Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.

Ülésnapok - 1927-462

202 Az országgyűlés képviselőházának 462. ülése 1931 február 5-én, csütörtökön. elfogadott megkülönböztetésre, amely Liefmann és Lehnich között van. Liefmann meghatározása elsősorban az amerikai viszonyokat tartja szem előtt, mégpedig Amerikának is azt az időpontját, amikor még nem volt export, hanem a belső fogyasztás felvette a belső termelést, amikor tehát a kínálat nem haladta túl a keresletet. Leohnich is egyetért Liefmannal abban, hogy nagy különbség van a modern kartell és a monopólium között, mert a monopóliumot tulajdonképpen >az áruhiány, a kereslet túltengése idézte elő, s a kereslet túltengésének kihasználása a monopólium. Ezzel szemlben a modern kartellt az az állapot hozta létre, — szemben a monopóliummal — amikor a kínálat volt túltengés'ben, amikor túlprodukció volt, amikor a szabadverseny által előidézett túltermelés következtében vállalatok, nagy tőkék semmisültek meg és ennek következtében a munkások ezreit, százezreit kellett elbocsátani. Ennek az anarchiának helyébe kellett a kartelleknek rendet teremteni és összhangba hozni a kínálatot a kereslettel. Mi a helyzet nálunk? Nálunk helyzet, hogy a belső ipari termelés hosszú időn keresztül nem fedezte, vagy nem minden téren fedezte a belső szükségletet. A kereslet tehát túlhaladta a kínálatot, ímert ez az ország behozatalra is szorult és szorul ima is bizonyos iparcikkekben, amelyeket idehaza nem tudnak előállítani vagy nem kellő mennyiségben. Nálunk tehát ezeket a szerveket, a kartellszerveket a kereslet túlzott volta, a kereslet a kínálattal szemben való fölénye hozta létre, amiből következik, hogy nálunk lényegében a régi értelemlben vett monopólium alakult meg akkor, amikor kartellszerződéseket kötöttek. T. Ház! A vámpolitikával kapcsolatban Farkas Elemér képviselőtársam és mások is — gyakorlati és elméleti emberek — felhozták ankétokon azt, hogy nem lehet azt kifogásolni, ha a kartellek révén a védővámot iparkodott a gyáripar kihasználni, mert hiszen addig, míg a védővám kihasználására alakultak ezek a kartellek, jogos téren mozogtak, mert semmi mást nem^ tettek, minthogy a fennálló törvényes jog által biztosított védővámot kihasználva, jogukkal éltek. (Jánossy Gábor: Sunt eerti denique fines!) En azonban nem osztom ezt a felfogást sem, nem osztom pedig azért, mert bár nem voltam a t. Háznak még tagja abban az időben, amikor a mai vámpolitika alapjait a fennálló vámtörvényekkel a törvényhozás lerakta, de figyelemmel kísértem azt a vitát és azt az indokolást, ainely az autonóm vámtarifa egyes tételeit kísérte. Akkor az mondatott: ez a magas autonóm vámtarifatételkpmplexum nem azt a célt szolgálja, hogy ezt tényleg ki is használja akár a gyáripar, akár az ipar általában. Ez alapját és harci fegyverét fogja képezni a megkötendő külkereskedelmi szerződéseknek. (Sándor Pál: így mondták!) Az autonóm vámtarifa magas tételei tehát nem egyoldalú kihasználás végett a gyáriparnak adattak, hanem a magyar közgazdaság egyetemének, azért, hogy az elszigetelő vámharcnál ezzel mint harci fegyverrel biztosítani tudjuk a mezőgazdasági termelési ágnak és a kereskedelemnek is, aulában az egész magyar közgazdaságnak az érdekeit. Mihelyt pedig áll ez a tétel, hogy az autonóm vámtarifa az egész magyar közgazdaság számára adatott, már ebből a megfontolásból sem helyes az az állítás, hogy nekik joguk van egyoldalúlag