Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-496

Az országgyűlés képviselőházának U96. Mentőegyesülete életre hivatott és propagan- , dáját az ország területén megindította, büszkeséggel állítom, én voltam az első, aki megértve ennek a feladatnak nemcsak humanisztikus, hanem nemzeti szempontból való nagyszerű fontosságát, az első állomást Szekszárdon én létesítettem. (Éljenzés a jobboldalon.) Bocsánatot kérek, én nem akarok a magam részére elismerést provokálni. (F. Szabó Géza: Nekem jogom van hozzá! — Jánossy Gábor: önként adódik, pénzbe nem kerül és meg is érdemli! — Derültség.) Ezt csak azért említem, hogy hivatkozzam azokra a vármegyékre, amelyek utánam ugyanilyen állomásokat létesítettek, — ma már azt lehet mondani, majdnem minden vármegye élvezi ennek az intézménynek áldásos voltát — hogy mit jelent ez a mentőegyesület a vidéken; hány emberélet eset azelőtt áldozatul azért, mert a hirtelen segítség nem állott rendelkezésre. En tudom, hogy ez az egyesület milyen becsületes, milyen hazafias, milyen emberszerető és önzetlen munkát végez. Arra kérem a miniszter urat, hogy ezt az egyesületet, mint ia nemzeti társadalomnak egyik nemzetmentő eszközét, a kórházzal kapcsolatosan méltóztassék szintén meleg szeretettel felkarolni és ezt az évi szubvenciót, amely eleintén meglehetős szép összeget jelentett, ha nem is lehet iá most megállapított összegnél nagyobbra emelni, méltóztassék mindenesetre a mai összeggel továbbra is honorálni. T. Ház! A szegényügyet csak röviden érintem. Nem tudom, de úgy érzem, hogy valamennyiünkön hasonló érzés vesz erőt, mint rajtam, amikor végigmegyünk Budapest utcáin s ott látjuk a sarkokon a könyöradományért esedező koldusainkat, akik valamikor Budapest utcáin nem voltak láthatók. (Lázár Miklós: Gazdasági helyzet! — Jánossy Gábor: Csúsznak a járdán!) En Rómában sohasem voltam, ellenben, akik ott jártak, mesélték, hogy a háború előtti időben az utcai koldulás Kómában szintén nagyon divatos volt. (Lázár Miklós: Most Olaszországban nem látni.) Ha ezek a koldusok megérezték és észrevették, hogy idegen van a közelükben, akkor — mint a hajót kísérő élősdiek — kitartóan követték hosszú utakon keresztül, míg azt a bizonyos kis pénzecskét meg nem kapták. Akkor az emberekben ez a mese bizonyos mosolygást keltett, h^gy miként lehet az ősvárosban, Rómában ilyen állapot? Nem mondom, hogy talán ilyen mértékben, de valami hasonlót látunk ehhez Budapesten is. Ott látjuk <az utcán különösen a háború rokkantjait, azt a vakemlbert, azt a lábnélküli embert, az idegsokban szenvedő embert, ott látjuk a hideg télben, vízben, fagyban ácsorogni vagy ott ülni az aszfalton, amint a kezüket könyöradományért nyújtják. (Br. Podmaniczky Endre: Nem rokkant az mind!) Lehetséges, azonban, amit mondok, ez így van, s én nem azt mondom, hogy talán szégyenlem magamat viagy restellem ezt a dolgot, de mindenesetre bánt. Ha vannak is, akik néha szoktak adni ezeknek a szerencsétleneknek könyöradományt, mégis kissé nagyobb áldozattal kellene segítségükre sietni. Ha ezt a szegénykérdést megoldanók, azt hiszem, hogy az állami terhek nem emelődnének ezzel olyan mérvben, hogy az elviselhetetlen terhet jelentene. Nagyon kérem az igen t. miniszter urat, hogy a szegénygondozás ügyét is fogadja meleg szeretettel és ezt a problémát intézményesen rendezze végre-valahára. Itt van az egyik legnagyobb nemzeti veszedelem, a tuberkulózis, meg a vérbaj. Azt hiülése 1931 május 1-én, pénteken. 