Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-401

30 Az országgyűlés képviselőházának U egymagára költségvetésileg is 1,600.000 pengőt méltóztatik fordítani. (Egy hang a jobboldalon: Debrecen is ennyit kap a költségvetésben.) Kérdezni akarom, hogy milyen módon tud egy egyszerű képviselő betekintést nyerni abba, hogy az egyes minisztériumoknak nincsenek-e a vállalkozókkal vagy az iparosokkal szemben nagyfokú tartozásaik és hogy ilyen módon fizetetten számlák formájában nem lépik-e túl lényegesen, bizonyos célokra, bizonyos időben a preliminált költségelőirányzatot? Arra nem találok módot, hogyan lehet ebbe betekintést nyerni, s mivel tehát csak kósza hírekre volna az ember utalva, azért kérdezem, hogy milyen módon lehet-e itt a képviselőnek, alkotmányos kötelességét teljesítve, ennek a kérdésnek utánajárnia. Ezenkívül beszélni akarok még a virement jogról is. Az előre elkészített költségvetéshez mereven ragaszkodni képtelenség, de figyelembe kell venni azt, hogy a saját elhatározásából mire fordítja az állam pénzét a miniszter úr költségvetésileg nem indokolt, be nem állított tételeknél? (Halljuk! Halljuk!) Ebből a szempontból ebben a zárszámadásban a legsúlyosabban kifogásolnom kell a szegedi és debreceni egyetemek részére vásárolt díszterítőket, de még jobban azonban a miniszter úr által vásárolt három készlet miseruha költségeit. Miseruhákat vásárolni s azokat az egyház céljaira felajánlani kegyeletes és jámbor dolog. A hívőknek nagy száma, elsősorban talán a miniszter úrhoz hasonló arisztokraták, a múltban is tettek ilyen irányú kegyes adományokat, de általában a magánosok, a magyar mágnások vagy mások, a saját pénzükből szokták az ilyen adományokat megtenni. (Zaj a jobboldalon.) Habár sok művészi értékű misemondóruhia származik ilyen kegyeletes adományokból, mégsem hiszem, hogy ilyen súlyos gazdasági válság idején, bármikor valaki is közülük 56.937 pengőt fordított volna egyetlen egy misemondóruha vásárlására. (Zaj a jobboldalon. — Rassay Károly: Csak egy ruhára?) Igen, egy ruhára 56.937 pengőt, a zárszámadás adatai szerint. Mármost ha nagyon, helyesen a rómiai katolikus egyház liturgikus céljaira és a kézműipar fejelesztésére bizonyos áldozatakot akart hozni a miniszter úr, nem lett volna helyesebb és szociálisabb nagyobb mennyiségű, egyszerű misemondóruha beszerzése által, például a pestvidéki és a Budapesten létesített új katolikus templomok közszükségletén ezáltal enyhíteni? Itt nem is akarom megemlíteni azt s nem is keresem, hogy melyik templom nyerte el ezen fejedelmi misemondóruhának az ajándékát. (Zaj a baloldalon.) Nem is tudom, de nem is keresem. (Rassay Károly: Pedig jó volna tudni!) Kifogásaim volnának a zárszámadáshoz beadott jelentés 244. tételéhez is, észrevételeimet azonban ebből az alkalomból nem óhajtom elmondani, csak felhívom t. képviselőtársaim figyelmét is a zárszámadáshoz csatolt jelentés 244. tételéhez. Most úgy látom, hogy még legalább tételszerűen meg tudom említeni az olyan kifogásaimat is, amelyek a költségvetés és a zárszámadás keretéhez nem tartoznak, amelyekkel a magyar közvélemény már sok ízben foglalkozott s amelyeket ennek következtében nem kell részletesen kifejtenem, hanem amelyeket csak a magam bizalmatlanságának indokolásául tételszerűen hozok fel a t. Ház előtt. Elsősorban azt akarom kifogásolni, hogy a klinikai paniamák ügye, amely itt a Ház