Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-479

Az országgyűlés képviselőházának 4-79. ülése 1931 március 11-én, szerdán. 191 standardáru felett rendelkezzen, úgyhogy a külföldi vevő idejövet, bármilyen mennyiséget meg tud kapni a keresett áruból és azzal a kereskedői etikával és olyan feltétellel lesz kiszolgálva, amilyent keres, akkor ez az egész magyar exportra áldásos lesz. (Petrovácz Gyula: Ezt csak a közüzem tudja megcsinálni!) Nem. Mindezt maga a közüzem megcsinálni azért nem tudhatja, mert a közüzembe beférkőznek bizonyos bürokratikus érdekek^ szempontok. A fővárosban és más nagyobb városokban legtöbbször tekintetbejönnek a külön városi pártérdekek, a klikkérdekek és ezek mögött az országos érdekek legtöbbször elenyésznek. Az ilyen közüzem megindul azzal a tendenciával, hogy árnivellálást fog teljesíteni, vagyis a piacon mesterségesen felcsigázott árakat egy lehető legkisebb rezsivel vezetett üzemmel nivellálni fogja. Az egész város piaci éledtére tehát hatással lesz majd az a közüzem, amely kimutatja, hogy az ő egyszerűen és olcsón előállított árujának ára ennyi és ennyi, vagyis nivellálni fogja >az árakat lefelé. Ellenben ha az a közüzem nem erre törekszik, hanem, egy csomó al-, fel- és oldaligazgató,_ magas dotálása révén (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) kénytelen kimeríteni azt a legmagasabb árat-, amit a piaci árun csak elérhet, de akkor nem lefelé limitál, hanem hatóságilag approbálja az árdrágítást. (Gáspárdy Elemér: Budapest élelmiszerüzeme! — Petrovácz Gyula: Nem stimmel!) A javaslatnak tehát azokat a rendelkezéseit, amelyek evvel kapcsolatosak szívből üdvözlöm. Egy azonban hiányzik és nagyon kérem a mélyen t. kereskedelemügyi miniszter urat, legyen szíves erre gondolni és a következő jogszabályokban erre kitérni. Nevezetesen, valahányszor majd a kormányzat bele fog avatkozni a főváros élelmezésének ügyeibe és azt fogja mondani, hogv ez és ez az üzem nem állja meg a kritikát a közérdek szempontjából, azt fogják mondani: kérem, ennek^ a közüzemnek rezsije ennyi és ennyi, ezen váloztatni nem tudunk. Nem pedig azért, mert a közüzemnek van szabályzata, amely kiegészítő része Budapest szervezeti szabályzatának és ezzel összefügg az ja. magánjogi szerződés, amelyet az al-, oldal- és feligazgatókkal kötöttünk. Ez a szerződés pedig hosszú évekre szólóan megállapított évenkénti magas dotációnak magánjogi viszonyon alapuló kötelezettségét tartalmazza. Magánjogi szerződéseket tehát közigazgatási szabályokkal keresztülhúzni és nullif ikálni nem lehet. (Petrovácz Gyula: Ügy is van!) Méltóztassanak elhinni, — nagyon kérema kereskedelemügyi miniszter urat, kértem már a bizottságban is — kellene jönnie egy olyan rendszabálynak, amely a magánjogi szerződéseket nullifikálja az egész vonalon. (Gáspárdy Elemér: Ezt mondom én is!) Ezt keresztül kell majd vinni. (Szűcs István: Meg lehet tenni!) De ezt nemcsak itt, hanem a részvényjognál és a szövetkezeteknél is kénytelenek leszünk megtenni, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) mert olyan szituációval találjuk szemben magunkat, amely szituációval máskép, mint ezen a réven, (megküzdeni nem tudunk. A felelősséget mi viseljük az ország közvéleménye előtt, nem pedig a közüzemek, a főváros közönsége és más egyéb mellékérdekeltség, hanem igenis mi, akik az ország képviseletét tesszük ki. (Petrovácz Gyula; A közigazgatási bíróság!) A közigazgatási bíróság? Ez nem odavaló! Ha méltóztatnék ismerni az 1896. évi törvényt, amely a közigazgatási bíróságot szervezte, akkor méltóztatnék tudni, hogy ott a közigazgatási ibíróság jogkörével kapcsolatban KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXXIV. taxálció van, vagyis a közigazgatási bíróság elé csak azok az ügyek vihetők panasszal, amelyek alsóbbfokokon már elbíráltattak és amelyeknek odavitelét a törvény külön megengedi. