Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.

Ülésnapok - 1927-462

Az országgyűlés képviselőházának 462. amelynek egész társadalmi és gazdasági beren­dezkedése mezőgazdaságon nyugszik, nem zár­kózhatok el az elől, hogy a kartellszabályozás fontos kérdését intézményesen rendezze. Mindebből természetesen következik az is, hogy a kartellek jogi szabályozása éppenség­gel nem jelentheti ezeknek a kartelleknek a gazdasági életből való kiszorítását, mert a kartelltörvény javaslat célkitűzése szerény né­zetem szerint nem lehet más, mint az állam­nak megadni azt a jogot, hogy betekintést nyerjen a kartellek tevékenységébe és ellen­őrzésével alkalmat adjon az esetleges vissza­élések megszüntetésére. Igen nagy hiba volna és a tisztességes intenciók teljes félremagya­rázása lenne, ha a jelen törvényjavaslatnak olyan cél tulajdoníttatnék, hogy az a jogi sza­bályozás haitárát túllépve, az ipart és keres­kedelmet az életfeltételüket jelentő mozgási szabadságukban korlátozná és ezáltal a to­vábbi fejlődésüknek útját állná. Éppen ezért t. Ház, én a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatot legkevésfobé tekinthe­tem olyannak, amely csak egyoldalú érdekeket védene, hanem olyannak tekinteni, mint amely az agrárérdekek szolgálata mellett egyaránt hasznára lesz az indusztriál és merkantil ér­dekeknek is. Ebből a nézőszögből, ebből a mindnyájunkat érintő közös nemzeti érdekből tekintem a javaslatot akkor, amikor általá­nos vonatkozásokban hozzászólok. A kartell mint bevezető szavaimban érin­teni bátor voltam, magának a termelésnek egyik olyan gazdasági szervezete, amelyben túlnyomóan egynemű foglalkozásúak tömörül­nek, lényege tehát a szervezkedés befelé és a védekezés kifelé. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kartellek rendszerint nem hosszú éle­tűek,— bár ugyan vannak kivételek is — mert később vagy önmaguktól felbomlanak^ vagy pedig magasabbrendű, tőkeerős társaságokká alakulnak át. Döntőleg hatott a kartellek életében a vi­lágháború, valamint az 1920. évi gazdasági vál­ság, amely valósággal elsöpörte a kartelleket. Ujabban azonban a karíellálás ismét erőreka­pott, mégpedig úgy az egyes államokon be­lül, mint az egyes államok között^ is, vagyis nemzeti és nemzetközi irányban. Németország­ban például 1903-ban még csak 385 kartell volt; 1923-ban számuk már 1500-ra emelkedett, 1925­ben már túl van a 3000-en, ma pedig már több, mint 5000 kartellt számlálnak. Franciaország­ban és Belgiumban újból megalakulnak a régi kartellek és mellettük új kartellek is keletkez­nek. A luxemburgi fejlett ipar csaknem telje­sen kartellben van. Hasonló a mozgalom és a törekvés Cseh-Szlovákiában és Ausztriában is. Csonka-Magyarországon 1927-ben több, mint 100 kartellt írtak össze. Kómániában nagy szindikátusok alakulnak, leginkább kőolajban és cukorban. Koncentrációkat látunk Lengyel­országban, a Balti-tenger melletti államokban és Svédországban, Olaszországban és Spanyol­országban pedig maga az állam igyekszik elő­mozdítani a kartellálást, sőt kötelezővé tenni olyan ágazatokban, amelyek bizonyos közellá­tást érintenek, mint például a szénellátást vagy a villamos energiafogyasztást. Ezek az álla­mokon belüli úgynevezett nemzeti tömörülé­sek egyes esetekben azután később a fejlődés során már hatalmas nemzetközi alakulatokká kapcsolódnak, amelyeknek száma az utóbbi években ismét igen jelentékenyen kibővült. Többször hallottuk említeni az 1926-ban Brüsz­szelben létrejött nyers acél-egyezményt, a né­met-francia káliipari megállapodást, a new­ülése 1931 február 5-én, csütörtökön. 