előtt többször foglalkoztatta a nyilvánosságot és a miniszter urat, öt esztendő után és az elhang01. ülése 1930 június 3-án, kedden. zott ígéretek dacára még most sem került bírói tárgyalásra. Ezt nagyon súlyos dolognak tekintem, (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) mert egyike azoknak a tüneteknek, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar közéletben a közéleti tisztességbe vetett hit megrendüljön. (Zaj a jobboldalon.) Nagyon sajnálom, hogy a bűnt nem követi nyomon a büntetés s nagyon sajnálom, hogy a mértékadó tényezők arra használták fel döntő befolyásukat, hogy a független bíróság elé hozzák minél hiamiarább ezt az ügyet. Nem is akarom itt a részletes okot kérdezni, hogy miiért viseltetik kultuszminisztere bizonyos időben olyan nagy előszeretettel... Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. Gr. Hunyady Ferenc: Tehát éppen itt kell befejeznem a részvénytársasági formánál, a súlyos túlköltekezéseknél, a középiskolai tanterv rendszertelenségénél, a tankönyviakciónál, melyről Erdélyi Aladár igen t. barátom sokszor helyesen hozott fel kifogásokat, mert ott a szerzői tiszteletdíjiak és a bírálati díjak kérdését igenis tisztázni kellene, valamint a polgári iskoláik kérdésében rengeteg kifogásom volna. Azt hiszem azonban, hogy az elmondottak által is az idő rövidségéhez képest, szakszerűen és higgadtain indokoltam azt, hogy a kultuszminisztérium gazdálkodásában nem bízhatunk; ennek következtében a tárca költségvetését a részletes tárgyalás alapjául sem fogadhatom el. (Helyeslés balfelől.) Elnök: Az ülést tíz percre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Kálmán Jenő! Kálmán Jenő: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Nincs a költségvetés keretében még egyetlenegy tárca, amelynek tárgyalása során annyi rokonszenv, annyi szép kijelentés hangzanék el, mint a kultusztárca költségvetésének tárgyalása során. Ez beszédes bizonyságul szolgál egyfelől arra, hogy a magyar parlament élénk érdeklődéssel és rokonszenvvel viseltetik az oktatás ügye iránt, másfelől méltányolja azokiat a felménhetetlen nagy szolgálatokat, amelyeiket a különböző egyházak az egyetemes emberi kultúra szolgálatában végeztek ebben az országban. Most a háborút követő esztendőkben, sajnos, nagyon megnehezedett az idők járása a különböző egyházak felett is. (Ügy van! jobbfelöl-) Az a ragyogó áldozatkészség, amelynek a múltból annyi ékes és tündöklő példája integet felénk ma is meg nem fogyatkozott fénnyel, mintha kialvóban volna, mintha a futó idők pora temetné be ezeket a történeti emlékeket. Valósággal oázis az, ha egy-egy nagy mecénás neve feltűnik a inai időikben. Minden tiszteletünkkel és hódolatunkkal hajolunk meg a Vigyázó Fereneeknek, az Apponyi Sándoroknak és a Baumgarten Nándoroknak, ezeknek az emberbarátoknak: és mecénásoknak emléke előtt, aikik az egyetemes emberi kultúrának ilyen módon igyekeznek szolgálatokat tenni. Az ábrándozás világába vezetne az, t. Ház, ha arról beszélnénk, mi lett volna, ha azt a sok, felmérhetetlen kincset, amelyet a háborúban kénytelenek voltunk feláldozni, az emberi kultúra, az emberi humanitárius célok szolgálatába állíthattuk volna. A kultúrát talán felemelhettük volna a csillagokig, a humanitárius célokat pedig szolgálhattuk volna olyan mértékig, hogy ebiben az országban a nyomor talán már ismeretiem fojsalom is volna. De soki