Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-497

h97. ülése 1931 május hó 5-én, kedden. 360 Az országgyűlés képviselőházának ; sítani és ha megvan ez a két előfeltétel, akkor következik a harmadik teendő, a désarmement, a leszerelés. Ami ezeket a feltételeket illeti, a második feltétel tudniillik az úgynevezett sécurité, a határbiztosítás, részben sikerült, amennyiben Németország a tőle nyugatra fekvő államok határait újólag biztosította, a keletre fekvő államokkal szemben azonban ezt nem tette meg Locarnoban. Mi mindig megtagadtuk hasonló kívánság teljesítését, mert mi mindig azon az állásponton voltunk és ezt hangoztattuk az egész világgal szemben, hogy akkor, amikor a kés a torkunkra forrott, az erőszak nyomása alatt igenis, aláírtuk Trianonban az ország megcsonkítását, újból azonban önként ezt megtenni nem fogjuk soha. Ami azonban az első feltételt illeti, az arbitrázst, ebben a tekintetben igenis, az elmúlt 12 év alatt nagy előrehaladás történt, mert az egyes államok között egymásután köttettek nemzetközi szerződések egyfelől a békéltetés tekintetében, másfelől pedig a vitás kérdéseknek bíróságok elé utalása tekintetében. Igaz, hogy nem sikerült az a genfi protokollum, amely egyetemesen akarta rendezni ezt a kérdést, úgyhogy az összes államok egy szerződésben kötelezzék magukat, liogy a fennforgó vitás kérdéseket bírói útra terelik, az egyes államok között azonban az arbitrázs kérdésében folyton újabb és újabb szerződések köttetnek, sőt az államok nagy része aláírta a hágai állandó nemzetközi bíróság úgynevezett fakultatív klauzuláját is, amelyben kötelezik magukat arra, hogy a nemzetek között felmerülő vitás kérdéseket bírói útra terelik. Aláírták egypáran, közöttük mi feltétlenül, a többség, közöttük a győzők feltételesen, a kérdések bizonyos kategóriáját kirekesztve a bíróság által való eldöntésiből. Akármikép álljon tehát a helyzet, tény az, hogy 12 év alatt az arbitrázs, a vitás kérdéseknek bírói útra való terelése nagyot haladt előre. Amidőn tehát egyfelől az egyik feltétel, az arbitrázs tekintetében nagy haladás történt, a második feltétel, a határbiztosítás tekintetében bizonyos engedményeket kaptak a hatalmak, akkor ezen feltételek után most már mégsem mernek az abszolút visszautasítás álláspontjára helyezkedni és a világ közvéleményének nyomása alatt mégis kitűzték a leszerelési konferencia batáridejét a jövendő esztendő február 2. napjára. Sőt a Nemzetek Szövetségének tanácsa által kiküldött előkészítő bizottság már elkészítette azt a munkálatot is, amelynek alapján fog ez a leszerelési konferencia tanácskozni és ez a munka most már közkritika tárgyává is tehető. En most nem akarok ennek a munkálatnak részleteibe bocsátkozni, nagyon messze vezetne ez, erre nincsen idő sem, kötelességemnek tartom azonban, hogy úgy mint más képviselőtársaim is tették már, rámutassak a nemzet színe előtt ennek a munkálatnak egy szakaszára, az 53. §-ra, amelyet soha a magyar kormány el nem fogadhat, amelyet soha a magyar kormány alá nem írhat. (Ügy van! jobbfelöl.) Mit mond ez az 53. §? ,Ez azt mondja (olvassa): «Az a megállapodás, amelyet a hatalmak a fegyverkezések korlátozása iránt kőinek, legkevésbbé sem érinti a korábbi szerződések azon határozmányait, amelyekkel s/.emben bizonyos hatalmak» — ezek vagyunk mi és a mi osztályostársaink — «már elfogadták a szárazföldi, tengeri és légi haderejük