kihasználni kizárólag a gyáripar számára az autonóm vámtarifa tételeit. Már pedig ez történt közel egy évtizeden keresztül, mert hiszen a külkereskedelmi szerződések megkötése igen hosszú éveket vett igénybe, s természetszerűleg amíg nem tudtuk egy külkereskedelmi rendszerrel az autonóm vámtarifa magas tételeit mérsékelni, lejjebb szállítani, addig az általam helytelennek tartott felfogás szerint jogos téren mozogtak volna az autonóm vámtarifa tételeinek kihasználásakor. Az én megítélésem^ szerint pedig tulajdonképpen a töbibi termelési ág rovására jutottak jogtalan előnyökhöz, annál is inkább, mert hiszen ha nem is volt megakadályozható az autonóm vámtarifa magas tételeinek kihasználása, legalább mérsékelni kellett volna az adópolitika terén ezt a túlzott nyereséget olyképpen, hogy megadóztattuk volna ahhoz viszonyítottan és azzal arányban állóan, ahogyan a többi termelési ágat megadóztattuk. BekÖvetkezett-e ez? A valóság, az igazság az, hogy nem következett be. (Jánossy Gábor: ök azt állítják, hogy^ igen.) Ma már a Gyosz. egyik illusztris képviselője is, Gaál Gaston képviselőtársammal folytatott vitája során, csak azt állítja, hogy a gyáripari társaságok társulati adó formájában legalább a háromszorosát fizették annak az állami egyenesadónak, amelyet Gaal Gaston képviselőtársunk állított, az az összeg pedig hárommillió pengő. Ha tehát igaza volna is a Gyösz. egyik igen t. képviselőjének, Fenyő Miksának, hogy legalább háromszor annyit viseltek, akkor is csak kilencmillió pengőről volna szó. (Ügy van! a jobboldalon.) Mármost azt nem cáfolta meg soha senki, legalább az én megfigyelésem szerint, hogy ezzel szemben a mezőgazdasági termelési ág 'Százmillió pengőn felüli állami egyenesadót fizetett akkor, amikor .ma már szintén nem vitatottan kevesebb értéket produkál pengőben kifejezve, a mai rendkívül alacsony árak mellett számítva, mint a gyáripari termelés. (Jánossy Gábor: Hol itt az arány?) Nyilvánvaló tehát, hogy a kiegyenlítést, a helyes jövedelemelosztást az adóztatási politika terén sem valósítottuk meg, s így egyfelől a különben sem őt illető magas autonóm vámtarifa tételeinek kihasználása révén jutott illegitim előnyhöz az összes többi termelési ágakkal szemben, másfelől pedig a kiegyenlítés szerepét az adóztatás sem valósította meg. Azt szokták mondani, hogy nincs összefüggésben a gyáripar^ prosperitása a mezőgazdasági termelési ág pauperizmusával. (Jánossy Gábor: Az magától lett?) En azt állítom, hogy igenis,^ összefüggésiben van^ mert egy nemzetgazdaságban minden termelési ág kölcsönhatásban van egymással, de az egész világgazdaságban is rendkívül bonyolult, rendkívül sok, hajszálfinom utakon f minden összefüggésben van egymással. Ha én olyan módon nem is tudom^ a kiegyenlítést elérni, hogy az ipari cikkek árait, leszállítom a mezőgazdasági termelési ág. árainak a nívójára, meg kell oldanom a kérdést valamiképpen, esetleg^ olyanképpen, hogy a mezőgazdasági termelési ágban produkált termények árait emelem fel az ipari cikkek áraihoz, mert az orányosságot valahogyan helyre kell állítani. (Gáspárdy Elemér: De mi módon?) Mert addig, amíg helyre nem állítjuk, (Jánossy Gábor: Félisteni erő kell ahhoz, nem emberi!) addig a diszparitás, az aránytalanság nemcsak az egyes termelési ágak között lesz meg, hanem a tőke érdeklődése és vállalkozása között is, úgy a nemzetközi tőke szempontjait értve, mint a belső tőkét. Képtelenségnek tar-