Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-497

332 Az országgyűlés képviselőházának 497. ülése 1931 május hó 5-én, kedden. radnunk egy olyan kiegészítési rendszer, a toborzás mellett, amely a magyar nép testén»'k, lelkének idegen, amelyet az lelkileg soha magáévá tenni nem fog. (Ügy van! Ügy van!) De tovább megyek. Még ezek a gazdasági kérdések, amelyeknek súlyosságát készséggel elismerem, sem homályosíthatják el ezeket a szempontokat, amelyeket említeni szerenesés Lehettem. Méltóztassanak tekintetbe venni azt, hegy hiába ennek a népnek minden szorgalma, munkája, erőfeszítése, a nélkülözésig, vagy talán a szenvedésekig elmenő takarékossága, ha fáradozásának és munkájának gyümölcseit a gyűlöletből táplálkozó, a rövidlátó békeszerződések által előmozdított hatalmi vágy, a haditechnika és a haladás eszközeivel, amelyek természetesen csak az ő számukra vannak megengedve, nekünk nem, néhány rövid óra alatt a földről elpusztíthatják. Mielőtt ezekbe a fejtegetésekbe belebocsátkoznék, kénytelen vagyok egy nagyon szerény nézetemet és megállapításomat leszögezni. (Halljuk! Halljuk!) Óvást kell emelnem előre is az ellen, hogy bármiféle oldalról az én megállapításaimat és fejtegetéseimet félremagyarázzák vagy félreértsék. A multak tapasztalatai alapján vagyok bátor ezt mondani, mert a legtávolabb áll tőlem az, hogy én a kormánytól vagy az igen t. honvédelmi miniszter úrtól azt kérjem, hogy háború céljaira fegyverkeznék. Nagyon távol áll tőlem ez, mert én csak egyet kérek és követelek. Kérem és követelem azt, hogy biztosíttassék ennek a nemzetnek is az, amit a jó Isten a legutolsó és legparányibb teremtése számára is megadott, a jog az önvédelemre és a jog az egyenlő elbánásra. (Ügy van! Ügy van!) T. Ház! Nem szabad lezárni ezt a vitát a nélkül, hogy mint egy ember fel ne emelje «zavát ez a törvényhozás, páltkülönbség nélkül tiltakozandó az ellen, hogy a jövő év januárjában összeülő genfi leszerelési konferencia, abban a szellemben tárgyalja a leszerelés kérdését, amint az, az ezen konferencia céljaira elfogadott egyezménytervezet 53. §-ában foglaltatik. Bátor leszek — ha szíves türelmükkel megajándékozni kegyesek lesznek — néhány pillanat alatt felolvasni ezt a paragrafust. (Halljuk Halljuk!) Azt mondja az 53. § (olvassa): «A jelen egyezmény — már tudniillik amit jóvá fog juagyni a leszerelési bizottság — nem érinti azoknak a korábbi szerződéseknek határozatait, melyeket a magas szerződő felek némelyike szárazföldi, tengeri és légi fegyverkezéseinek korlátozása tekintetében már elfogadott és akkép az e tekintetben fennálló kölcsönös kötelességeket és jogokat megállapította. A következő magas szerződő felek — t. i. azok, akik a szerződést aláírták — kijelentik, hogy fegyverkezéseiknek a jelen egyezményben foglalt korlátozását az előző bekezdésben említeti határozatokra való 'tekintettel fogadják el és hogy őket illetőleg ama határozatok nak fenntartása, a jelen egyezmény megtartásának egyik lényeges feltétele.» T. Ház! En az egyezménytervezet több! paragrafusaival foglalkozni nem kívánok, nem pedig azért, mert« az én egyéni, nem pártom megbízásából kifejtett véleményem alapján az a nézetem, hogy az egész egyezménytervezet nem komoly és félek tőle, hogy ugyanaz a sors lógja érni, amely osztályrészül jutott a genli vámliékekonfereneiának : eredménytelen es