Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-477

Az országgyűlés képviselőházának 4-77. ülése 1931 március 6-án, pénteken. • 147 ipari Hitelintézethez, vagy az Ioksz.-hoz, hanem egy másik intézethez menne, ott sokkal hamarabb megkapná. Nem áll a kisiparos rendelkezésére két jó kezes sem, akinek vagy ingatlana, vagy jólmenő üzlete van, mert azok nem adják oda a nevüket. Sajnos, nincs meg annyira a szolidaritás érzése ma a kisiparosok között, hogy ezt megtennék, ezért nem tudták igénybe venni ezeket a hiteleket. Mi nagyon jól ismerjük az iparosokat. Akik utóvégre majdnem 99%-ban megbízható emberek, azoknak kezére rá lehet bízni 400—600 pengőt, vagy 1000 pengőt, mert egészen bizonyos, hogy becsületes munkájukkal majd megkeresik azt a hasznot, amelyből nemcsak a kamatokat, de a tőkét is vissza tudják fizetni. Azért kérjük, hogy ezt a személyi hitelt végrevalahára állítsák vissza. Budapesten a békeidőben volt egy úgynevezett Albrecht Hildegard-alap, amelyből a kisiparosok kölcsönt kaphattak, az ilyen személyi hitel jellegű volt, kamatokat sem kellett utána fizetni, csak a tőkét kellett megfizetni; s a tapasztalat azt mutatta, hogy a kisiparosok 100%-ig visszafizették a tőkét. Nem hinném, hogy most anynyira leromlott volna a kisipar iránti bizalom, hogy ennyit ne lehessen nekik adni. Nagyon kívánatos lenne tehát, ha létesíteni tudnánk egy alapot, amelyből nem nagy összeget, 4—600 pengőt kaphasson a kisiparos, amikor munkaalkalomhoz jut, hogy meg tudja vásárolni a nyersanyagot és ki tudja fizetni a munkabért; így azután megkezdhetné munkáját. Nagyon kérem a kereskedelemügyi államtitkár urat, hogy ezt különösen kísérje figyelemmel, s amennyiben csak egy mód, egy lehetőség van rá, ezt a hitelkérdést személyi hitel alakjában is oldjuk meg. Méltóztassék megengedni, hogy talán kissé távolabbi területre is menjek, de úgy gondolom, ez szigorúan mégis idetartozik, mert munkakérdésről van szó. Azt hiszem, nem kell arról beszélnem, hogy mi mindnyájan azért vagyunk itt, hogy törjük a fejünket, hol tudnánk valahol munkát adni; azonban nem nagyon^ messzire kell menni, amikor meg tudjuk állapítani azt, hogy speciálisan Budapesten itt van a hidak és a sorompók kérdése, amelylyel nagymennyiségű munkát lehetne adni nemcsak a gyáriparnak és a nagyiparnak, hanem a kisiparnak is. Azt hiszem, hogyha ezt a két hidat itt meg fogják kezdeni, építéséhez hozzá fognak fogni, óriási lendület fog bekövetkezni s az a vérkeringés, amely már majdnem kezd megakadni itt Budapesten, mert hiszen a munkanélküliek ezreivel kell számolnunk, meg fog indulni. Nem tudom, nem lehetne-e könnyen áthidalni a hitel problémáját, amely szükséges, hogy megoldható legyen a híd megépítése és ha talán máskép nem, előleget lehetne szerezni erre. Tudom, hogy a várossal is vannak ilyen irányú tárgyalások. Azt hiszem, hogy a város a legnagyobb készséggel fog az államnak rendelkezésére állania. Természetesen, a nagyobb segítségnek az állam részéről kell jönni és hiszem is, hogy onnan fog jönni, mert hiszen a miniszter úrnak ismernie kell a főváros anyagi teherbíróképességét és tudhatja azt, hogy a főváros száz százalékig nem képes mindent teljesíteni. Ügyis sokkal többet teljesít a főváros, mint amire kötelezve van, mint amit a törvény és még mondhatom ehhez, a gyakorlat értelmében teljesítenie kellett volna, úgyhogy a város teherbíróképességét már nem nagyon lehet igénybevenni. Inkább tehát azt kérjük, az állam