Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-494

Az országgyűlés képviselőházának U9If. ülése 19S1 április 29-én, szerdán. 215 nak ítélve, tehnikai okokból kiszállítják azokba a letartóztatás! intézetekbe, ahol fegyház- és börtönbüntetéseket hajtanak végre. Aki odakerül, az azoknak a fegyházi szabályoknak még nem jogerős elítélés esetén is alá van vetve. Ez szörnyű anomália, e felett nem lehet csak úgy könnyedén napirendre térni, meri akit kivisznek pl. a gyűjtőfogházba és el van ítélve hat- vagy nyolchavi börtönre, azt a tábla vagy a Kúria felmentheti és akkor végig kellette kóstolni azt a megaláztatást. amelyet a ruházat megváltoztatásában s az élelem tekintetében ott rajta gyakoroltak. Én azt gondolom, jó lesz, ha a mélyen t. miniszter úr megszívleli ezt a megkülönböztetést és gondoskodik arról, hogy aki jogerősen elítélve nincs, azt ne szállítsák ki azokba a letartóztatás] intézetekbe, ahol a büntetéseket csak végrehajtják. Ez a minimum, amit meg lehet kívánni egy modern jogszolgáltatásban. Itt azonban ennek az ellenkezője történik s a felelet az, hogy kevés a hely. Engedelmet kérek, akkor tessék ott, ahol hely van, egy elkülönített helyet teremteni azok számára, akik méy; elítélve nincsenek. Magának a büntetésnek végrehajtása tekintetében nagyon szerettem volna, ha a miniszter ár hallhatná, hogy a fegyház-, a börtön- és fogházbüntetés végrehajtásának különbségei sincsenek nálunk kellőképpen megállapítva. A munkával való foglalkoztatás kérdésében pl. sem a hajlam, sem az, hogy valaki mihez ért, nem számit, hanem az számít, hogy hova osztják be. Valakit, aki más mesterséget tanult, egész máshova osztanak be, 11 cin is szólva arról, hogy pl. a szellemi foglalkozásnak beutalása ezekbe a letartóztatás*! intézetekbe milyen szomorú következményekkel jár. Azt szokták mondani, hogy a büntetés végrehajtása akkor hatályos, ha az ítéletet nyomban követi a végrehajtás. Az élet erre nagyon rácáfol s éppeni a miniszter úr említet te, hogy sokszor évekig kcdl várni arra, míg a büntetés végrehajtása megkezdődik. Ennél a végrehajtásnál azután a legkülönbözőbb humanitárius szempontoknak kell irányadóknak lenniök. En például azt gondolom, hogy az olyan ítéleteket, amelyek nem diffamaló cselekmények miatt keletkeznek, — mert akár a családi élet vonatkozásaiban, akár a társadalmi vagy politikai vonatkozásokban jut a tettes a törvénnyel összeütközéíbe — másképpen kell végrehajtani, mint «azt a büntetést, amelyet diffamaló cselekmények miatt szabnak ki. (Zsitvay Tibor igazságügyminiszter megjelenik a teremben.) Meg fogom ismételni a mondatot. hogy a gondolatmenetet a miniszter úr figyelmébe ajánljam. (Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: Nem figyelmetlenség volt, a kötelesség szólított!) Azt mondottam, mélyen t. miniszter úr, hogy más az, ha valakit diffamaló cselekményért ítélnek börtönre és más az, ha valakit valami társadalmi összekülönbözésből, a szerelmi élet szférájába tartozó cselekmény miatt, legénykedésből ítélnek el, például falusi virtuskodásból; mindez más lapra tartozik. Erre a kriminológia régi iskolái azt tanították, hogyha ki van mondva a börtön, nincsen különbség azon, aki börtönre vagy fegyházra van ítélve, egyformán kell azt végrehajtani. Ezen az elven a modern jogszolgáltatással foglalkozó büntetőjogászok rést kívánnak törni és igen sok helyen, ahol börtönügyi tanulnia nyokat folytatnak, erre a felfogásra jutnak. Legutóbb Berliniben egy börtönigazgató