korlátozását és így már megállapították más hatalmakkal szemben e részben fennálló jogaikat és kötelességeiket.» Es hozzáteszi még ez az 53. § a következőket (olvassa): «A szerződő hatalmak a leszerelési konferencia határozmányait annak tudatában fogadják el, hogy az említett korábbi szerződések kérdéses határozmányai hatályban maradnak és ezt a hatályban maradást a konferencia megállapodásai megtartásának lényeges előfeltétele gyanánt tekintik.» Itt van tehát előttünk egy szakasz, amely mereven beleütközik a békeszerződéseknek azokba az alapvető határozmányaiba, amelyek a lefegyverzést szabályozzák, mereven beleütközik abba a rendelkezésbe, amely szerint a mi lefegyvereztetésünk a védképtelenség határáig csupán bevezetés, csupán előleg, csupán átmenet avégből, hogy az egyetemes lefegyverkezés megtörténhessék és ezzel az ünnepélyes ígérettel szemben kodifikálja azt, hogy a mi védképtelenségig való leszereltetésünk állandó, örökkétartó, annyira állandó, hogy a többi hatalmak csak a mellett a feltétel mellett hajlandók a reájuk a konferencián megállapítandó csekély kis leszerelési áldozatokat meghozni, ha a mi védképtelenségig való leszereltetésünk mindenkorra változatlan marad. De beleütközik ez az 53. §, a paktum 8. §ába is. Mert a paktum 8. §-a az össaes nemzetekre, az összes államokra kivétel nélkül — teihát a győzőkre és legyőzöttekre egyaránt — megállapítja a fegyverkezések mérséklésének legalsóbb határa gyanánt az önvédelmi lehetőséget. És íme, most ez az 53. § derogál ennek a rniulelkezéisnek, mert kimondja, hogy az úgynevezett legyőzött nemzeteknek nincs joguk a nemzeti önvédelemre, az önvédelem lehetőségéig való felfegyverzettségre, hanem ez a nemzet] önvédelem igenis csak az úgynevezett győzőik privilégiuma. Az 53. § beleütközik — aimtint mondottam — a szerződések alapvető rendelkezéseibe, de beleütközik a nemzetek szuverenitásának elvébe is és beleütközik a .nemzetek egyenlőségének elvébe is, noha e paktum maga a nemzetek egyenlőségének elve alapjára van helyezve — legalább is papiroson. Ezzel az 53. Vszal szemben tehát mi a mi feladatunk, mi a mi kötelességünk? Nekünk igenis nyilvánosan és határozottan ki kell jelentenünk, hogy mi csak olyan egyezkedésinek lehetünk alanyai, amely egyezkedés a nemzetek egyenlőségének, a nemzetek teljes egyenjogúságának alapjára van helyezve és amely egyezkedés' azokat az alapelveket, amelyeket n szerződések állapítottak meg, respektálja. {Ügy vaní Ügy van! jobbfelől.) amely meg egyezés tehát ágiönis respektálja azt,, hogy a mi védképtelenség határán túl való lefegyverzésünk csupán átmenet, csupán bevezetés és esak addig tnrtibató fenn, amíg az egyetemes leszerelés be nem következik. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Mihelyt az egyetemes leszerelés munkája megindul, ennek alz átmenetnek szükségképpen véget kell érnie és alkalmazást kell nyernie a népszövetségi paktum 8. §-ának, amelynek két követelménye, két parancsa van. Egyik parancsa az, hogy miniden nemzetet megillet az önvédelem, minden nemzetet megillet a nemzeti védelem, — defense nationale — másuk parancsa pedig az, hogy azok, akik támadásra vannak felfegyverkezve, — amint ma a győzők támadásra vannak felfegyverkezve — azok fegyverkezzenek le az önvédelem lia táláig. (Helyeslés jobbfelől és középen.) Mi tehát követeljük, hogy mindkét feltételt teljesítsék, követeljük azt, hogy azoknak, akik