Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-478

170 Az országgyűlés képviselőházának U78. ülése 1931 március 10-én, kedden. nek állandó munkaalkalmat teremtvén, gyártmányaiknak egy részével a belfogyasztást fedezvén, ugyanakkor az importot ugyanabban a mértékben feleslegesltve, evvel és exportálásukkal külkereskedelmi mérlegünket javítják, végül pedig, ha üzemeik természete megengedi, hazai nyersanyagok és hazai iparcikkek felvételére lévén kényszerítve, más termelési ágak forgalmát is emelik. Különösen a mezőgazdasági nyersterményeket feldolgozó iparok valóságos mentőhajók a válságos helyzetben, a súlyos értékesítési válságban szenvedő mezőgazdaságra^ nézve. Ha tehát valahol, úgy hazunkban vitális szempont az, hogy a gyáripar elsősorban a mezőgazdasággal kösse meg a barátsági szerződést. {Elénk helyeslés a jobboldalon. — Krisztián Imre: Régen kellett volna.) Amely ország a természetnyujtotta szükségletein kívül mindent csak a határain túlról vár, az életküzdelemben előbb-utóbb elbukik. Egy ilyen hazában mindenki drágán és pénztelenül él. Ha kivisszük a lent, a kendert^ a nyersbőrt, a gyapjút, az olaj- és gyógynövényeket, a búzát, árpát és így tovább a többi nyersterményeket, és azután mint'kész iparcikkeket hozzuk ismét be, feltétlenül az anyagi csőd lejtőjén haladunk lefelé, nemcsak azért, mert idegen népek fiainak nyújtunk munkaalkalmat, hanem azért is, mert meg kell fizetnünk annak az importáló külföldi cégnek nemcsak a nyerstermények árát, hanem a kikészítesd költséget, a hitelkockázati díjat, a hasznot, a kamatot, a szállítási és vámköltségeket is. A gazdasági élet konzekvenciái károsodás nélkül nem ignorálhatok, de a magyar társadalom felébredt gazdasági öntudata immár megtörte az idegenimádat bálványát és illő, hogy a magyar kereskedelem és a magyar gyáripar is méltó legyen hozzá. Amint igaz az a megállapítás, hogy a gép a gyáriparnak nélkülözhetetlen, kikapcsolhatatlan^eszköze, úgy igaz az is, hogy a gyáripar a tőkének legtermészetesebb és legháládatosabb foglalkozási területe. De hiúságok-hiúsága a leghatalmasabb tőke és a legtökéletesebb gépek is, ha az a kérgestenyerű munkás nem lehel beléjük életet. Éppen azért nem különös-e, hogy mégis éppen a tőke rövidlátó és túlzó önzése termelte ki a munkáskérdést mai méreteiben és türelmetlenségében? Pedig ideális hivatása és jól felfogott^ érdeke is az lenne, hogy jövedelmezősége arányában emelje a munkásember jólétét és nem igazolható módon ne használja ki annak helyzetét. Átlépve a mérleg másik serpenyőjéhez, tagadhatatlan, hogy a gyárak alapítása és üzemben tartása hatalmas tőkék megmozgatásával, sokszor kockáztatásával, a tőke hosszú ideig való lekötésével jár, súlyos szociális terhekkel van tűzdelve, lankadatlan tevékenységet és idegmunkát igényel és akkor még mindig ott ágaskodik az értékesítés kövér kérdőjele is. Éppen azért helyénvalónak tartom azt, hogy az egyes szakmákban úttörőknek vagy más egyéb okokból kívánatosaknak tekinthető . vállalatok a törvényben kontemplált kedvezményekben részesüljenek, mert olyan iparcikkek gyártásának elősegítése a cél, amelyeket a kézműipar nem elegendő mennyiségben hoz piacra, vagy egyáltalában gyártani sem tud, de amelyek közszükségletet képeznek és így részben vagy egészben csak import útján jut hozzájuk a fogyasztó. A javaslat a jogcímes iparcikkeket taxatíve nem sorolja fel, igen helyesen, mert hiszen napjainkban nap-nap után