Képviselőházi napló, 1927. XXXII. kötet • 1930. november 25. - 1930. december 23.

Ülésnapok - 1927-443

150 Az országgyűlés képviselőházának HS. ülése 1930 december 3-án, szerdán. kissé közelebbről f kell rámutatni. Ezt a 8%-os emelkedést az építőiparban mutatja ki Alapy, de ez már akkor is valótlan volt, míg: most, 1930-ban, amikor a munkabérek általában 30— 40%-kal estek, ez a valótlan adat még a. valódiság esetén is régen a múlté és jövedelememelkedésről csak azok beszélhetnek, akik a legcsekélyebb súlyt sem vetik arra, hogy «állításaikban az igazságnak némi látszata is legyen. De talán 1927 és 1928 között valami elugrás volt? Erre is feleljen Alapy Viktor, aki szerint az építŐmuríkás 1928-ban 1927. évi bérének csak 97'6%-át, a gépmunkás 99'8%-át, a famunkás csak 99"9%-át érte el. 1929-re vonatkozólag ugyancsak Alapy mondja: «Utaltam ugyanott arra, hogy a koronaromlás idején szokásossá vált egy-egy iparág összes alkalmazottaira kiterjedő «általános béremelések» az 1927. év folyamán már nem voltak, ezt illetőleg a helyzet az 1928. év folyamán sem változott.» Ez a helyzet az 1930-as kimutatás szerint is: «általános béremelések az 1929. év folyamán sem voltak.» Felmutatom itt a Magyar Statisztikai Szemlének 1930-iki áprilisi számában a 268. oldalon megjelent munkabér-grafikont, amelynek indokolása szerint (olvassa): „A névleges és neálmunkabér hullámzásníáil kedvezőtlen tünet, hogy a reálmunkabér szintje, amely 1925-ben még egészen közel esett a névleges munkabér szintjéhez, az utolsó két évben mennyire elválik attól és inkább csökkenő irányzatot mutat." Ez azt jelenti, hogy a létfenntartási index emelkedését,. az árak emelkedését a fizetések nem követték semrniféle módon. A• mezőgazdasági munkabéreket ilyen tendenciózus pontossággal sem lehet kimutatni. A statisztikus keres ugyan mentséget erre, — ugyanebben a statisztikai füzetben néhány oldallal előbb megmondja, hogy miért, — de a mentségnél semmiféle támpontot nem talál annak bizonyítására, hogy a mezőgazdasági munkabérek területén a munkabérek utóiérték volna, vagy követték volna az indexemelkedést a kritikus 1927., 1928. és 1929. esztendőkben. És hivatkozom a Magyar Statisztikai Szemle 1930 júliusi számában álló létfenntartási indexre, amely világosan mutatja, hogy az elmaradt béremelkedésekkel szemben ebben a kritikus időszakban mennyivel emelkedett az élettartási költség, amivel szemben a mai állítólagos javulás nem egyéb, mint részben viszszaállítása egy előbbi nem kielégítő állapotnak. Ezt igazolja Szádeczky-Kardoss Tibornak a budapesti ipari munkabérekről felvett statisztikája — csak néhány fontosat ragadok ki belőle, — amely a reálbérek indéxtáblázatában a következőket tünteti fel (olvassa): „Acélöntő 1920 decemberében 108, 1928 decemberében 88. Vasöntő 93 és 88. Géplakatos 92 és 90 Műszerész 90 és 83. Kelmefestő 117 és 98. Férfiszabó 100 és 92. Nőiszabó 90 és 84. Felsőrészkészítő 91 és 78- Könyvkötő 112 és 104. Mészáros 84 és 69. Vegyészeti munkáiS 310 és 165- Vegyészeti munkásnő 73 és 61. Szállodás-vendéglős és kávésipar 77 és 67. Ez volt a helyzet 1928 decemberében. Ami a legutolsó kimutatásokat illeti, az államai munkaközvetítő hivatal kimutatása szerint, szembeállítva 1929 szeptemberét és 1930 szeptemberét, a munkabérek meglehetős csökkenő tendenciát mutatnak. A bádogos órabére 1929 szeptemberében 72 fillér, 1930 szeptemberében 68 fillér, tehát 11*6 százalék a csökkenés. Az asztalos órabére 1929 szeptemberében 64 fillér, 1930 szeptemberében 55 fillér, tehát 14 százalékos a csölkkenés. A szabó órabére 1929 szeptemberében 56 fillér, 1930 szeptemberében 54 fillér, tehát 3'5 százalékos a csökkenés. A komi ves órabére 1929 szeptemberében 82 fillér, 1930 szentemberében 77 fillér, tehát 6 százalék a csökkenés. Végigjárva tehát a kritikus esztendőket, az órabéreknél és a hetikereseteknél azt láthatjuk, hogy az az indokolás, amely a munkásság emelkedő keresetére> van felépítve, minden ténybeli igazság híjján áll. A magántisztviselőkről és a kereskedelmi alkalmazottakról nem tudok ilyen pontos statisztikát adni. Egypár adat azonban mégis van a főváros statisztikai kiadványában. Ezek^ szerint a nagybankok 1928 óta nem emelték a fizetéseket. Az iparvállalatoknál az egyéves szolgálatban álló férfitisztviselők javadalmazása 1927-től 1929-ig lecsökkent havi 109*38

