Képviselőházi napló, 1927. XXX. kötet • 1930. június 26. - 1930. július 11.
Ülésnapok - 1927-418
Az országgyűlés képviselőházának A18. ülése 1930 július 2-án, szerdán. 119 csizma ennyi meg ennyi mázsa búzába kerül. A békeidőben egy pár csizma árban és értékben egyenlő volt egy mázsa búzával és ez a gazdasági egyenlet alapja és talpköve a magyar földmíves gazdasági gondolkodásának. A csizma és a búza árának egymáshoz való vonatkoztatása nem egyéb, mint kifejezése annak az igazságnak, hogy a jólét és a politikai nyugalom nem más, mint függvénye és következiménye a gazdasági egyensúlynak. (Erdélyi Aladár: Hozván ^únyoltak minket pár évvel ezelőtt ezért az igazságért és ezért a klaszszikus meghatározásért! — Felkiáltások balfelöl: KiM — Erdélyi Aladár: En személyre sohasem célzok, általánosságban mondom!) TTgy van! ISJálunk ez a gazdasági igazság felborult. (Malasits Géza: A boletta sem segít ezen! — Farkas Gyula: Megpróbáljuk! — Malasits Géza: Addig próbálnak, míg egyszer a paraszt próbál a cséphadaróval! — Zaj. — Felkiáltások jobbfelöl: Ne tes'sék félni tőle!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak, mindkét oldalon! Lázár Miklós: Hosszú évek óta, ha nem is ezen a helyen, de a közélet és a publicistika fórumain első szószólója voltam ezeknek az igazságoknak.^ Ha a pár csizma, amit most itt a Ház asztalára tettem, a magasba lendül és ezzel szemben a mázsa búza ára a mélybe süllyed, akkor zavar, nyugtalanság áll be a társadalmi életben, olyan nyugtalanság, amely gyakran — bár csak rossz jós lennék — politikai kirobbanásokhoz is vezethet. A csizma ára egyre nagyobb^ a búza egyre olcsóbb és ki tudja, hogy elérjük-e ezen a nyáron a legmélyebb búzaárat? En egész szívemből kívánom. Ezt a különbözetet, ezt a gyötrő különbözetet, amely a mezőgazdasági termények és az iparcikkek értéke között fennáll, ollónak nevezik. A magyar válságnak egyik^ leglényegesebb oka az, hogy az olló két szára állandóan és folytonosan eltávolodik egymástól. Meg vagyok győződve arról, hogy egyéb agrár országokban az olló két szárának ez az eltávolodása nem olyan súlyos és nem olyan széles, mint Magyarországon. Minden iparcikknek végső eredményben le kell mennie a mezőgazdasági termények nívójára. A világtendencia e felé vezet. Hiszen látjuk, hogy a londoni, az amerikai piacon milyen megdöbbentően zuhannak a nyerstermények, látjuk a tengerentúli nyersanyagoknak v a gumminak, az érceknek, a gyapjúnak, a kénnek, az olajoknak hallatlan áresését, látjuk a bőrnek, a gumminak, a cinknek, ezüstnek, a gyapjúnak 50 százalékos esését. Ugyanakkor azonban azt látjuk, hogy a háború után az a vámvédelem áldásaiból ^ túlhízott nagyipar, amely az előző években nálunk is, de a külföldi országokban is az Istennek és a kormányoknak kiválasztott népe volt, nem akar erről tudomást venni, a nagyinar nem akarja tudomásul venni, hogy megváltozott a világ sorsa, hogy az ő nyereségének is igen alacsonyra kell visszamennie, igen alacsonyra kell leszállnia, hogy a nagyiparnak ki kell vernie a fejéből, hogy a tehnika minden csodája csak azt a célt szolgálja, hogy a tantiémek gyarapodjanak. El kell tűnnie annak a lehetetlen állapotnak, amelyet Magyarországon mutat az ollónak egymástól elhajló két száía. A tárházi, raktárházi intézményekre vonatkozólag aláírom mindazt, amit Berki igen t. képviselőtársam mondott. Nemcsak abból az okból, amit Berki igen t. képviselőtársam