jelenhetnek meg a forgalomban új és új iparcikkek, amelyek így azután éppen az exkluzív taxáció következtében esnének el a kedvezményektől. Dicséretes törekvése a javaslatnak az, hogy a munkáslakásokat és a társadalmi, művelődési és jóléti célokat szolgáló építkezéseket tekintélyes segítséggel támogatja. Az iparfejlesztésre nézve nem tévesztheti el hatását a javaslatnak az a rendelkezése sem, amely jórészt az egész vasúti tarifapolitikát az iparfejlesztés szoigálataoa állítja. Kétségtelen, hogy r az iparvállalatok prosperitásának egyik legértékesebb közrehajtója a gyors és olcsó szállítás. A gyári jtécókul kiszemelt községeket és városokat kell tehát elsősorban kifogástalan közutakkal és vasutakkal eliátni, és addig is az iparosítást az e tekintetben is megfelelő pontokon elkezdeni. Egészen külön figyelmet érdemel a gyárak racionalizálásnak és a szabványosításnak kedvezményekkel^ való elősegítése, amennyiben ezek az átszervezések az árak csökkentését vagy a termelés tökéletesítését célozzák. T. Ház! Ha a javaslatnak 8., 9. és 10. §-ait összevetjük, azt tapasztaljuk, hogy a javaslatba valami zavar csúszott be. AM szerint ugyanis a vállalatokat a törvényhatósági és községi pótadók és a községi ingatlanvagyonátruházási illeték alól nem, amint ezt várni lehetett volna, maguk az autonómiák, maguk a törvényhatóságok és községek, hanem még a belügyminiszternek is, mint legfőbb vagyonfelügyeleti hatóságnak kikapcsolásával, a kereskedelemügyi és pénzügyminiszterek menthetik fel, ellenben a 9 ^ szerint bizonyos vámok alól a felmentést maguk az autonómiák adják meg és ugyancsak az autonómiák nyújthatnak pénzbeli és más támogatást is a vállalatoknak, de ez esetben mind a három miniszter jóváhagyása kikérendő. A 10. § szerint ismét a községek és városok, illetőleg törvényhatóságok nyujhatják saját hatáskörükben a vállalatoknak úgy a 8., mint a 9. §-ban foglalt Összes kedvezményeket, ha azok a vállalatok állami támogatásban nem részesülnek, ez esetben is mind a három miniszter jóváhagyásával. Ennek a fennforogni látszó következetlenségnek és mondjuk ki minden kertelés nélkül, autonómia-csorbításnak az én elgondolásom szerint csak az lehet az oka, hogy a törvény megszövegezője úgy gondolkodott: hogyha a törvényhatóságok, illetőleg községek hatáskörében hagyja meg a törvényhatósági, illetőleg községi pótadó elengedésének a jogát, az autonómiák nemhogy kedvező határozatot hoznának, hanem inkább a megnövekedett pótadóalapra való tekintettel, eddig esetleg nehezen nélkülözött beruházásokat vesznek fel költségvetéseikbe, amelyeknek esetleg pótadóterhei azután az állami kedvezményeket is közömbösíthetnék. Pedig sokkal egyszerűbb lett volna egy 2—3 soros szakasszal kimondani, hogy az állami kedvezményeket élvező vállalatok a kedvezmények időtartama^ alatt csakis a normálköltségvetés fedezeti hiányainak aránylagos viselésére kötelezhetők. Tagadhatatlan, hogy egy-egy nagyipari vállalatnak a községben való megtelepedése, a községi közigazgatást jelentékenyen megdrágítja, tagadhatatlan az is, hogy a községek által nyújtandó kedvezmények, különösen napjainkban, komoly gondokat okoznak a községeknek, de ezzel szemben megállapíthatjuk azt is, hogy bőségesen kárpótolja a községeket és városokat munkásfeleslegeik elhelyezkedése, a felpezsdülő forgalom nyomában járó nagyobb fogyasztás, az adótárgyak és adóalanyok szaporodása, valamint az

: a körülmény, hogy a ked-