207 yorki rézexport-szindikátust, a német-francia­olasz-svájci aluminum-paktumot. Mindezeknek az alakulatoknak az a céljuk, hogy a fölösle­ges vagy káros verseny egyáltalában kiküszö­böltessék és a termelést, amennyire lehet, ol­csóbbá lehessen tenni. Nem lehet tagadni, t. Ház, hogy a kartel­lek létrejövételének igen erős ösztönzője volt a háború után a vámtarifák stabilitásának be­következett hiánya, a háborút követő évek va­lutáris bajai, a kereskedelmi és vámszerződé­sek hiányosságai, amelyek minden gazdasági számítást már eleve lehetetlenné tettek. A gaz­dasági zavarok, a konjunkturális kilengések, a bizonytalan, kapkodó termelési tervek legjobb ellenszere — mint tudjuk — magának a fo­gyasztópiacnak megszervezése, vagyis a ter­melésnek a fogyasztással való összhangba­hozatala. A konkurrencia folytán beálló árhullám­zásnak lecsendesítője, a fogyasztók lecsökkent vásárlóképességének gyógyítóiszere a termelési költségeknek csökkentése, vagyis a józan és észszerű racionalizálás. Ügy a termelés és fo­gyasztás összhangjának, mint magának a ra­cionalizálásnak eszköze közös, és ez a kartell. A kartelleknek nagy előnyük, t. Ház, hogy ké­pesek a termelést a fogyasztáshoz szabni és ilyen módon magát a piacot szabályozni, csök­kentik a konjunktúra kilengéseit, a túlmérete­zett termelést, szabályozzák a termelési tőke el­osztását, előrelátásukkal, gondoskodásukkal pe­dig gazdasági válságokat előzhetnek meg. A kartellek stabilizáló hatásának előnyei: a munkaviszonyok rendezése és más egyéb ke­reseti lehetőségeknek előmozdítása. Az árhullám­zásoknak csökkentése tudjuk, hogy igen jóté­konyan hat a jövedelemelosztásban, az okszerű üzemi tervek pedig a fölösleges konjunktúra­hnHámokat oszlatják el, ami viszont magának a gazdasági életnek nyugodt menetét biztosítja. A racionalizálás alapelve: a termelés állandó­sítása, amelynek eszközei a gyártás terén a standardizálás, a munka lehető legcélszerűbb felosztása, a mechanizálás, a gépek bevezetése, kereskedelmi téren pedig az eladás szabályo­zása, a piac felkeresése, elosztása, az admi­nisztráció terén pedig minél nagyobb méretű egyszerűsítés. Ha már a racionalizálásnál tartunk, t. Ház, legyen szabad egészen röviden kitérnem a ter­melésnek erre az eszközeire, (Halljuk! Halljuk!) amelyet manapság gyakran túlságos buzgalom­mal s nem mindig indokoltan alkalmaznak, s amelynek tempóját különben az előadó úr is igen értékes referátumában gyorsnak találta. Hasonló felszólalást hallottunk a tegnapi na­pon Erődi-Harrach Béla igen t. képviselőtár­sam részéről is. Amennyire helyes és célszerű a különböző hivatalokban, ipari, gyári válla­latokban,^ üzemekben a sok felesleges kézi munkaerő és munkateher megszűntetése, a gé­pek, műszerek, úgynevezett modern technikai vívmányok alkalmazása, azonban mégis any­nyira óvatosaknak kell lennünk főleg az utób­biak alkalmazásában, hogy ne lőjjünk túl a célon és egyik túlzásból ne essünk a másikba. Drága, rendszerint külföldről beszerzett gépek, műszerek alkalmazásával kétségtelenül lénye­ges megtakarításokat érhetünk el a kézi mun­kaerők foglalkoztatása terén, kérdés azonban, hogy a gépekbe befektetett anyagi tőke arány­ban áll-e mindig a megtakarítás folytán feles­legessé vált kézi _ munkaerők eltartásának, anyagi és munkateljesítményüknek erkölcsi és gyakorlati ellenértékéven Éppen azért tehát

Next

/
Oldalképek
Tartalom