Képviselőházi napló, 1927. XXX. kötet • 1930. június 26. - 1930. július 11.

Ülésnapok - 1927-420

224 Az országgyűlés képviselőházának szíve részéről, ha 8 gyereke közül az egyiket favorizálná ilyenképpen és a többivel abszolúte nem törődnek? (Jánossy Gábor: Mind a nyolcon akar segíteni! Ügyis tudja!) T. Képviselőház! Az előadó úr a bizottsági ülésen és azt hiszem a plénumiban is azt mondotta, hogy a mezőgazdaság 'à milliárd koronát áldozott a magáéból a köz javára. Ezt az állítást már többen megcáfolták. En is kénytelen vagyok ezzel az állítással szembeszállni, mert ha hozott is áldozatot, 'azt semimi esetre sem azok javára hozta, akiktől most ezt vissza akarják törvényhozási úton perelni. (Marschall Ferenc előadó: Az ország érdekében hozta.) Ha hozott az ország érdekében a maximálásokkal áldozatot, viszont más részen megkapta a maga ellenértékét azzal, hogy — amint itt számszerint kimutatták — valamennyi jelzálogkölcsönt kifizették, úgyhogy a háború után a 3 milliárd áldozatot hozó földbirtok itt állt teljesen tisztán, minden adósság nélkül. Hogy azután jött egy 10 esztendős kurzus, amely a maga gazdasági politikájával újból az adósságok és az eladósodás posványába fojtotta hele a földbirtokot, erről — méltóztassék elhinni — a városi fogyasztóközönség igazán nem tehet. (Marschall Ferenc előadó: Nem a kormány csinálta! — Györki Imre: Hanem kicsoda? — Marschall Ferenc előadó: A nemzetközi viszonyok!) Miért nem méltóztatik egy pillantást vetni azokra, akik valóban hoztak áldozatot és akiknek az ellenszámláján nem lehet felfedezni megfelelő ellentételeket? Áldozatot hoztak a munkások, akik mint katonák és mint militarizált munkások, úgyszólván ingyen dolgoztak és áldoztak a közért. (lAarschall Ferenc előadó: A falu nem volt kint a fronton?) A falu kint volt a fronton, de ez nem azoknak jut, akik a fronton voltak, hanem azoknak jut, akik idehaza voltak. (Krisztián Imre: Mint nélkülözhetetlenek, fel voltak mentve az ipari munkások.) Hoztak áldozatokat az árvák és az özvegyek, akik elveszítették a legdrágábbat, amit sohasem hozhatnak többé viasza. Áldozatot hoztak a hadiköles önj egyzők, akiket a kormány egy gesztussal intézett el: nincs és^ nincs és el voltak intézve. Ezek hoztak igazán áldozatot, azután a kisbetevők, a nyugdíjasok és azok, akik életüket néhány száz vagy ezer korona erejéig biztosították és véres garasokkal váltották meg azt a kötvényt, amelyet a kormány értéktelenné tett. Az árvapénzek, az apró kis árva gyermekeknek a közpénztárakban elhelyezett vagyona is mind elfogyott, mind elúszott, mind elolvadt. Ezek számára a kormánynak nincs egy szava, nincs egy fillérje, nincs egy garasa, (Peidl Gyula: Nincs szíve!) csak azok számára, akik — nem tudom milyen oknál fogva — olyan nagyon közel állanak hozzá, vagy akiket a kormány magához olyan nagyon közelállóknak tart. Ezeknek nem jut semmi! Kérdem én, hogy ki segít ezeken? Ki gondolt már arra, hogy 12 órás ülést kell tartani, (Br. Podmaniczky Endre: Maguk miatt kell!) hogy az árvák vagyonát valamiképpen megmentsük, hogy őket a károsodás miatt rekompenzáljuk? Ki gondolt arra, hogy a hadiözvegyeknek, hadiárváknak és hadirokkantak fillérek helyett anynyit kellene adni, amennyiből megélhetnének és ami nem méltatlan ahhoz az áldozathoz, amelyet hoztak? (Zaj és mozgás a jobboldalon,) Elnök: Csendet kérek! Propper Sándor: Ha ezért volna 12 órás ülés, ha az országnak volna