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Ezt a témát tehát lehetetlen odavinni, nem is arravaló. Bátor vagyok még egy-két kérdésre felhívni szíves figyelmüket. (Halljuk! Halljuk!) Ha külkereskedelmi forgalmunkat nézzük, azt látjuk, hogy sok-sok millióért hozunk be évente olyan ipari árukat és terményeket, amelyeket a magyar gyáripar már előállít, (Felkiáltások a középen: Kivitelünk is van belőlük!) sőt ezekben kivitelre is dolgozik. Gondolkozunk azon, hogy mi ennek az oka"? Ennek az oka az, hogy a kartell érdek (Ügy van! Ügy van! a középen.) egyúttal elnyírván a szálait azoknak a magánvállalkozásoknak, amelyek immár bizonyos kontingensen felül termelnek, amely kontingenst ők az áralakító tevékenységben már kedvezőtlen szituációnak tartanak és arra törekszenek, hogy bizonyos mennyiségben ne menjen túl Magyarországnak ezirányú termelése, mert az árnívó csak így tartható fenn. Az a magas vámtétel tehát, amelyet ezekre az árukra előírt a magyar törvényhozás, hogyan érvényesül? Ügy érvényesül, hogy a valóságos szükségletnél kisebb mennyiségű ipari termelés dotáltatik ezen a magas áron és minthogy a hazai iparig termékeket a hazai közönség éppen olyan drágán veszi a vámvédelem árnivellálása folytán, mint a külföldit, megszokván a külföldit, már azt keresi annak ellenére, hogy abból elegendő és jó magyar áru is van a piacon. Ez rossz árpolitika. Tessék a magyar ipari vállalatoknak lejjebb szállítani az árat annál az árunál, amelyet a külföldi ipari termék ára az illető vámtarifatétellel súlyosbított magasságában kitesz. Szálljanak le erről a magaslatról, csináljanak az illető ipari vállalatok más árpolitikát és meglesz a fogyasztóterület kiszélesedése. Legutóbbi igénytelen felszólalásomban hivatkoztam arra, hogy minden ám ívó bizonyos fogyasztási területnek felel meg. Nem lehet tehát azt mondani, hogy többet termelünk, mint amennyi Magyarországnak kell. Azt sem lehet mondani, hogy a szükségletet valamely termény bizonyos mennyisége kielégíti. Csak azt lehet mondani, hogy bizonyos árnívó mellett ki van elégítve a kereslet, azonban amely percben az árnívó alászáll, abban a percben a fogyasztási terület a nagyobb, az emelkedő kereslet folytán kiterjeszkedik. Ha csodálkozunk azon, hogy az ipari áruk milyen nagy mennyiségét hozzuk be, akkor gondolkodóba ejt bennünket az^ is, hogy íme ötven és néhány millió pengő értékű pamutárut, negyven egynéhány millió értékű papírárut, körülbelül 35 millió pengő értékű posztó- és szövetárut importálunk. Vájjon ebből a töméntelen mennyiségű pénzből hány újonnan alakuló iparosfamilia tudna megélni? Amikor itt Magyarországon a mai politikus nemzedéknek a legkomolyabb kötelessége arra gondolni, hogy ma szellemi, intelligenciabeli túlprodukció van, amelyet jelentékeny részben nem lehet elhelyezni, amely kenyérhez, alkalmazáshoz, életfeltételekhez nem juthat, ugyanakkor azonban néhány százmillió pengő értékű külföldi terméket hozunk be, amelynek itthon való előállítása ezt az intelligens kategóriabeli emberfelesleget bőven el tudná látni munkával. Ez a nagyarányú import valósággal csalogató életkörülményeket kínál a magyar intelligencia felé, ugyanakkor pedig a hivata28