Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.
Ülésnapok - 1927-402
66 Az országgyűlés képviselőházának kérdezem választókerületem mértékadó embereit, hogy mik a panaszok. Az iskolát illetőleg sajnálattal kell megállapítanom, hogy magának ia parasztságnak vezetőemberei az eleani iskoláztatás tekintetében azon a véleményen vannak, 'hogy az elemi iskola tananyaga tálsok. Sokat méltóztatnak követelni, sokat tanítanak, sok a tantárgy, s ami a legnagyobb hiba: nem tanítják meg a gyermeket tanulni, szóval a tanulás mikéntjére,* a tanulás módszerére nem tanítják meg a gyermeket. Ez általános panasz. Érdekes, nagyon panaszkodnak maguk a parasztság vezetői abban a tekintetben, hogy az utóbbi években visszaesést látnak, hogy az elemi iskolában nem sajátítják el tökéletesen a (helyesírást. A községek a legnagyobb örömmel fogadlnák a szigort a tanfelügyelőség révén, a kultuszkormány központi igazgatásától. A mi vidékünk intelligens parasztsága annyi belátással van, hogy tudja és évről-évre érzi annak hátrányait, hogy gyenmiekkorában nem tanították meg, tökéletesen helyesírással írni. Tolmácsolom tehát ezt a falu köréből elhangzott megállapítást és kérem az igen t. miniszter úr szíves intézkedését ilyen irányban is. Tegnap már részletesebben beszéltem a sportról és a testnevelésről. Tegnapi felszólalásomra valószínűleg még a mai nao folyamán méltóztatik nyilatkozni. Most csak kiegészíteni kívánom a tegnapiakat azzal, hogy felhívom a kultuszminiszter úr figyelmét Magyarország egyik legnagyobb, legelőkelőbb sportegyesületére: a Magyar Atlétikai Clubra. Napokkal ezelőtt olvastam, hogy a miniszterelnök urat megválasztottak a Magyar Atlétikai Club régi gárdájának tagjává; olvastam, hogy a miniszterelnök úr megjelent, s olvastam azt a beszédet, amelyet a régi gárda vacsoráján a miniszterelnök úr a sport jelentőségéről mondott. (Graeffl Jenő: Meg van elégedve 1 ?) Természetesen azt mindenki az első betűtől az utolsóig aláírja. De miközben ilyen nagy az elismerés szavakban, méltóztassék megengedni, hogy felhívjam a miniszter úr figyelmét arra, hogy éppen ez az egyesület sajátságos helyzetben van. Ez az 55 éves egyesület olyankor alakult, amikor a szomszéd országokban, például Bécsben halvány sejtelme r sem volt senkinek arról, hogy mi az az atlétika. Ez az egyesület az alakulás időpontjától a mai napig csak dicsőséget hozott az országnak, nemzetének. Tittörő volt a maga nemében, egész rajokat bocsátott ki a sportvilágba a maga kebeléből. (Gr. Hunyady Ferenc: Az olimpiászon majdnem egymaga képviselte az országot!) Es miközben azt látjuk, hogy Londonban a Themze partján minden sportegyesületnek megvan a maga telke és háza, meg kell állapítanunk azt a szomorú tényt, amit alig tudnak Budapesten, hogy a Magyar Atlétikai Club a margitszigeti telepén voltaképpen csak vendégjogot élvez. Néhai idősb József főherceg jóindulatából kapta meg annakidején ezt a területet, de egy-két esztendő múlva az egyesületnek távoznia kell onnan, ha csak addig az igen t. kormány az egyesületnek segítségére nem siet és nem hat közre a tekintetben, hogy otthont kapjon ez az erre mindenkép méltó egyesület. Ma az állam ezt az egyesületet jóformán semmivel sem támogatja. Valami államdíjról hallottam csupán, amelyet a versenyeken ad, és a támogatás ezzel ki is merült. Én azt hiszem, hogy akár a Testnevelési Tanács útján, akár más úton a mindenkori kormányoknak