dicstelen kimúlás, De tiltakozn om kell ellene, hogy ebben a szellemben tárgyaltassék a leszerelés kénlése, mert ez kettőt jelent: jelenti elsősorban azt, hogy bármit határoznak a hatalmak fegyverkezésük korlátozása vagy nem korlátozása tekintetében, nekünk meg kell maradnunk a mai állapotban, ami egyet jelent a védelmi képtelenséggel. (Ügy van! Ügy van!) Mert nem győzöm eléggé és elég gyakran hangsúlyozni itt a törvényhozásban, a sajtóban s a közéletben mindenütt, hogy nem az a fontos a mi szempontunkból, hogy 1,500.000 ember vagy csak 800.000 ember állja körül fegyveresen határainkat, hanem az, hogy amíg nekik megengedtetik az, hogy a haladás és a haditechnika minden eszközével, a hat tonnás bombát vivő repülőgéptől egészen a leggyilkosabb gázig, mindennel felszerelhessék hadseregüket, addig nekünk meg kell maradnunk a mai állapotban, amely védelmi eszköznek — mert csak erről van szó — nem hagy meg mást, mint a meztelen két magyar kart s magyar erőt és a magyar vitézséget. (Ügy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) De tovább megyek T. Ház! Tiltakoznom kell ez ellen azért is, mert ez az 53. § a legkirívóbb arculcsapása a nemzetek szövetsége paktuma 8. §-ának, amely a következőket mondja (olvassa): «A szövetség tagjai elismerik, hogy a béke fenntartása követeli a nemzeti fegyverkezésnek korlátozását azon minimumra, mely összeegyeztethető a nemzeti biztonsággal.» Ez a paragrafus annyit mond, hogy nem lehet egy államtól sem követelni azt, hogy elmenjen a leszerelés kérdésében azon határon túlra, amely nemzeti biztonságát, tehát az önvédelem l'ehetőségét kizárja. Ez a paragrafus nem vonatkozik győzőkre és legyőzöttekre, ez a paragrafus egyformán vonatkozik minden államra. (Ugy van! Ügy van!) Keasszumálva tehát az elmondottakat, nemcsak az emberiesség és a méltányosság, hanem az írott jog és az adott szó szentsége alapján — mert volt ám egy Millerand-féle kísérőlevél is e mellett — lehet és kell követelnünk azt, hogy amikor a leszerelés kérdése tárgyaltatni fog, az az elv, hogy a nemzeti biztonsággal összeférő minimum velünk szemben is elismertessék. Én ennél a kérdésnél hosszasabban időzni nem kívánok, csupán egy megjegyzésre szorítkozom még. Előrebocsátom, hogy ez is legsajátabb egyéni véleményem. A magam részéről a legteljesebb mértékben csatlakozom gróf Apponyi Albert nagyrabecsült képviselőtársam 1931 — gondolom — január 27-én elmondott beszédében lefekletett az.on véleményéhez, hogy amennyiben ez az 53. § nem korrigáltatnék, s amennyiben ebben a szellemben tárgyaltatnék a^leszerelés kérdése, fel kell itt vetnünk azt a kérdést, yan-e értelme annak, összefér-e a nemzet méltóságával és szuverenitásával az, hogy továbbra is a nemzetek szövetségének tagjai maradjunk. (Ügy van! Ügy van!) T. Ház! En erre a kérdésre nem kérek és nem várok feleletet az igen t. honvédelmi miniszter úrtól, mert tisztában vagyok azzal, hogy a kérdés, amelyet felvetni bátor voltam, a külpolitikának egyik legnagyobb kérdése, amelyben való válaszadás joga nem a reszortminiszteré, hanem minden esetben a kormány elnöké. Én azonban egy más szempontból is rá szeretnék mutatni a mi honvédelmi képtelenségünk és lefegyverzésünk szempontjaira, — mert hiszen tényleg nem leszerelésről, hanem lefegyverzésről van szó — mégpedig az orosz veszedelem szempontjából. (Mattá Árpád: Bi-