudták kiölni a nemzet lelkéből azt, hogy elsősorban jó magyarnak és csak azután küzdő embernek és bármelyik politikai pártihoz tartozónak kell születni. Ha ez így van, akkor mitől fél a t. miniszterelnök úr, miért nem engedi a titkos választójogot az egész vonalon érvényrejuttatni? Azért, mert félti a saját hatalmát, mert jóhiszemúleg azt gondolja, hogy ez az öncél, ez az önhatalom^ Q

; nemzet érdekében való. En azonban más állásponton vagyok. A mai rendszer csak további bajokoa és válságokba fogja sodorni a nemzet erejét és jövőjét. Méltóztatott mondani t. pénzügyminiszter úr, hogy amit a költségvetésben f megtakarítunk, azt fordítanunk kell a hazáért testi épségüket és vagyonukat feláldozqttak javára. Itt van tehát a hadirokkantak és hadiárvák elintézésre váró kérdése. Nagy költekezések történtek, luxuriózus kiadások, mert ha nem történtek volna, nem hangoztatta volna a t. pénzügyminiszter úr, hogy takarékoskodnunk kell a jövőben és minden olyan kiadást le kell faragnunk, amely nélkülözhető, mégis a hadirokkantak és a hadirokkantak gyermekei, ja hadiárvák, csupán pár pengő járulékot kapnak havonta. Rokkanttörvényt kell alkotni, .a hadiárvákról jobban kell gondoskodni. Itt vannak a hadikölcsönjegyzők. Hát mi történt ezekkel? Lehetetlenség, hogy & pénzügyminiszter úr tovább halassza a hadikölcsonök valorizációja ímegoldásának kérdését. Oróf Tisza István azt mondotta itt a Képviselőházban, — itt valék — hogy (olvassa): «Aki kétségbe meri vonni, hogy akadhat olyan kormány, amelyik akár egy fillér kamattal is meg merné rövidíteni a hadikölcsÖnjegyzőket — az közönséges hazaáruló. A hadikölcsön ügye a nemzeti becsület ügye és — ami soha meg nem történhetik — hogy elveszítsük a háborút, ha mégis megtörténne: az állam az utolsó lat földjéig garantálná még akkor is a hadikölcsönöket és mi magunk 1 evetnők az utolsó ruhadarabunkat, hogy azokat, akik bizalommal adták ia magyar államnak garasaikat, károsodás ne érje.» Hol maradt ez a ruhalevetés, t. pénzügyminiszter úr? A mi nemzeti becsületünk kérdéséről van szó. A kötelességteljesítés mérve és követelése ma is ugyanaz, ami akkor volt, hiszen azt látjuk, hogy ebben a gazdasági politikában, amelyet a t. kormány itt engedett rendszerré tenni, részben a maga tevőleges intézkedései, részben pedig mulasztásai folytán, nemhogy a hadikölcsönkárosultak kárpótlására került volna a sor, hanem itt a kartellek, a nagybankok, a nagytőkék uralkodnak ebben az országban és sok szegény kisembernek, 'akik hazafias lelkesedésből adták oda hadikölcsönjegyzésként egész vagyonukat a haza oltárára, levetették az utolsó ruhadarabját is, mert a kíméletlen végrehajtási és árverési eljárások elé sodorta őket a nélkülözés és az élet nyomora. í)e hiszen a t. pénzügyminiszter úr elődjei, Teleszky János, Hegedűs Lóránt és Kállay Tibor mind azt mondották, hogy a hadikölcsönvalorizációt meg kell oldani. A kedvező időt elmulasztották, — mondotta az egyik volt pénzügyminiszter úr — de ez^ nem lehet akadálya annak, hogy meg ne csinálják. Németország az összes államadósságokat a német birodalom kölcsönmegváltási kötvényévé alakította át és valorizálta. Csak mi nem valorizáltunk és nem teljesítettük kötelességünket. Itt vannak a városi nyugdíjalapok. Nem bírjuk fizetni az adót; olyan nagy a pótadó, hogy a városi adózó polgár képtelen eleget tenni kötelezettségének. Itt vannak az egyházak alapítványai, az Országos Színészalap, itt van a szállodások, a vendéglősök, a szegény pincérek nyugdíjalapja, a katonatisztek kauciói: ezek mind hadikölcsönben vannak és ott vesztek el. Miért nem nyúl a t. pénzügyminiszter úr ebben a kérdésben az egyedül követhető és egyedül jó úthoz? Miért nem teszi meg, hogy takarékosság folytán bizonyos összegekhez