Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.
Ülésnapok - 1927-505
Az országgyűlés képviselőházának 5t dolkozású emiberét is, már pedig a kultúra iránt csak a haladó emberben van fogékonyság, következésképpen pénzáldozatra való készség is. Mert a reakciónak éppen elég a köpülyözés, vajákosság, elég neki a kuruzslás, éppen azért, elegendő neki a numerus clausus, jó neki a tányérsapka, a törzsek, a táborozások, amelyekről ennek a szellemnek megfelelően azt hiszik, hogy a klinikai kiképzést is pótolhatják. Amint mondottam azonban, t. Képviselőház, nem akarunk ebben a pillanatban rekrinünálni, inkább beszélni kívánunk arról, mi lesz a mégis bejutottakkal, mi lesz azokkal, akik a magyar népnek jövendőbeli gyógyítói akarnak lenni. Mi lesz az ország egészségügyi szolgálatával akkor, ha az egészségügyi szolgálatra képző műhelyt összevonjuk, ha az üzemet csökkentjük, ha a tanítási lehetőségeket megszorítjuk. Idéznem kell azt az egyetemi tanárt, aki ismételte azt a közismert tényt, hogy az orvostanhallgatók képzése, az orvosok továbbképzése, a specialisták kiképzése túlnyomóan a klinikákon történik. A contrario tehát, ha a klinikák életerejét alákötjük, ha a klinikák mozgási lehetőségét megszorítjuk, akkor nincs orvostanhallgatóképzés, akkor nincs orvosi továbbképzés, nincs specialista-kiképzés és visszamehetünk Magyarország egészségügyi szolgálatával arra a szintre, amelyet a nagy kolera előtt tapasztalhattak az akkor élők és az ördögre hagyhatjuk a művelt Nyugatnak azokat a lappáliáit, amilyenek a rák, a tbc, a fertőző betegségek, a vérbaj gyógyításának kutatásai, ezeknek a módszereknek tanítása és közkinccsé, az orvosi szolgálat közkincsévé való tétele. Ez talán nem érdekli azt a fiatalembert, • aki egyetemi esztendőit csak letáborozni akarja, aki megtanulja az egyetemi esztendőkben a vidéki társasélet követelményeit - elsajátítani, aki jóban van faluja szolgábírájával, vagy a minisztériumi referenssel s ennélfogva biztos, hogy nyugodtan fog gördülni . . . (Zaj. — Peyer Károly: Miért kaszinóznak? Arra való a folyosó!) Elnök: Csendet ikérek, képviselő urak! szíveskedjenek megbeszélgetéseiket halk hangon lebonyolítani! (Meskó Zoltán: Az Összes jelöltek beszélgetnek! — Peyer Károly: A mandátumokat kint osszák szét! — Meskó Zoltán: Azt az ország adja meg! — Peyer Károly: Ugyan, az ország 1 ? Annak is van valami köze hozzá? A szolgabíró meg a csendőr elvégzi azt különben! — Meskó Zoltán: Hogy lehet ilyet mondani? — Peyer Károly: Ha egy seprőt leküldenek, azt is megválasztják! — Meskó Zoltán: Ha olyanok a választói, akik seprőt is megválasztanak, akkor gratulálok önnek! — Peyer Károly: Ezen az alapon igen!) Csendet kérek képviselő urak! (Farkas István: A mi választóink titkosan szavaznak, azok válogathatnak a jelöltek közt!) Kéthly Anna: T. Képviselőház! Ha ez így folytatódik, vagy ha a tárca által adott ellátás ezen a szinten imarad, akkor nagyon erősen gondolkodóba kell esnünk azon, hogy mi lesz ebből. Az állam gépezete amúgyis túlságosan a jogászokra van felépítve és tessék elképzelni, mit jelent az, ha az orvosokra, az orvosi kiképzésre az eddiginél is kevesebb figyelmet fogunk fordítani. A figyelem természetesen a megfelelő dotációban kellene hogy jelentkezzék. Ha az orvosi karnak és az orvosi képzésnek jelentőségét imég azzal is csökkentjük, hogy a klinikai képzés lehetőségét redukáljuk, akkor végleg le fog csúszni az ország közegészségügye, pedig hiszen a túloldal — én szerintem ugyan nem őszintén — például az egészségügy fejlesztése nevében követel egyre súlyosabb milliókat a leventeoktatás dotálására. Itt ennél a kérdésnél ». ülése 1931 május 18-án, hétfőn. 