gondoskodjék arról, hogy honnan tudjuk ezeket a, nagy összegeket előteremteni, de hogy előteremteni kell, az egészen bizonyos. Már elég ígéretet hallottunk, hogy most már megkezdődik a hídépítés. Reméljük, hogy ez az ígéret most már be váltódik és rövidesen hozzákezdünk a hidak megépítéséhez. Egy másik kérdés, amellyel óriási munkaalkalmat lehetne teremteni, a sorompók eltüntetése. Itt már nagyon sok változatát hallottuk a, megoldásnak jobbra, balra. A múltban jöttek is javaslatokkal, hogy egy töltést fogunk kapái megint a városban, amely ellen egyértelműleg állást foglaltunk, mégis az a kérésem, hogyha, meg is van az ellentét most közöttünk, és az Államvasút között, mert az Állarnvasűtnál régi idea volt, hogy magas vasutat akarnak nekünk csinálni töltésekkel, végre-valahára r jöjjünk harmóniába. Mi most is azon az állásponton vagyunk, hogy nem akarunk egy kínai falat, mert egy kínai fala már volt a fővárosnak, amely nem is töltésből állott, a Dunaparton a vásárcsarnoknál, amely elzárta a Ferencváros fejlődését körülbelül 60 évre. Mi nem akarunk egy másik kínai falat, amely még nagyobb lesz, mert töltés lesz, amely elzárja majd Zugló és Külső-Budapest fejlődését, amelyet ma már nem is lehet Külső-Budapestnek mondani, mert már szigorúan hozzácsatlakozik a főváros területéhez; nem akarjuk elzárni ezzel a másik töltéssel, amely valószínűleg 50—60 évig állana úgy, ahogyan állott a Dunaparton az a vasútvonal, amelyet remélem, hogy most majd az élelmiszervásár felépítésével ki tudunk vinni. Nem egészen bizonyos, hogy 50—60 éven belül adódik olyan alkalom, mint amilyen most adódott a dunaparti teherpályaudvar kivitelére az élelmiszervásár 'megépítésével és akkor örök időkre ott állana ez a töltés. Én tehát arra kérem a kormányzatot, foglalkozzék behatóan ezzel a kérdéssel, mert ezzel óriási munkaalkalmat tudnánk teremteni és meg tudnók oldani nagyon sok budapesti munkanélkülinek a megélhetését. Én elsősorban a budapesti munkanélküliségről beszélek azért, mert kötelességünk nekünk, fővárosiaknak arról gondoskodnunk, hogy először a mi polgáraink részesüljenek ebben a^ munkában. En nem veszem rossz néven a vidéktől sem, amikor olvasom, hogy Miskolc és a többi nagyvárosok, amikor pályázati felhívásokat írnak ki építkezésekre és egyéb közmunkára, a feltételekben benne van, hogy elsősorban odavaló embereket tartoznak alkalmazni és tényleg odavaló pályázókat vesznek is figyelembe. Én ezt nagyon helyesnek tartom, de ne vegyék rossz néven tőlünk, budapestiektől sem, hogy mi ugyanezt akarjuk megcsinálni, bár már nekem is mondották sokan, hogy miért helyezkedünk ilyen álláspontra, a vidéki is magyar állampolgár, annak is meg kell élnie. Ezt elismerjük és tudjuk, hogy minden magyar állampolgárnak joga van ebben az országban élni, de mégis engedjék meg nekünk, hogy elsősorban a budapesti illetőségű magyar állampolgárt részesíthessük munkában és annak adhassunk munkaalkalmat. Nekem az a kérésem a kereskedelemügyi államtitkár úrhoz, hogy ezt is legyen szíves pártolólag felkarolni s lehetőleg azonnal, de minél rövidebb idő alatt megoldani. Most még méltóztassék megengedni, hogy beszéljek valamit a tatarozás kérdéséről, amely nekünk budapestieknek óriási dolgot jelentene. Tudom, hogy a közeli napokban ankét lesz ebben a dologban és hiszem, hogy meg is oldódik ez a kérdés. Itt két szempontot kell figyelembe venni, így először a háztulajdonosok lerongyolódott helyzetét. Sokan azt fogják mondani,