Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-478

Az országgyűlés képviselőházának U7 Őket életre hívta, emberségesen, polgári büszkeséggel és tisztalelkű egyszerűséggel felelve meg. Vigyáztak a céhtagok vallásosságára, jó erkölcseire, tekintélyére, a termelés folyamatosságára, a kifogástalan r gyártásra, a mértékekre és súlyokra, szabályozták az árakat, büntették az összebeszéléseket és gondoskodtak az elhalt mesterek özvegyeiről. Ennek a törvénynek megalkotásával mindörökre lebuktak a céhek az emlékek közé, de magukkal vitték jórészt a kézművestársadalom testületi szellemét, melyet az ipartestület nem tud pótolni, az anyagi jólétet, amelyet a gépek mások számára biztosítanak, és magukkal vitték a patriarchálisán meghitt életet, amelyet a gyárak heterogén tömegei között hiába keresünk. Az 1872 : VIII. te. után még egész sorozata következett az iparpártoló törvényeknek, de ezek között korszakalkotónak csak az 1907 : III. te. mondható, amelyen nagyjában az előttünk fekvő törvényjavaslat is felépült. 1916-ban megszűntek ugyan azok a rendelkezései, amelyek a pénz- és gépsegélyekre vonatkoznak, de még így, félkarral is csodákat művelt, hiszen az 1928. év végén fennállott 3553 gyár közül 1035 gyár az 1921—1928. évek között létesült, noha amikor a háború hadicélokra foglalta le a gyárakat, és a románok leszerelték és elszállították azok értékes ingóságait, egy Il-ik törökhódoltság veszteségeit szenvedte át a magyar ipar Ezt a történeti vázlatot csak azért hoztam a mélyen t. Ház elé, hadd bizonyítsam ezzel is, hogy a magyar nemzet sohase nézte le sem az ipart, sem a kereskedelmet, hanem igenis ősidők óta tudatára ébredt azok nagy nemzetgazdasági jelentőségének és amikor szabadkeze volt, gazdagon támogatta is. Igazolni akartam ezzel azt, hogy nem a nemzeten múlott, hogy az ipar és kereskedelem döntő pillanatokban nem arról a magas ugródeszkáról tudott startolni, amelyre időnként nagy idők és nagy emberek állították; szemléltetni akartam azt, hogy mi volt tulajdonképpen az oka annak, hogy a magyar^ ipar és kereskedelem a Balkán és Kelet kínálkozó tarlójának humuszába nem tudta már évszázadokkal ezelőtt kiirthatatlanul beereszteni gyökereit. Az előttünk fekvő törvényjavaslat, mint újiabbkori iparpolitikánknak, az 1907 : III. tcnek egyenesági leszármazottja, főleg arra törekszik, hogy újabb foglalkozási alkalmak teremtésével, a meglevők elmélyítésével, az ország e tekintetben figyelembevehető lakosságának munkával mentől állandóbb és mentől intenzívebb ellátásával a belső piac felvevőképességét fokozza, amit a mezőgazdaság egyedül vállalni képtelen. Ma már tapasztalnunk kell, hogy kézi és állati erőre berendezett, tőkeszegény mezőgazdaságiunkat a tengeren túlról és Oroszországból Európa felé irányított és anyagi tekintetben államilag gazdagon támogatott agrárverseny, valamint az európai^ ipari államoknak mindinkább kidomborodó agrárprotekcionizmusa lassanként térdre fogja kényszeríteni, vagyis elérkeztünk oda, hogyha a magyar mezőgazdaság nem racionalizál, nem gépiesít, akkor olyan drágán termel, hogy a világpiacokon^ sarokba szorul. Ha pedig racionalizál, gépiesít, akkor félelmetes tömegeit fogja kitermelni a mezőgazdasági munkások emigrációjának. Az egyoldalú termelés veszedelmei tehát kézenfekszenek. De várhatunk-e mindent csak a földtől? Egy ezerholdas birtok legfeljebb csak egy-két intelligens embernek, néhány szegődményesnek, nagyobbszámú időszaki munL ülése 1931 március 10-én, kedden. 