279 azután megint jelentkezik a gazdasági nehézség, megint harcolnak ellene a gazdasági viszonyokkal. Azt mondják, szegény az ország, nem jut töhb a klinikák ellátására, a klinikák költségvetésének emelésére. Igaz, t Képviselőház, el kell isimernem nekem is, hogy szegények vagyunk, de ha kevesebb lesz a szolgabíró, meg a csendőr, na több lesz a hatósági orvos, aki magánpraxis nélkül, jól fizetve közegészségügyi szolgálatot végezhet, ha több szociális lekiismeretre képezzük és szorítjuk őket, akkor majd mutatkozni fog az orvosképzés dúsabb dotációjának hatása is. Az igazi kultúrpolitika az a politika, amelyre a kultuszminiszter úr mindig olyan szívesen hivatkozik, kevesebb erőszakot kell, hogy alkalmazzon, többet kell hogy neveljen, többet kell hogy törődjön a nép bajaival. Szóval: sok és jó orvost kell adni az országnak, olyan orvost, aki nemcsak testi, hanem lelki bajában is tanácsadója lehet a népnek, az országnak, azoknak, akiknek erre a testi és lelki tanácsadásra valóban szükségük van. Ennyit röviden, amint az időm megengedi, magáról az orvoskérdésről. A másik szempont, amely a klinikák kérdésével összefügg, a betegellátás kérdése. Itt két dolgot kell előre bocsátanom. Az egyik, amely köztudomású, hogy t. i. a klinikák ellátása jelenleg is úgy történik, hogy a vezető tanár kénytelen egyenesen megkövetelni a fizetséget, amelynek azután kisebb részét magának és személyzetének tartja^ meg, nagyobb részével pedig pótolja a klinikáknak azt a szükségletét, azt az elmaradt dotációt, amelyben ezeket a klinikákat az állam eddig nem részesítette, de amely nélkül ezek a klinikák már réges-régen sinylő házak volnának a száz év előtti orvosi ellátás nívóján, amely nívóról egyenesen kötelességünk ezeket az intézményeket- felemelni. A imásik szemnont az, hogy a klinika természetesen elsősorban nem gyógyító, hanem tanító institúció, aihova minden orvosilag érdekes eset kerül, vagy kellene, hogy kerüljön. Ennélfogva a cél nem az egyes beteg gyógyítása, hanem az egyes beteken keresztül olyan megállapítások eszközlése, amelyek azután a betegek többi ezreinek gyógyításánál felhasználhatók volnának, a betegek többi ezreinek gyógyítását vinnék előre. Ez a két körülmény azonban tökéletesen ellentétes. Ha a professzornak a beteg felvételénél, kiválasztásánál nem lehet az a szempontja, hogy az eset mennyiben érdekes és tanításra mennyire alkalmas, hanem a szempont a beteg anyagi fizetőképessége s az, hogy a beteg mennyire tudja a klinikát megfizetni, akkor ebből megint csak olyan veszedelem származik, amely a klinikának, mint gyógyító intézetnek szerepét teljesen aláássa. Ilyenformán azután, ha a beteganyagban nem tud a professzor a klinika céljainak megfelelően válogatni, ha a klinika ellátását a betegek biztosítják, a klinikából előbb-utóbb egyszerűen szanatórium válik, igaz, hogy az érdekelt betegek előnyére. A betegek ilyenformán olcsón jutnak szanatóriumi ellátáshoz, de a tudománynak és az egész szenvedő emberiségnek hátrányára, elsősorban pedig a fizetni nemi tudó munkásosztály és a szegény réteg rovására. Azt is meg kell mondanom éppen a klinikák dicséretére, hogy a nép a maga kórháziszonyából többé-kevéshibé kigyógyult s ebben elsősorban a klinikáknak volt nagy szerepük. Nem mondom, hogy ez az egyedüli tényező a kórháziszony gyógyításánál, hiszen ilyen tényezőt számtalant lehetne felsorolni. Azelőtt kórházba csak a legvégső esetben ment az egy38*