pen; gőről 78*85 pengőre. A kétévi szolgálattal bíró férfitisztviselőé 145*41 pengőről 120*32 pengőre. Az egyéves női tisztvisel őnál 90*60 pengőről 58*37 pengőre, a kétéves női tisztviselőnél 106*60 pengőről 97*24 pengőre. A háromévesnél 114*61 pengőről 110*18 pengőre. Mivel pedig a magántisztviselők ma egyre rövidebb szolgálati idővel bírnak, megállapítom a hivatalos adatok alapján azt, hogy a magánalkalmazottak illetménye a kritikus két év alatt tetemesen csökkent. Ezt a fővárosban alkalmazottakról hivatalos adatokkal ki tudjuk mutatni. Ennél súlyosabb a vidéki alkalmazottak helyzete, akinek fizetése csak .az indexcsökkenést követte, de sohasem az indexemelkedést. A fővárosban alkalmazott tisztviselők helyzetéről megdöbbentő úiabb statisztikai adatok most vannak feldolgozás alatt. De a legújbab adatok nélkül is méltóztassék nekünk elhinni, hogy ennek a rétegnek helyzete az utolsó esztendőben kedvezőtlenül alakult. Az alakulás l egvik tényezőié a fizetések egyenes leszállítása volt. Nem is beszélek a munkaidő megnyújtásáról, hiszen ez csupán közvetett bérleszállítás. A másik tényező az alkalmazottak megcserélése. mint olcsóbbítási eszköz. Az egyszerűség kedvéért csak két céget állítok szembe. A.-cégnek és B.-cégnek is volt egy-egy könyvelője, akik 300—400 nengő havi fizetést kanták. Most mind a két cég felmond alkalmazottjának, kitölteti velők a felmondási' időt, megcseréli őket, most már azonban csak 200 pengő fizetéssel. Ez a csere, ez a felkavárás persze nem játszódik le ilyen tisztán, ilyen együteműén, az időbeli eltérés megvan, az utak csavarosak, de az eredmény az, amit^ szimplifikálva bemutattam. Tudniillik a másik cégnél a tisztviselő már csak kisebb szolgálati idővel bírónak számít és csak alacsonyabb fizetéssel veszik őt fel. A masránalkalmazott a legjobb esetben is az 1910'20-as rendeletben nyuitott védelemben részesül, sem nyugdíja, sem biztosított állása, sem meghatározott munkaideje nincs, mint a köztisztviselőnek, de még ezenfelül is' az idézett rendelkezéseknek a megfelelő formák közötti kijátszása azt a minimális védelmet is megvonja tőle. Meg kell mondanunk, hogy alkalmazottak 70—80%-a az utolsó négy évben állást cserélt r

és ez & csere fizetésük 40—50%-ának elvesztésével Járt. így igaz tehát az indokolásnak az az állítása, hoerv a magánalkalmazo+tak megnövekedett jövedelme a kereseti adó pótlékolásának igazságos alapját képezi. A pénzügyminiszter úr a Statisztikai Hivatal létfenntartási indexének csökkenő számaival operál. Tessék azonban a helyes kiindulási