Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-495

Az országgyűlés képviselőházának 495. ülése 1931 április 30-án, csütörtökön. 251 Most méltóztassék megengedni nekem, hogy egy egészen más területére lépjek ennek a tárcának. Az idő rövidsége miatt nincs módomban, hogy mindazokról a kérdésekről, amelyek a népjóléti tárca keretébe tartoznak, beszéljek. Beszélhetnék itt a munkanélküliség nagy problémájáról, amely problémának megoldása sok minden vonatkozásban egyúttal szintén a nemzet jövendő biztonságának létkérdése, de nincs idő rá. Mi ezekkel a kérdésekkel más alkalmakkor állandóan foglalkozni szoktunk, de mindenesetre most is kell foglalkoznom annak a társadalmi rétegnek kérdésével, amely társadalmi réteget, mondjuk így: társadalmi osztályt, úgy állított a ma uralkodó kormányzat a közvélemény elé, mint nemzetfenntartó, nemzetkonszolidáló osztályt: ez a középosztály kérdése. A magyar középosztály, amely a szellemi és gazdasági kultúra hordozója, a legszörnyűbb, a legválságosabb helyzetbe jutott s a nyomor lejtőjén rohan lefelé. Méltóztassék megnézni azt, hogy a legmagasabb képzettséggel bíró középosztálybeli, elhelyezkedést, foglalkozást^ kereső emberek ezrei és ezrei ma foglalkozás és kereset nélkül állanak, családjukkal együtt elpusztulnak és ezzel elvesznek azok a szellemi és gazdasági értékok is, amelyeket ezek az emberek reprezentálnak. Hogyan lehetne segíteni t ezeken az embereken: ez az óriási nagy kérdés. Van a segítésnek egy módja, amelyet a t. népjóléti kormányzat figyelmébe ajánlok (Halljuk! Halljuk!) és pedig az a mód, hogy ezeknek a középosztálybeli embereknek adassanak viszsza azok az értékek, amelyeket az állam vett tőlük igénybe (Igaz! Ügy van! Helyeslés balfelől és a jobboldalon.) és itt térek rá a hadikölcsön kérdésre. Erről a kérdésről én ebben a Házban már megszámlálhatatlan sok ízbrii szóltam. Legutóbb 1930 május 7-én tartottam itt erről beszédet, szintén a népjóléti tárca keretén belül, azután 1929 június 20-án a karitatív valorizációs segély kiegészítését tárgyaló törvényjavaslatnál s minden egyes alkalommal felhívtam a népjóléti kormány figyelmét arra, hogy koldusalamizsnával ilyen súlyos és nehéz ügyet elintézni nem lehet. Elismerem azt, hogy az adott anyagi és gazdasági viszonyok között az az összeg, amelyet a t. népjóléti kormány karitatív segély formájában kioszt, erőfeszítésnek az eredménye, amelyet legalábbis abban az értelemben kell tudomásulvenni, hogy a jóakarat, a jóindulat vagy a kényszerű jóakarat ebben a tekintetben jelentkezik. De el kell lényegében intézni már a kérdést. A Képviselőház most már hónapok óta nem foglalkozott a hadikölcsönvalorizáció kérdésével, nem azért, mint hogyha nem volna eleven és égető kérdés. Méltatlan volna a törvényhozás tagjaihoz s méltatlan volna hozzánk, ha ezt a kérdést levennők a napirendről. Az a hadikölcsönző társadalom, mely a világháború alatt a maga vagyoni értékének jelentékeny, sőt legnagyobb részét odaáldozta a nemzeti ügy védelmére, — többször hangoztattuk s mint nemzeti, becsületbeli kérdést állítottuk oda ennek az áldozatnak meghozatalát — megkövetelheti magának, hogy a forradalmak után tíz esztendővel végre ez a kérdés komoly tárgyalás anyaga legyen ebben a törvényhozásban. Azért, mert az ember már kimerül és kifárad ezeknek a kérdéseknek a parlament elé való hozásában. — miután arra a szomorú meggyőződésre jut, hogy hiába dörömböl a