egy demokratikus 420. ülése 1930 július 4-én, pénteken. kormánya és volna egy jobboldali ellenzéke, és ha a demokratikus kormány valóban a szegényeken, valóban az elesetteken, valóban a károsultakon akarna segíteni, és 12 órás ülést tartana és a jobboldali ellenzék, amelynek nem volna szíve a szegények iránt, ezt meg akarná akadályozni; ezt meg tudnám érteni. De fordítva, 12 órás üléseken, tehnikai, lelki és fizikai terrorral keresztülhajszolni egy javaslatot, amely nemzeti ajándékot ad a nagybirtoknak {Ügy van a szélsőbaloldalon.) és valósággal kizsákmányolja a városi fogyasztóközönséget; ezt nem tudom megérteni, és higyjék el t. uraim . . . Elnök:. A képviselő urat figyelmeztetem, szíveskedjék tartózkodni olyan kijelentésektől, amelyek az osztályok közti gyűlölet felkeltésére alkalmasak. ( Peidl Gyula közbeszól.) Peidl Gyula képviselő urat kérem, szíveskedjék csendben maradni. Propper Sándor: T. Képviselőház! Ha netalán nem tudná a t. Képviselőház-szíves tudomására adom, hogy ezt a javaslatot, amely osztályellentétét tartalmaz, nem mi szövegeztük meg, bennünket tehát ezért felelősség nem terhel, de terhel az a felelősség, hogy mindezt az ország színe előtt őszintén elmondjuk. (Br. Podmaniczky Endre: Lázító beszédeket? — Peidl Gyula: Lázítaniaikönök a javaslatukkal! — Rothenstein Mór: Maga egyáltalán nem tud beszélni !) Akármit mond Podmaniczky Endre báró igen t. képviselőtársam, én igenis véres igazságtalanságnak tartom azt, hogy a legszegényebbek kenyeréből törnek le egy darabot a gazdagok javára. Ettől tágítani nem tudok és tágítani nem fogok. (Br. Podmaniczky Endre: Ez a lázítás!) Felmerül még az a kérdés, hogy ez a nagy buzgalom, ez a gyorsvonat! tempó, amellyel ezt a javaslatot áthajszolják, valójában segít-e azokon, akiken segíteni akar? Mert abban, hogy az erdélyi nagy földbirtokosok felsegítése után a csonka ország birtokosait is őszintén segíteni akarják, nem kételkedem, csak abban kételkedem, hogy az elgondolás jó-e és valóban alkalmas-e arra, hogy segítsen a csonka ország földbirtokosain? Én azt is merném mondani, ha tudnám, hogy annak eredménye van, innen a Képviselőházból ismétlem meg azt, amit Gaal Gaston t. képviselőtársunk, a nagybirtokos mondott: felhívnám innen az ország nagybirtokos urait, akiknek ez a boletta mint jogtalan gazdagodás jut, ne fogadják el ezt a nemzeti ajándékot, ne fogadják el azt a darab száraz kenyeret, amelyet a kormány a koldusok tarisznyájából vesz ki. Ne nyúljanak a koldusok tarisznyájába. (Zaj a jobboldalon.) Elnök: Újból figyelmeztetem a képviselő urat, tartózkodjék olyan nyilatkozatok tételétől, amelyek az osztályok elleni gyűlölet szitására alkalmasak. (Élénk helyeslés a jobboldalon és a közéven. ~ Krisztián Imre: Ami nem igaz!) " Propper Sándor: T. Képviselőház! Tudom, hogy ez az én felhívásom meddő, hiszen láttam példáját 1920—21—22-ben, amikor a városi gyermekek majdnem éhen haltak, amikor a külföld sietett gyermekeink segítésére. Amerikából, tengerentúlról jöttek ide a szeretetadományok. Akkor is ment a felhívás a birtokos urakhoz, vállalnának-e néhány száz városi gyermeket, s mentenék meg őket a jövőnek és a magyar társadalomnak. És a zsúfolt vonatok mentek, vitték éhező gyermekeinket Hollandiába, Belgiumba s a zsúfolt vonatok jöttek és hozták a szeretetadmányokat Amerikából és más tengerentúli országokból, de a magyar földbirtokon alig 40—50 gyermeket sikerült nyári üdü-