Képviselőházi napló, 1927. XXXI. kötet • 1930. október 20. - 1930. november 21.

Ülésnapok - 1927-429

Az országgyűlés képviselőházának U29. ülése 1930 november 5-én, szerdán. 173 tás és viszontagság után, mindkét lábát oda­hagyva, tért vissza és mint 100%-os rokkant, megkap ta a legmagasabb rokkant-díj at, a havi 80 pengőt. Ez a szegény nem sokáig örülhe­tett .az életnek, meg a kislányának, mert ha­marosan elhalálozott. En akkor egypár hóna­pig dolgoztam azon, hogy az özvegye mielőbb megkapja a nyugdíjat és körülbelül úgy majd­nem 10 hónapba került, míg mindenféle ok­mány beszerzésével a nyugdíj kiutalása meg­történt. Akkor én naiv együgyűségemben en­nek a szegény özvegynek azt mondtam, azzal vigasztaltam: nézze szegény jóasszony, most egyszerre kapj a 10 hónapra a maga megdicsőült férje nyugdíjának a felét, — 80 pengőnek a fele 40 pengő havonként — tehát 400 pengőt. Azt mondja: dehogy, dehogy uram, havi 5 pengőt kapok. Én abban a meggyőződésben voltam, hogy, ahogy a polgári életben az öz­vegy nyugdíjas férje nyugdíjának, nyugillet­ményének a felét kapja, éppenúgy van ez — sőt ezerszer inkább úgy kellene lennie — a hadiözvegyeknél. Nem így van, havi 5 pengő a hadiözvegyi nyugdíj és ellenértéke egy fia­tal élet ára, s egy síró özvegy és egy apátlan árva, aki mint közlegényá félárva, havi 75 fillért kap. T. Ház! Ha az ember ezek fölött gondol­kozik, akkor a keserűség egész Lávája önti el az ember egész lelkét. Nem tehetek róla, sokat és régóta foglalkozom ezzel a kérdéssel és sok­szor eszembe jut az, — ismerik mindnyájan képviselőtársaim — amit Toldi költője mon­dott a 48-as honvédről, aki féllábbal baktat végig az utcákon — ez a 60-as évekre vonat­kozik — és azt mondja: «Küszöbről küszöbre járok, hol be, hol ki, Ne üzenjenek, hogy nincsen ott senki, Ne uszítsátok rám az ebet, hogy letépjen, Annyi kezem sincsen, hogv magamat védjem. Szegény honvéd — (mondjuk így: szegény rok­kant, özvegy, árva) — jövök kérni egy falatot, Adjatok, adjatok, amit Isten adott. Es ne pirongassatok, hogy koldulni szégyen, E két mankó miatt más piruljon, én nem, Ha mindenki tisztét tette volna, mint én — (mondjuk kolduló honvéd, rokkant, — Falatomba e bús könnyet nem vegyítném.» Ha annakidején idehaza a politikai fronton úgy összetartott volna minden párt s úgy össze­tartottak volna a nemzet vezérei, mint a hősök felekezeti, osztály- és társadalmi különbség nél­kül a lövészárkokban és rohamokban, akkor nem jutottunk volna idáig. (Ügy van! Ügy van!) T. Képviselőház! Én nemcsak ennek a kér­désnek az érzelmi, a nemzet becsületbeli tarto­zását érintő oldalát akarom megvilágítani, hi­szen nem is szükséges megvilágítanom — ha­nem pénzügyi oldalát is meg akarom világí­tani. (Halljuk! Halljuk!) Ebben a tervezetben, amelyet, ismétlem, Korináinyzó urunk is a leg­nagyobb megértéssel kegyeskedett a Hadirok­kantak, Hadiárvák és Hadiözvegyek Nemzeti Szövetségének küldöttségétől átvenni és átvet­tek az* összes miniszter urak is és valamennyi képviselőtársam, le van írva pontosan, adatok­kal alátámasztva, hogy mik a hadirokkantak­nak, hadiözvegyeknek és hadiárváknak — a háború legsz«á<nal ómra méltóbb áldozatainak — az elemi kívánságai és a végén azután meg van említve, hogy hogyan lehetne ezt a kérdést pénzügyileg véglegesen, gyökeresen rendezni. Rendezni lehetne a rokkantellátási adónak a felemelésével. Tudom, hogy az adóemelés olyan szó, amiről