293 szem, igen sok olyan képviselőtársam van, aki ezektől iá szerencsétlen emberektől, a tuberkulózisban szenvedőktől, levelet kap, hogy uram ments meg minket, tégy be valahova, élni akarunk és el kell pusztulnunk nyomorultul, ha nem segítenek. Nekem legutólbb is három ilyen esetem volt s örülök, hogy megértéssel találkoztam az igen t. népjóléti minisztériumban és kettőt ezek közül már el is tudtam helyezni. A statisztika adatai szerint azonban tízezerre megy azoknak a száma, akik évenként ebben a rettenetes betegségben elpusztulnak. (Jánossy Gábor: A legpusztítóbb nemzeti nyavalya.) Nem lehet itt megállás, csak továbbfejlesztés lehet és minden áldozatot meg kell hoznunk, hogy mi a nemzetet ettől a pusztító veszedelemtől megvédjük, megóvjuk. (Helyeslés jobbfelól) Itt van azután a vérbaj. Most nem akarom idézni egy előkelő, hírneves budapesti orvosnak kijelentését, amelyet előttem tett a venereás betegségeket illetőleg. Amint mondani szokták, az embernek szinte a haja szála az égnek mered, amikor meghallottam, hogy az emberek hány százaléka szenved ilyen betegségben. (Jánossy Gábor: Videant consules!) Azt hiszem, itt nem is kell nagyon fejtegetnem, hogy nemzeti szempontból mit jelent a vérbaj. (Jánossy Gábor: A jövő nemzedék létére!) En nem tehetek róla, de nagyon hajlok az angol rendszer és módszer felé. Egy kissé talán furcsa, hogy az egyéni szabadságot ilyen szigorúan akarnám korlátozni, de az ultima ratio parancsolja, hogyha mi azt akarjuk, hogy egészséges gyermeket szüljön a magyar anya, akkor minden tehetségünket fel kell használnunk abban a tekintetben, hogy a venereás betegségeket legalább a minimumra csökkentsük. (Gaál Mihály: Kötelező egészségügyi vizsgálat kell a házasság előtt!) Ezt akarom mondani, hogy hajlok az angol metódus felé. Ez abban áll, hogy tessék a házasságkötés előtt mindkét nembeli felet megvizsgálni, akár tetszik, akár nem, mert ez nemzetmentő fontossággal bír. T. Ház! Csak röviden akarok még egy kérdésre kitérni. A lakásügyek dolgában is nagyon furcsán állunk. Szomorú szívvel kell megállapítanom, hogy mirrtr nyugalmazott tisztviselőnek, bár állami házban lakom, a lakbérem nem elegendő arra, hogy nemcsak megfelelő, hanem még igényeim alatt lévő lakásom bérét kiegyenlíthessem ebből. (F. Szabó Géza: A nyugdíj ellenében adjon az állam lakást!) En nem tudom megérteni ezt a helyzetet, de, sajnos, így vagyunk sokan. Furcsa intézkedésnek tartom lakásügyekben azt, amit a rendelet mond, hogy a nyugdíjas azt a lakbért viszi magával, amelyet ott kapott, ahol legutóbb tartózkodott, ellenben katonáknál az a kivétel van, amit nagyon helyesnek tartok, — nehogy azt méltóztassék hinni, hogy a katonaság ellen akarok beszélni — hogy az a katonatiszt, ha nyugdíjba ment, egy évig gondolkodhatik azon, hogy hol akar véglegesen letelepedni, és akkor annak a garnizónnak, városnak vagy falunak lakbérét kapja. Mi, akik feljövünk faluról Budapestre, hozzuk magunkkal az ottani lakbért, ellenben, aki Budapestről megy le, az viszi a budapesti lakbért a legkisebb faluba is. Mindig az igazságnak voltam híve és tisztelője, de én ebben nem látok igazságot, mert mi is éppen olyan állampolgárai vagyunk a hazának, mint amilyen a katona, vagy más állami alkalmazott. En tehát nagyon kérem az igen t. miniszter urat, mint lakásügyi minisztert is, hogy ezeken az anomáliákon^ amelyekről most nem hazabeszélek, — miután nemcsak én vagyok