kapun, mert a kapun belülről senki sem válaszol neki — ez nem jelenti a t. kormányzatnak a kötelezettség alól való felmentését. Annakidején többször mondtam, hogy méltóztassék katasztert csinálni a nosztrifikált hadikölesöntulajdonosokról, méltóztassék terveket készíteni arranézve, hogyan lehet megkezdeni a valorizációt. Magamnak is voltakterveim. P]zek közé tartozott az, amely úgy szólott, hogy a kamatozásnak egy bizonyos formáját indítsa meg a kormány. Megállapítottam, hogy körülbelül négy és fél milliárd pengő értékű hadikölcsönkötvény van az ősjegyzők, a magyar hadikölcsöntulajdonosok kezén. Ha megindulna a kamatozás, húsz millió pengőnek az évi budgetbe való beállításával meglehetne indítani a valorizációt és a kamatozással önmaguktól értékelődnének ezek a hadikölcsönkötvények. Ez megoldás s egy módszer arra, hogy végre ez a kérdés közelebb jusson a maga megoldásához. Németország, Csehország és más államok, amelyek szintén részesei voltak a világháborúnak, s ahol szintén ugyanezt az áldozatkészséget kellett tanúsítania a nemzeti társadalomnak, a valorizációt bizonyos mértékig már megvalósították. Milyen furcsa viszonyban vagyunk mi a megszállott területek magyarságával szemben, hogy az ott élő magyarság az ő hadikölcsönkötvényeit már bizonyos mértékig valorizálva kapja vissza, illetve megkapja azok értékeit és Csonka-Magyarországon még mindig nincs valorizáció?! Ez a szembeállítás azt a veszedelmes lehetőséget rejti magában, hogy nem lesz meg Magyarországnak a vonzóereje a megszállott területek magyarságára, amikor azt látja, hogy a magyar állam kevesebb gondoskodással viseltetik a maga polgáraival szemben, mint a megszállott területek imperiumai. Ezt a szempontot is figyelmébe ajánlom a t. kormányzatnak, különösen a pénzügyi kormányzatnak, hogy méltóztassék ezt a problémát ismét elővenni. Tudom azt is, hogy már folytak kísérletezések, de ezeket meg is kell valósítani. Akárminő nehéz helyzetben vagyunk is, ezek elől a problémák elől elzárkóznunk nem lehet. T. Ház! Mi az ilyen kérdések természete? Egy ilyen kérdésnek — bárminő nehéz gazdasági és pénzügyi feladat — valamilyen módon való megoldása jelenti a gazdasági élet megerősödését. Azok az érdekeltek, a hadikölcsönkötvény tulajdonosok, fogyasztói, adófizetői, élő, eleven szervei ennek az országnak. Ha hozzájuk kerül az állam köteles adósságából bizonyos részlet abból az összegből, amelyet ők az államnak adtak, akkor ők ezt itt fogyasztják, itt költik el, itt erősítik meg a maguk gazdasági helyzetét és ezzel erősítik az ország gazdasági helyzetét is. Ez természetes kapcsolódás, természetes összefüggés, ezt tehát nem kell bürokratikusán kezelni, nem kell csak a számok oszlopán át nézni az életnek ezeket a kérdéseit. Tisztelettel arra kérem a népjóléti kormány jelenlévő képviselőjét, méltóztassék a pénzügyminiszter úr figyelmét felhívni erre az ügyre, hogy a valorizáció nagy kérdése végre valami megoldáshoz jusson. Azt szokták ezzel szembeszögezni, hogy ha Magyarországon a hadikölcsönök valorizációjának akármilyen formáját megkísérlik, akkor a külföldi kezekben levő hadikölcsönkötvényeket is valorizálni kell, ezt pedig a magyar állam budgetje nem bírja el. Ezzel szemben legyen szabad rámutatnom arra, hogy a pittsburgi és prágai egyezmények következtében a magyar hadikölesönkötvényeknek bizonyos valorizációja, a külföldi kezekben levő kötvények 28%-ig menő valorizációja már