előadást tartott és azt mondotta: «Nem bírom nézni, hogy valakit, aki azért, mert összekülönbözött egy társadalmi kérdés felett és arra ra gadtiatta el magát, hogy súlyos, halált okozó súlyos testi sértést követett el, és börtönre ítélték, éppen úgy kelljen kezelni, mint a megrögzött tetteseket, akik ugyancsak börtönbüntetésre vannak ítélve.» Ezt a disztinkciót tehát meg kell tenni és túl kell tennie magát a büntető igazságszolgáltatás végrehajtó hatalmának azon a skatulyázáson, hogy azt, aki börtönre vagy fegyházra van ítélve, egyformán kell kezelni. Ezek megrontják azt az elméletet, amely a javítást tűzi ki célul. Ne a hosszá és a megtorlás legyen a cél, hanem az, hogy az, aki a büntetést elszenvedi, magában egyrészt érezze, hogy az a büntetés, amelyet ^ rászabtak, megérdemelt hünteté-, végrehajtása pedig olyan legyen, amely minden humanitárius szempontot felölel, hogy amikor az elítélt kikerül a társadalomba, vissza iis adjuk őt a társadalomnak. Itt vagyok bátor megemlíteni a patronázslintézmény fontosságát, amely fájdalom, nagyon kiveszőfélben van. A patronázsintézményt hajdanában, emlékszem, amikor néhai Rickl Gyula államtitkár állott az élén, azonkívül utódai is igen felkarolták. Most, ezeket a filantropikus ügyeket egy kiváló, illan tropikus gondolkozású egyén, Rottenbiller államtitkár intézi. Ennek is több eszközt kellene rendelkezésére bocsátani. (Zsitvay Tibor igazságügy miniszter közbeszól.) En tudom, miniszter úr, és higyje meg a miniszter úr, hogy senki sem méltányolja jobban, mint én erről az oldalról, hogy anyagi eszközök nem állanak rendelkezésre. Én erre nézve megjegyzem, hogy itt egyszer egy kitűnő beszédet mondott Wolff Károly t. képviselőtársam, aki azt mondotta, hogy a társadalom megmozdítása volna ebben a tekintetben a fontosahb, ágy, amint az Amerikában van, ahol pl. a kórházak társadalmi intéznie nyék éíB nem állami, nem városi intézmények. Itt legalább odáig lehetne jutni, hogy az állani égisze alatt és vezetése mellett történjék az egész, pl. a mélyen t. miniszter úr vezetése mel lett alakuljon meg egy nagy filantropikus égj »• sülét, amelynek pl. — nem is mondok nagy számot — százezer tagja kellene, hogy legyen, s amelynél a tagdíj nem volna több, mint egész esztendőre 5 pengő. Higyje el a miniszter úr, hogy ha élére áll a mozgalomnak, talál százezer ilyen embert ebben az országban, aki odaadja évente az 5 pengőjét és akkor kezdetnek már itt van rendelkezésére egy félmilliója, amivel el indulhat. Én azt mondom, hogy a patronázs kérdése a nemzetnevelés és a nemzetnientés szempontjából vau olyan fontos, mint egy klinika. A patronázs gondolata, valamint a fiatal korú bűntettesekkel való bánásmód ellenőrzésének gondolata, mind olyan dolgok, mélyen |. miniszter úr, amikre nem lehet egyszerűen azl mondani, hogy nincs rá pénz. Ha a költségvetés keretében nein tud rá módot találni a miniszter úr, meg vagyok győződve róla, hogy nincsen olyan testület — akármilyen gazdasági, erkölcsi, vagy irodalmi célú testület — amely segítségére ne sietne ebben a kérdésben. Ezek mind odaállanak a miniszter úr mellé, csak bocsásson ki egy felhívást, hogy a lelkek megmentésére, a patronázs intézményének támogatására az igazságügyminiszter elnöklete alatt alakul egy ilyen bizottság. Meg vagyok győződve róla, hogy a felekezetek is mind. mind oda fognak állni a miniszter úr mellé és ligái fognak alkotni, hogy tovább gondozzák azokat a lelkekel, amelyeket hajdanta a rabsegélyző