nem lehet beszélni, de ne osztályoz­zuk, ne soroljuk be a rokkantellátási adónak mérsékelt felemelését az egyéb adóemelések so­rába, hogy a nemzet ezen becsületbeli köteles­ségének eleget tegyen, és ez a Ház, mielőtt élet­tartama megszűnnék, azzal pecsételje meg négy-öt évi munkásságát, mert mint mondot­tam, nem lehet ezt az adóemelést egyéb adó­emeléssel összehasonlítani, hogy a kérdést vég­leg rendezi. Azonkívül én más megoldási mó­dot is ajánlok. (Halljuk! Halljuk!) Talán meg méltóztatnak engem mosolyogni, amikor analóg példát hozok fel arra, hogy hogyan lehetne ezt a kérdést dűlőre juttatni anélkül, hogy az ál­lamnak ez egy árva krajcárjába kerülne. (Hall­juk! Halljuk!) Egyik gyülekezetiben, ahol töb­bek között felügyelő vagyok, a gyülekezetnek igen szép művészi kivitelű kis temploma any­nyira megrongálódott, hogy restaurálása vált szükségessé. Ez négy-öt esztendővel ezelőtt tör­tént, a pénzromlás napjaiban. Sokait törte a fejét a presbitérium, hogy honnan és miből kerítse elő a szükséges össze­get. Erre felálltam és azt mondottam: kedves atyámfiai, van közöttünk olyan, aki minden­nap felhörpint egy-két pohár bort, avagy sört... (Egy hang a középen: Vannak!) «Nem mese ez, gyermek, feddi őt az apja sa gyermek öreg­apját csendesen hallgatja.» (Derültség.) Mon­dom, vannak köztünk dohányos emberek, akik elszívnak ennyit és ennyit, sört isznak, bort isznak, dohányoznak, van aiki pipál, — magatm is szoktam néha-napján, amikor nagyon elke­seredem a közállapotok szomorúságán és az em­berek kishitűségén — mert nemcsak hiszek álma­gyar feltámadásban és a magyar gazdasági élet törhetetlen erejében, hanem szóval és cseleke­dettel dolgozom ezért s igyekszem beleplántálni a nép lelkébe ezt a hitet és meggyőződést, mert csak ekként mehetünk előre, s- ennek- megvan a maga erkölcsi hatása és -erkölcsi következ­ménye. Hallom, hogy berreg az a kis gépezet. Nem akarok visszaélni a t. Ház türelmiével s ezért kérem, hogy talán tíz perccel méltóztassanak meghosszabbítani beszédidőimet, mert nagyon fontos dologról van szó. (Felkiáltások: Meg­adjuk!) Elnök: A Ház a kért tíz percnyi meghosz­szaibibítást megadja. Jánossy Gábor: Azt mondottam^ igyunk egy. pohár borral kevesebbet, szívjunk egy-két cigarettával kevesebbet, egy-két pipával "keve­sebbet mindannyian. (Egy hang a középen: Mi lesz a szeszadóval?) Bocsánatot kérek, a pénz­ügyminiszter úr is hozzájárulhat ehhez, mert nem kell neki adót emelni, s az egészségnek sem árt, ha kevesebbet dohányozunk, kevesebb szeszt fogyasztunk és nem terheljük meg gyom­runkat annyira, hogy már kora tavasszal tele van Karlsbad magyar emberekkel, akik agyon­ették magukat és ezért mennek a jó magyar pénzt külföldön elfogyasztani. (Malasits Géza: Szóval legyünk ibicsérdisták?!) Tehát én is azt mondom, hogyha jobban szeretjük mi ma­gyar emberek, ha nemcsak szóval ajkainkon sajnáljuk azokat, akik értünk váltak bénákká, csonkákká, özvegyekké, árvákká, ha nemcsak szóval dicsőítjük ott a hadi emlékek előtt a hő­söket és nemcsak szóval íögadkozunk, hogy nem hagyjuk elpusztulni, elsorvadni hozzátar­tozóikat, hanem ha jobban szeretjük őket, mint ahogyan gyomrunkat vagy gégénket szeretjük, akkor cselekedjünk így, mert így mindennap össze lehet hozni társadalmi úton, önkéntes el­határozással, százezreket, esak legyen minden asztaltársaságban, minden baráti körben égy 2P*

Next

/
Oldalképek
Tartalom