mondott, hogy hitelalapul szolgál, hanem mert külföldön, a nagy agrártársadalmaknál, ahol a szövetkezeti rendszer alapján még a dekonjunktúra idején is virágzóvá tudták tenni az országot, mint például Dániában kétségtelenül kipróbálták azt, hogy nemcsak hitelalapul szolgál, hanem egyedüli módja a stantardizálás lehetőségének, a búza javíthatásának és kiegyenlítődésének. Sőt legyen «zabád zárójelben azt a tiszteletteljes indítványt tennem, hogy ezt a tárházrendszert a tengerire ^ is méltóztassék kiterjeszteni. A gabona, ha szárazon és egészségesen kerül a magtárba vagy kamrába, alig romlandó és magtára minden gazdaságnak, kamrája minden gazdának van, de a tengeri, amely törés után még relatíve nagy nedvességet tartalmaz, amelynek elraktározása külön férőhelyet, szellős górét igényel, törés után oly nagy tömegben kerül csaknem kényszerkínálatra, hogy csak az árszint mélypontján értékesíthető és a kisgazdák, kistermelők alig részesülnek abban a szabályszerű áremelkedésben, amely megfelelőleg elraktározott és lemorasoltan forgalomba hozott tengerinél jórészben csaknem szabályszereűn visszatér. De ki kell térnem ennek az előttünk fekvő javaslatnak arra a szerény véleményem szerint is legkiütközőbb hibájára, hogy igazságtalan. Igazságtalan azért, mert nemcsak az egyes termelőágak között tesz különbséget, nemcsak egyes társadalmák közötti f súrlódást élezi ki, hanem azért is, mert magában a mezőgazdaságban is a dolog természeténél fogva ellentéteket idéz elő. így kimarad minden állami segítségből a t. kormánynak kitagadott, mostohagyermeke: a szőlőgazdaság. Pedig Berki igen t. képviselő úr magát a boletta-javaslatot azzal indokolta az egységespárt tapsvihara között, hogy ez kétségtelenül olyan javaslat, amely a nagy tömegek, a kisgazdák és törpebirtokosok hasznát szolgálja. Nincsen olyan termelési ág, amelyben a törpebirtokosoknak és kisbirtokosoknak olyan szerep jutna, mint éppen a szőlőgazdaságban. Mi 386.000 katasztrális holdon termelünk ma szőlőt és a birtokmegoszlás a követ; kező: A törpe- és kisbirtoké 88%. középbirtoké 6'5%, a nagybirtokra pedig csupán 5*5% jut a szőlőből. Ne felejtse el a t. pénzügyminiszter úr, aki még mindig averzióval viseltetik a borfogyasztási adó eltörlésével szemben, hogy a szőlő megmunkálása 48 millió munkanapot jelent az egész országban, ami 2 pengőjével számítva, 96 millió nengő munkabért jelent a szőlőtermelőknek és ugyanannyi jövedelmet a szőlőmunkásságnak. Ne felejtse el a t. pénzügyminiszter úr, hogy ez a termelési ág — amint Horváth Mihály képviselőtársam előttem figyelmébe ajánlotta — 260.000 munkást foglalkoztat. S ha a t. pénzügyminiszter úr a borfogyasztási adó ellen azt hozza fel, hogy annak eltorléfoe a kocsmárosoknak és a vendéglősöknek hasznos, a bor árára és fogyasztására azonban befolyást nem gyakorolhat, e tekintetben itt a statisztika arról, hogy 1924-ben, amikor a borfogyaszási adót bevezették, az első évben az 526.000 hektoliternyi borfogyasztás Budapesten visszasüllyedt 193.000 hektoliterre, vagyis a fogyasztás 70%-kai esett vissza, 40 literről 17 literre esett a fejkvóta. Csatlakozom Gaal Gaston t. képviselőtársamnak ahhoz a kéréséhez is, amely odairányult, hogy a katonaságnál a már megdrágított kávé helyett kapjanak a katonák két deciliter bort, a vámőrséggel és a csendőrséggel együtt. Különösen a földmívelésügyi miniszter úrnak vagyok bátor figyelmébe ajánlani a gyü-