kötelességük, hogy egy ilyen egyesületnek, amikor az ilyen nehéz 402. ülése 1930 június 4-én, szerdán. válaszút elé kerül, mint most ez az egyesület kerülni fog, támogatására siessen. Ugyancsak tegnapi felszólalásom kiegészítéseképpen hívom még fel t. képviselőtársaim figyelmét arra az irodalmi tevékenységre is, — tegnap nem volt időm ezt megtenni — amelyet a Testnevelési Tanács mindnyájunk örömére végez. Az Országos Testnevelési Tanács az elmuít hónapokban küldötte szét azt a sportalmamaöhját, amelynek átolvasása minden törvényhozó számára jóformán kötelesség volna és amelynek egyszeri átolvasása is sportrajongóvá tehet minden olyan magyar embert, aki ezideig csak közönyösen vette sportbéli előhaladásiunkat. Meg kell dicsérnem az Országos Testnevelési Tanácsot ennek a könyvnek a kiadásáért, mint ahogyan meg kell dicsérnem a «Magyar nemzeti sport ezeréves története» kiadásáért is, amely könyvnek — érdekes — a szerkesztője... Elnök: Méltóztassék beszédét befejezni! Szilágyi Lajos: ... éppen az országgyűlési gvorsirodának másodfőnöke, illetőleg főnökhelyettese, dr. iSiklóssy László. Ez a három kötet megint olyan bizonyíték a magyar sportvilág jelentőségéről, amelyre mindnyájan csak büszkeséggel gondolhatunk. TTgy vélem, kötelességet teszünk, hogy amikor kritikát gyakorlunk, akkor nemcsak a kifogásokat soroljuk fel, hanein rámutatunk minden egyes részén vagy terén a tevékenységnek a dicsérendő mozzanatokra is, amilyenek az Országos Testnevelési Tanácsnak a szakirodalom terén szerzett munkássága és érdemei. Többi megjegyzéseimet^ költségvetés tárgyalásának későbbi folyamán leszek bátor megtenni. (Helyeslés.) Elnök: A miniszter úr kíván szólni! Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Szilágyi Lajos t. barátom tegnapi beszédének arra a részére, amely a gyorsírásra és a sportra vonatkozik, majd utóbb összefoglallólag lesz szerencsém válaszolni, Ő azonban érintett itt egy kérdést, amelyet nem szeretnék egy pillanatig sem válasz nélkül hagyni és ez a magyar népiskolákban, elért eredmények kérdése. Ő azit mondotta, hogy kerületében időnként meg szokta, beszélni a közállapotokat a választóival, ami igen örvendetes szokás és ennek során jutott arra a megállapításra, hogy imitt-amott a népiskolákban a tanítási eredmények nem egészen kielégítők. Nincsen individuálisabb dolog, mint ez, (Ügy van! Ügy van!) mert hiszen nem a tanterv, nem a módszerek és az utasítások a döntők. Mindnyájan tudjuk, hogy az eredmény a tanító egyéniségétől függ; ahol jó a tanító, ott kitűnő az iskola,, ahol rossz a tanító, a legjobb módszerek, utasítások mellett is rossz az iskola. Természetesen arra kell iparkodni, hogy minél jobb legyen ez a tanítói kar. (Élénk helyeslés.) Legyen szabad azonban itt egy körülményre utalnom, amelyre az embereik nem mindig szoktak gondolni. Mondjuk, valahol kint a faluban van például egy orvos, aki 35 évvel ezelőtt végezte az orvosi fakultást. Most már attól függ, hogy ő időközben olvasott-e vagy nem, mert hogyha nem olvasott, akkor bizony az az orvosi gyakorlat igen gyenge. Ugyanígy van a tanítás is. Hol vagyunk ma a népiskolai metodikával és didaktikával ahhoz az időhöz képest, amikor, mondjuk, egy tanító 34 évvel ezelőtt végezte a tanítóiképzőt ? Ha ő nem frissítette fel időközben az ismereteit, ha a Néptanítók Lapját, amelyben iparkodunk ilyen ismereteket közölni, nem olvasgatta szorgalmasan, bizonyos,
