Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-402

Az országgyűlés képviselőházának 402. ülése 1930 június 4-én, szerdán. 77 míg az állami kinevezési rendszer mellett 2—3 évig is kell várnia az illetőnek, amíg a kinevezés megtörténik. Méltóztassék itt deferálni. Itt van a főváros tanügye. Itt is alkalmaztak helyetteseket a múltban és alkalmaznak most is. A főváros azonban mint iskolafenntartó a megválasztás után kegy útján a helyettesi minőségben eltöltött időt be szokta számítani úgy a fizetési fokozat megállapításánál, mint pedig a nyugdíjba. Ezt az állam is megtehetné a maga alkalmazottaival szemben. Egész tömege a kérdéseknek kívánkozik nég ide a Ház nyilvánossága elé, amelyeket fsak röviden ismétlek meg s amelyeket az elmúlt években már említettem, de amelyeknek megismétlése^ most is feltétlenül szükséges, mert ezek a kérdések megoldásához mindezddeig nem jutottak. Tanítóintézmények létesültek, amelyeknek anyagi forrása a gyűjtés volt. A gyűjtéseket most törvényhozás útján az iskolában betiltották, ezzel szemben a segélyektől is elesnek az intézmények és olyan segélyhez, amely fenntartásukat, fejlesztésüket szolgálná, nem juthatnak. Az intézmények tehát fejlődésükben vagy megállnak, vagy, visszaesnek, magának az ügynek kárára. Nagyon kérem tehát a miniszter urat, méltóztassék a beiratási díjakkal kapcsolatban ezeket a megígért, tanyai és más tanítók számára építendő internátusokat minél előbb felállítani, hogy a tanítóságnak legalább egy része í^y jusson azokhoz az előnyökhöz, amelyektől elesett azáltal, hogy a gyűjtéseket beszüntették. Vannak itt még nagy kérdések, amelyekkel kapcsolatban szeretnők a miniszter úr határozott válaszát, vagy tervét hallani, mert így sok olyan kérdést tudnánk nyugvópontra vinni, amelyek a pedagógus-világot ha nem is nyugtalanítják, de legalábbis sokszor foglalkoztatják. Ilyen kérdés többek között a magasabb tanítóképzés kérdése. Elvben ki lehet mondani, hogy fokozatos fejlődés lévén, mindig nagyobb és nagyobb képzettséget kell adni a tanítóságnak, hogy a felmerülő igényeket ki tudjuk elégíteni. Itt azonban a vita a különböző pedagógus-körök között a körül forog, hogy vájjon • az érettségire alapított felsőbb képzést adják-e meg, vagy a mai kiképzés fejlesztésével kapják-e meg a tanítók a magasabb képzettségről szóló, oklevelet! A miniszter úrnak, mint a kérdés gazdájának azért kell ezzel foglalkoznia, merta tanítók, tanárok és tantestületek ütközőpontjában a maga súlyos szavával, véleménynyilvánításával és tervével nem szabad engednie, hogy a vita elfajulásig menjen. Itt van egy másik kérdés, a nyolcosztályú elemi népiskola kérdése, amely szintén a közvélemény előtt van. Ez <a kérdés is hasonlít az előbb felvetett kérdésihez; ez nagy kultúrpolitikai kérdés, amelyben a miniszter úr tavaly nagyszerű nyilatkozattal fellelkesítette az egész országot és a tanügyi világot. Szükségességét feltétlenül nemcsak a fejlődő kor indokolja, hanem a körülöttünk lévő országok fejlődő tan

