Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-495

25() Az országgyűlés képviselőházának 495. ülése 1931 április 30-án, csütörtökön. most arról beszélni, hogy ez a körülmény mire vezethető vissza, csak magát a tényt állapitom meg — a szenvedélyeket és egyéb ellentéteket azzal tompítsák le, hogy segélyeket adnak, hogy az emberek né éhezzenek. Ez a legminimálisabb valami. Nálunk, sajnos, e tekintetben gondoskodás nem történt és ha nem volnának itt a munkások által Létesített szervezetek, akkor senki nem volna, aki a munkanélküliekről legalább részben minimálisan gondoskodik, és hogy legalább minden nap valami kenyeret tudjanak kapni. En kifogásolom, — és ezt nemesik ma, hanem már ismételten más alkalmakkor is kifogásoltuk, de e tárca tárgyalásánál ismét fel kell említenem — hogy a munkahiány esetére szóló biztosítást ia miniszter úr nem kívánja előterjeszteni arra való hivatkozással, hogy az ipar ezt nem bírja ki, mert a szociális terhek már amúgyis meglehetősen súlyosak. Ezekkel a szociális terhekkel úgy vagyunk, hogy ezt kidobják mint jelszót és ezen azután mindenki nyargal a nélkül hogy értene hozzá, a nélkül, hogy számokkal foglalkoznék. Ilyen jelszó például az, amelyet a Gyáriparosok Országos Szövetsége a napokban adott ki, s amely a mai közvélemény előtt nagyon Furcsán hangzik, amidőn azt mondja, hogy 80.000 munkásnak kell dolgozni azért, hogy előteremtse azokat a terheket, amelyekbe a szociális biztosítás kerül. Mit szólnának például a (Jyosz. urai ahhoz, ha én leülnék és azt mondanám, hogy számítsuk ki, hány embernek kell dolgoznia, hogy Chorinnak, Vidának, Weisz Fülöpnek, Dréhernek, Biró Pálnak és a többinek —• összeírhatnék vagy 200 ilyen urat, akiknek az átlagjövedelmét minimálisan 100.000 pengőn felül lehet értékelni — fizetése kikerüljön. Igazán nagyon furcsa beállítás ez. A (íyosz. igazgatójától több komolyságot lehetne várni, semhogy ilyen hasonlattal próbáljon a közvéleményre hatni, hogy a szociális terhek milyen magasak. A szociális terhek Magyarországon nem magasabbak, mint külföldön, sőt állítom, hogy alacsonyabbak. Ha azonban összehasonlítom a mai magyar munkabéreket a külföldi munkás munkabérével, akkor azt látom, hogy ezt figyelembe véve, a szociális terhek még alacsonyabbak, mert hiszen az egyáltalán nem vitás, hogy a magyar munkabérek legalább 30%-kai, nagyon sok iparban talán még többel is alacsonyabbak a külföldön hasonló szakmában munkát végző munkások munkabérénél, úgy hogy megtörténik az, hogy Magyarországra nyers anyagot hoznak be, amelyet itt Magyarországon feldolgoznak és ezt itt gyári bélyegzővel angolnak minősítve, szállítják ki Angliába a gyarmatokra és ott adják el mint angol árut. Nem lehet tehát olyan rossz ez az ipari foglalkoztatás, főképpen a textiliparban, ha ilyennek a lehetősége megvan. A rendelkezésemre álló idő alatt foglalkozni kívánok a Társadalombiztosító kérdésével is. A túloldalról ez a kérdés itt már ismételten iszóba került. Kénytelen vagyok itt visszatérni arra, amit már sokszor mondtam, hogy a törvény szerkezetélten van a hiba, mert ha egy testületet megbíznak azzal, hogy egy intézet ügyeit intézze, akkor erre meg kell adni a módot is. de ha egy testületet odaállítanak valamely intézet élére s annak nem adnak jogot arra, hogy rendelkezzék ott, akkor természetesen ettől az autonómiától semmi eredményt nem lehet várni. Ne méltóztassanak állandóan azt mondani, hogy ez politikai kérdés. Ez annyira nem politikai kérdés, hogy amióta az autonómia megalakult, még nem emlékszem rá, hogy az ott ülő munkaadói és munkás igazgatósági vagy elnökségi tagok között csak egy esetben is valamely kérdés szavazattal döntetett volna el, hanem minden egyes alkalommal az igazgatóság és az elnökség egyhangúlag foglalt állást az összes kérdésekben. