Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-496

292 Az országgyűlés képviselőházának U96. ülése 1931 május 1-én, pénteken. sületnek, ahol a társadalmat bizonyos tekintetben a hatóság segítségével igénybe veszik, az az autonómiájuk, hogy a rendelkezésükre álló jövedelmet szabadon fordíthatják arra, amire tetszik, nincs^ meg, és a felelős kormánynak felelnie kell értük és ellenőriznie kell őket, hogy minden ilyen egyesületnek működésénél a társadalom által hozzájuk juttatott járulékok és adományok arra a rendeltetési célra fordíttassanak, amely célt szolgálnak.^ Sőt tovább megyek. Méltóztassanak megnézni bármely egyesület alapszabályzáradékát, ott ki van mondva, (hogyha az egyesület céljait áthágja és más irányú működést folytat, abban az esetben feloszlatható. Méltóztassék megnézni az eddigi gyakorlatot. Az ilyen közhatóságilag támogatott egyesületeknél az eddigi gyakorlat is az és helyesen is teszi az egyesületet ellenőrző hatóság, hogy az ilyen egyesületek pénzkezelését minden esztendőben átnézi. Ezeket kívántam csak megemlíteni. Az én álláspontom az, hogy teljes tiszteletben tartom minden egyesület autonómiáját, de ahol közcélokat is valósít meg egy egyesület, ott a kormányhatóság legteljesebb ellenőrzését a jövőre vonatkozólag a magam részéről a legteljesebb mértékben igénylem és ez egyáltalában nem ütközik az önkormányzati szabadság elvébe. Ez az én nézetem és álláspontom. Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Eri Márton! Éri Márton: T. Ház! Sajnos az általános vitáról egyéb elfoglaltságom folytán elmaradtam és így nem volt alkalmam a költségvetés általános vitájához hozzászólni. Természetes dolog, hiszen a végső konzekvencia úgy is az lett volna, hogy miután én teljes bizalommal viseltetem a kormány iránt, a költségvetést úgy általánosságban, mint részleteiben is elfogadom. Csak röviden kívánok hozzászólni a népjóléti minisztérium költségvetéséhez. Magam is azon a nézeten vagyok, hogyha valamelyik minisztériumot, úgy tekintettel a sok mindenféle szükségletre, amelyet ez a minisztérium ölel fel magába, bizony jobban kellett volna dotálni, viszont be kellett látnom, hogy ma, amikor ilyen gazdasági válságban vagyunk, amikor határozottan a pénztelenség uralja az országot, akkor jobban dimenzionálni, erősebben honorálni az egyes tárcákat, mint ahogyan ez történik» nem lehetséges. Az adott helyzetbe nekünk tehát bele kell nyugodnunk a jövőbe vetett reménnyel és hittel, hogy ez az állapot nem tart sokáig és a helyzet meg fog változni és abban az esetben egyes igények is jobban lesznek kielégíthetők. Csak egyes megjegyzéseket # kívánok itt tenni. Például itt vannak a kórházak. Igen jól esett hallanom tegnap a miniszter úr szájából, hogy ő a kórházakat szereti és hogy elsősorban a megkezdett kórházak tetőalá hozására törek3zek, e mellett különösen városi helyeken, ahol elsősorban kívánatos és szükséges kórházak építése, amennyiben az állam pénzügyi helyzete ezt megengedi, az új kórházak létesítése elől sem zárkózik el. Ennek dacára is fel kívánom hívni az igen t. miniszter úr figyelmét arra, hogy például az én vármegyémben is Szekszárdon, a vármegyém székhelyén felépült egy igazán, azt lehet mondani, ország-világra szóló gyönyörű szép kórház. A vármegye közönsége is belement ebbe az építkezésbe, mert hiszen az a fejlődésnek egy hathatós tényezőjeképpen szerepel. Belement pedig abban a gondolatban és tudatban, hogy a kórházzal