169 kasnak ttid kenyeret juttatnL Ezzel szemben egy hasonértékű és forgótőkéjű gyár, nem is szólva az igazgatókról, micsoda tömegű segédés szakmunkásnak, mesternek, művezetőnek, mérnöknek, műszaki és kereskedelmi tisztviselőnek, ügynöknek stb. juttat az év minden szakára kiterjedő biztos és tűrhető megélhetést s nyitja meg az Országos Társadalombiztosító Intézet kapuit betegség, baleset^ üdülés, haláleset, rokkantság és aggság esetére. Ma már a mi elbokrosodott gazdasági bajaink szanálására nem találhatunk egy egyszerre mindent meggyógyító panaceát, mint valamikor őseink a népvándorlás korában, amikor egyszerűen vitézi kardjával szabott magának jobb sorsot a nép. Ma már csakis a munka felfokozásával, a termelés tökéletesítésével és elágasításával, az értékesítés leleményes megszervezésével lendíthetünk sorsunkon. A fecskerendszer és a kivándorlás elősegítése is,amenynyire kockázatos a szenvedő alanyra nézve, ép annyira veszteséges lehet a nemzet egyetemére nézve. Az éhező vidéki ipari és mezőgazdasági munkásoknak félemetes tarisznyás tömegei özönlenek naponként a főváros felé és ömlenek ismét vissza vigasztalanul, megcsuklott lélekkel falvaikba, városaikba, romboló hatást gyakorolva környezetükre. Akik pedig esetleg agilis vagy befolyásos képviselőjük segítségével ittragadnak is, azoknak a szerencséjében sincs köszönni való, mert elszakadva atyáiktól örökölt vagyonkájuktól, meghitt, egyszerű környezetüktől, egy fertőzött világváros bűzösbogaras és kéteserkölcsű szuterrénjeinek^ és barakkjainak válnak bizonytalanságban élő, könnyen befolyásolható és sokszor évtizedekig félszeg töltelékeivé. Ezért a szóbanforgó törvényjavaslatnak óriási közgazdasági és társadalompolitikai jelentősége éppen abban kulminál, hogy a vidék munkástömegeinek az év legnagyobb - részében kihasználatlanul tespedő energiáját akarja az ipari tevékenység okszerű decentrazilásával a termelés szolgálatába állítani. A munkáskérdés helyes mederben tartásának kulcsa tehát az, ha rendszeresíteni tudjuk a mezőgazdaságon túl is a nép megélhetését. Többen felvetették azt a kérdést, hogy nem jön-e későn ez az akció, amikor már mindegyik hadállás besáncolta magát. Erre a kérdésre a leghatározottabb nem-mel felelhetünk, mert a gazdasági hadszíntérnek oly kiterjedt harcvonala van, hogy egy-egy bátor áttörés ki sem védhető, másrészről pedig a kultúra, de még inkább a civilizáció rohamos térhódítása folytán az emberiség az élvezeti és használati iparcikkeknek soha nem tapasztalt mennyiségét fogyasztja, ami a termelés fokozását nemcsak megengedi, de egyenesen megköveteli. Felvetődik az a kérdés is, hogy indokolt-e egy nagy áldozatokat követelő iparfejlesztési politikának mai gazdasági helyzetünkben való elindítása. Feleletünk csak az lehet, hogyha csak a népek versenyében mindörökre alulmaradni nem akarunk, feltétlenül cselekednünk kell! De a tőke, legyen az hazai vagy külföldi, kedvezmények nélkül, kockázatokkal járó és hosszú időkre szóló lekötöttségre nem jelentkezik. De ezek a kedvezmények tulajdonképpen visszatérülő előlegek az állam és a municipiális közületek részéről, mert amint ezek a vállatok kinőnek a kedvezményekből, mint nagy adófizetők is új és értékes sejtjeivé válnak az államgazdasági életnek, azonkívül mintegy 60.000 ipari és 100.000 mezőgazdasági munkásfelesleg25*