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hogyan lehet tehát itt politikáról beszélni, amikor az elnökség tagjai között például ott van báró Kornfeld Móric, a Ganzgyár volt vezérigazgatója, ott van Alapy Viktor miniszteri tanácsos, az Országos Pénztár volt vezérigazgatója, ott van Papp József, az Ipartestületek Országos Szövetségének elnöke, Parkas Elek, az Építőmesterek Szövetségének igazgatója, Dalnokig Kovács, az Iparegyesület igazgatója, a munkások részéről pedig ott van négy szakszervezeti ember, négy szociáldemokrata és egy ember a keresztényszocialista szakszervezetek részéről? Hol van itt az a veszély, amelyről állandóan beszélnek*? Az igazgatóságban ez az arány még talán jobb, a konszolidációt tekintve, mert ott a keresztényszocialista pártnak, azt hiszem, négy vagy öt tagú képviselete van. Ott nincs politika, sohasem voltak ott világnézeti kérdések, nem voltak problémák, amelyek felett politikai szempontból döntöttek volna, hanem mindazok az urak ott ülnek teljesen önzetlenül — ezt hangsúlyozom — egy fillér díjazást senki sem kért és nem fogad el. Ott ülnek hetenként sokszor két-három délelőtt és próbálják ennek az intézetnek ügyeit rendbehozni. Én nem akarok a múlt dolgokról beszélni, mert akkor két hétig kellene beszélnem szállodavételekről, telekvételekről és egyéb dolgokról, amelyek mind megtörténtek s amelyek olyan botrányosak, hogy az ott ülők, nemcsak mi, hanem az ott ülő munkaadó biztosító tagok is, minden egyes alkalommal felháborodnak, amikor ilyen ügy ott tárgyalásra kerül. Reméljük, hogy sikerül lassan ezeket a dolgokat kipucolni. Kérdem, miféle testület az, amelynek nincs joga rendelkezni a felett, hogy egy napidíjast hová helyezzen el. Ha egy tisztviselőt például át akar helyezni Budapestről vidékre, mert ezt szükségesnek tartja, ehhez nincs joga. Külön felterjesztést kell intézni a miniszterhez. Arra hivatkoznak, hogy a vidéken történt bajok csak szórványos esetek. En jobban ismerem az ügyeket, nem minden ügy kerül a sajtóba. En ott ülök a hét két-három napján keresztül és látom, hogy miféle dolgok történnek. Nincs ott senki, akinek rendelkezési joga van. A miniszter úr ezt az egész kérdést úgy intézi el, hogy azt mondja, kérem, én mindig azt teszem, amit az autonómia akar. Ez nagyon lojális álláspont, elismerem, hogy a miniszter úr sokkal jobban honorálja ezeket a kívánságokat, mint elődje, főkép mint az előző államtitkár úr, azonban ez nem megoldás. Ezt nem én mondom, hiszen a miniszter úrnak módjában volt hallani azon az ankéton, amelyet ebben az ügyben tartott, hogy báró Kornfeld Mór kérte ezt. Ez nem munkáskérdés, nem politikai kérdés, hanem egy természetes probléma, amelyet csak így lehet megoldani. Hangsúlyozom, hogy a genfi nemzetközi egyezmény, amelyet Magyarország ratifikált, önkormányzatról beszél és ez van a magyar törvénykönyvbe iktatva. Már pedig én nem tudok elképzelni olyan önkormányzatot, amelynek nincs joga tisztviselőivel rendelkezni. Az ellen őrzés tekintetében mindenki minden jogot biztosítani kíván, senkinek sincs szándéka valamit kivonni az ellenőrzés alól. Pontosabb kér-