: ügye is arra kényszerít bennünket, hogy a mi népünknek minél jobb tudást adjunk, és ha ezt nem tudjuk négy vagy hat elemi osztállyal kielégíteni, akkor ki kell fejleszteni azt nyolcosztályúvá, mert tudás nélkül sem a mezőgazdasági válságot, sem a többi nagy, szociális problémát nem fogjuk tudni megoldani. Ezért — mondom — ezt a kérdést nem a félénk tapo'•'Jitódzás körében és állapotában kell hagyni, hanem valahogyan lendítőerőt kell adni annak, hogy ott, ahol lehet, ott, ahol megvan a mód. vagy ezt a szükséglet diktálja, be kell állítani és annak olyan tantervet és tananyagot adni, amely ennek az országnak kultúrnívóját emelje. Ez az a két kérdés, amelyben igen szeretnénk, ha a miniszter úr nyilatkoznék és hallatná szavát. Igen t. Képviselőház! Vannak azután itt olyan kérdések, amelyek a tanítói fizetések kiszolgáltatásával kapcsolatiban merülnek fel. Itt azután az egyik minisztérium a másiknak a tervét és a munkáját kontrakarirozza. Itt rendeletek jelennek meg. Például a községeknek, mint testületeknek, iskolafenntartási r kötelezettségét az egyik minisztérium megállapítja és ienntartandónak véli, a másik minisztérium pedig a községi háztartás költségvetéséből törli és redukálja, és jön a községi számvevő és az ott már évtizedlek óta a községi költségvetés tételeképpen szereplő felekezetig és egyházi iskolák segélyét egyszerűen redukálja, egy másik minisztérium rendelkezése szerint. Hát kérem, ezeket a vitás ügyeket a minisztériumok intézzék el egymás között, ne legyen azonban ezekből kára az iskolákat szolgáló tanítóknak, akik — mint a miniszter úr konkrét példákból úgyis tudja — hónapokig, szinte féléveken keresztül nem juthatnak pénzhez azért, mert ezt a költségvetéstbői törlik, a jegyző nem hajtja be, fizetést nem kapnak, az államsegélyt pedig pótolni nem. lehet, mert az egyházaknak ilyen adószedési joga a gyakorlatban nincs. Törlik például a békében is élvezett fuvar- és napidíjakat, melyek az évenkénti tanítói gyűlésekre és egyéb pedagógiai összejövetelékre vonatkoznak. Kicsiny tételek ezek, de ezeket sem lehet ráterhelni a tanítók redukált fizetésére, hanem meg kell nekik adni, mert hiszen a tanító nem privát passzióból megy el a gyűlésekre, hajtja a tudásvágy is, de a tanítók magának az ügynek tesznek szolgálatot akkor, amikor ezeken résztvesznek, eszmét cserélnek, terveket kovácsolnak, egymást ellenőrzik, szávai ez az önképzésnek a legnagyszerűbb példája. A miniszter úr elrendelte a pedagógiai szemináriumok nagyon dicséretes tervét. Nagyon helyes törekvés, hogy az új tanterv szerint a tanítók a tapasztalati élet dolgait egymás ko

: zött kicseréljék, hogy többnapos szemináriumi előadásokat tartsanak és hallgassanak. Azonban itt is hiányzik az anyagi háttér, es bizony nagyon nagy anyagi megerőltetésebe kerül a tanítóságnak, hogy ezekre a gyűlésekre elmenjen, de mégis elmegy, mert a felügyeleti intézkedések ezt kötelezőnek mondják, fegyelmi ielelősség terhe mellett. Szóvá akarok még itt tenni egypár olyan ügyet amelyekről nem tudom, hogy a miniszter úr hatáskörébe tartoznak-e, de amelyekben feltétlenül módja van irányítolag megnyilatkozni. A tanítói tekintély emelésié nemcsak a személynek érdeke, hanem érdeke az a tanulónak és egy hen nagy nemzeti érdek is, hogy az a férfiú vagy nő, aki gyermekek nevelésevei foglalkozik, magasabb piedesztálon álljon, es olyan tekintéllyé legyen, amely előtt mondjuk azok, akik az ő nevelésére vannak bízva, gyermekeid és felnőttek, meghajoljanak. Ezt igyekezzuk mindig jobban és jobban kifaragni, elősegíteni és kijegecesíteni, hogy ezt a tekintélyt a tanítóság a maga egyéni magatartásával, a maga viselkedésével, a maga végzett munkájával kiérdemelje. Azonban e helyett olyan mellékkörülmények hasítanak bele ebbe a törekvésükbe, amelyek mellett szó nélkül elmennünk nem lehet. Itt csak hlárom kérdést említek fel. Plakátokat ad ki az egyik ipari cég, amelyeken a tani-