kapcsolatban felmerülő többkiadásokat, miután vármegyei kórházról van szó, a vármegyének, mint fenntartónak kell viselnie és gondoskodni az esetleg jelentkező deficitről, hiányokról is. Amikor számoltunk, számításaink abban kulminálódtak, hogy az ápolási díjak olyan mértékben emeltessenek fel a helyi és az általános drágasági viszonyoknak is megfelelően, hogy ezekből a napi ápolási díjakból képes legyen a vármegye évenként megtakarítani egy olyan összeget, amely azután az általa felvett összegek amortizálására elégséges. Most mit látunk? A pénzügyminiszter úr akaratából a népjóléti miniszter úr nem képes olyan mértékben szutenírozni, támogatni a kórházakat, mint a múltban, a napi ápolási díjak kapcsán, hanem azt mondja: adok átalányt, csináljatok vele, amit akartok. Most megvan a 300 egynéhány ágyas kórház s a helyzet az, hogy a vármegye képes legyen az általa felvett nagy összegű tartozásokat valamikép fizetni, kénytelen az ágyak számát leszállítani. A kórház tehát nem tudja igazán azt a célt szolgálni, annak a rendeltetésnek megfelelni, amelyre tulajdonképpen hivatva volna. Akármennyire is kívánatosnak látom azt, hogy a régi rendszertől ne térjünk el, hogy arra vissza kell térnünk, viszont azt is be kell látnom, — amint az előbb is már említettem — hogy az ország mai súlyos helyzetében — hiába — a pénzügyminiszteri elhatározás előtt egyelőre meg kell hajolnunk. En csak arra kérem a miniszter urat, akiről látom, hogy a kórházakkal szemben meleg szeretettel viseltetik, méltóztassék a jövőben a lehetőséghez képest javítani ezen helyzeten. En is kórházszerető ember vagyok, hiszen abban az időben, amikor, mint a vármegye első tisztviselőjének kellett gondoskodnom vármegyém kórházáról, amely abban az időben teljesen lezüllött volt úgy, hogy abszolúte nem volt semmi néven nevezendő felszerelése, a betegek koplaltak és nem is annyira kórház, mint koplaltató intézet volt, nagy ügyszeretettel, képes voltam abba a helyzetbe juttatni, hogy a kórház végre prosperálni tudott. En tehát erre a kórház-szeretetére appellálok az igen t. miniszter úrnak és kérem, hogy a kórházakról való gondoskodását a jövőben is igazán egyik legfőbb feladatának méltóztassék tekinteni. Nagypn helyeslem — én is felszólalni akartam e tárgyban — a miniszter urnak azt a megállapítását, hogy a kórházi orvosok ellátását, fizetését valahogyan rendezni kell, mert lehetetlenség az, hogy egy kórházi orvos, aki egyszer bejut kórházi osztályfőorvosi állásba, oly kevés fizetéssel bírjon, hogy csak vegetálni tudjon, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy magánpraxisa nem igen akad, nem igen akadhat pedig azért, mert akkora az elfoglaltsága a túlhalmozott munka miatt, hogy képtelen magánpraxist folytatni. Például az egyik orvos a mi kórházunkban, aki az elmeosztály élén áll, a VIII., legjobb esetben a VII. fizetési osztályban van, pedig már 30 év óta szolgál. Hogy ez mily kevés, ezt 'az tudja, aki ismeri, hogy mit jelent elmeorvosnak lenni, hiszen végeredményben jóformán maga is a saját osztályába kerül, mint beteg. Erre nézve konkrét esetet is tudok. En azt gondolnám, hogy a nagyobb kórházak vezetőoryosai, igazgató-főorvosai hosszú évtizedek után eljuthatnának legalább az V. fizetési osztályba, a többiek pedig a Vl-ba. A kórházakkal kapcsolatos a Vármegyék és Városok Mentőegyesületének az ügye. Nem kérkedésből, nem dicsekvésből akarom felemlíteni, de amikor a Vármegyék és Városok