Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.
Ülésnapok - 1927-401
14 Àz országgyűlés képviselőházának U01. ülése 1930 június 3-án, kedden. vei csökkenteni kellett. Különösen fájdalmas ez olyan időben, amikor a társadalom vásárlóképessége megcsökkent. Amikor már az arcképeket, síremlékeket és hősi emlékeket, amiből eddig a művészet élt, kisebb mértékben csináltatnak, ilyen időben kell az államnak a maga vásárlásaival átmenetileg közbelépnie, ami 313.000 pengős apadásnál természetesen lényegesen meg van nehezítve. Mindig arra törekszem és kötelességem arra törekedni, hogy kis eszközökkel maximális eredményeket érjünk el. (Helyeslés jobbfelől.) Erre magyarázatul légyen szabad felhoznom például a Nemzeti Múzeumnak most folyó kibővítését. Ujabb múzeum építésére a mai körülmények között nem gondolhatunk. Különösen az őstörténet, a római kor és a népvándorlás terén azonban a mi hazánk egész Európában a legklasszikusabb lelőhely. A népvándorlás összes nagy nemzetei itt állapodtak meg, innen mentek tovább Nyugat-Európába és az ő ittlétük a magyar földben emlékeket hagyott hátra. Ezeknek feltárása nemzeti kötelességünk és a Tudományos Akadémia a Vigyázóalapból szervezi is ezeket az ásatásokat. De végre azoknak eredményét ki kell állítani és ez már nem lett volna lehetséges a Nemzeti Múzeum helyiségeiben, olyan nagy volt ott a zsúfoltság. Nem új múzeum létesítését határoztuk el tehát, hanem egy emeletet építtetünk rá a Nemzeti Múzeumra úgy, ihogy azt kívülről senki sem láthatja. Annak klasszikus körvonalait, amelyek belevésődtek minden jó magyar ielkébe, nem .bontottuk ,meg^ és mégis sikerült egy harmadik emeletet reáépíteni, amivel nemzeti könyvtárunknak és régiségtárunknak ügyét legalább egy negyedszázadra megoldottuk. (Helyeslés a jobboldalon.) Itt van az Országos Levéltár ügye. Ezt szokták emlegetni, amikor freskókról van szó. Örömmel állapíthatom meg, hogy mindazok, akik az idegenüggyel foglalkoznak, konstatálják, hogy az Országos Levéltár ma Budapestnek egyik attrakciója. De (hogyan jött ez létre? Nyolc éve vagyok miniszter és iminden évben csináltunk valamit. Pénzemberektől, az arisztokrácia áldozatkész tagjaitól kértem egy-egy freskó megfestetését, állami összegeket is áldoztunk erre a célra. Nyolc év alatt végre elkészültünk vele. (Helyeslés a jobboldalon.) Ami teher az egyik költségvetési évekre nehezedett, az minimális volt. De ma nyolc év konzekvens munkája után ezek a dolgok megvannak, kincsei a magyar nemzetnek és az idegenforgalonunak nem lekicslnylendő vonzóerejét jelentik. Felhoztak például egy görög szobor vásárlását a Szépművészeti Múzeum részére. (Halljuk! Halljuk!) Engedjék meg, hogy erre nézve is felvilágosítással szolgáljak. Az természetes, hogy minden állami költségvetésben van egy kisebb összeg a múzeumok gyarapítására. Most már két mód lehetséges. Az egyik az, hogy az ember minden éviben — nálunk csak kis összegekről lehet szó — vesz közepes, másodrendű, harmadrendű tárgyakat. Mi a múzeumoknak a réme? Ezek a harmadrendű tárgyak. Ha valaki felmegy a mi Szépművészeti Múzeumunkba, akkor több képet fog a raktárban találni, mint amennyi ki van állítva. Miért? Mert a modern muzeológia óvakodik attól, hogy másod- és harmadrendű tárgyak kiállításával a múzeumot látogatókat hiába fárassza és egyáltalában az egész múzeumnak harmadrendű, provinciális múzeum jellegét adja. -Sokkal jobb semmit sem vásárolni, mint harmad- vagy másodrendű darabokat, mert ezekkel csak a raktár állaga emelkedik. (Ügy van! a jobboldalon.) Mi lehet tehát minden józan múzeumpoiitikának alapelve? Két-három-négy év hiteleit összefogni és ezen a pénzen olyan darabot venni,^ amire — a nemzetközi globbetrottereknek szavával élve — a Baedecker csillagot ad. Ennek van attraktív ereje; minden más — méltóztassék elhinni — lomtárrá fejleszti a múzeumot, A mi múzeumaink pedig, — hála istennek — mert korábban is ezek szerint az elvek szerint jártak el, Európa legjobb múzeumai közé tartoznak. Legyen szabad csak a legutóbbi londoni olasz kiállításra utalni. A volt angol külügyminiszternek hitvese, lady Chamberlain rendezett ' Londonban a régi olasz képekből egy kiállítást. Olaszország- egy hadihajóval küldött oda Bottácellinek és más nagy olasz mesterek legkiválóbb alkotásait. Mi is elmentünk oda nyolc képpel és ez a nyolc budapesti kép kivétel nélkül belekerült abba a képes katalógusba, amelyet a legjobb képekről Londonban kiadtak. Kérdem, jobb lenne-e, ha mi egy XVII—XVIII. századbeli negyedrendű régi olasz vagy flamand mesternek képét megvennők? E mellett a néző, és a muharát is közönyösen megy el, de ha három-négy év alatt megveszünk egy jó darabot, annak meglesz a becsülete a világ múzeológiájában. (Ügy van! jobbfelől) Erről a múzeumi politikáról van szó, ezért a múzeumi politikáért emelt fővel viselem a felelősséget és tiltakozom az ellen, hogy azt, ami tulajdonképpen okos gazdálkodás és három-négy év 'hitelelnek összefogása, úgy állítsák oda a nemzet színe elé, mintha itt oktalan költekezés folynék. (Helyeslés jobbfelől. — Friedrich István: Gyenge helyeslés!) Hallottunk itt beszélni elég gúnyos és fölényeskedő hangon a szegedi harang- és bábjátékról. Igen t, uraim! A mi vidéki városaink igenis akarnak idegenforgalmat és arra, hogy azt kicsi eszközökkel el lehet érni, fényes példa Eger városának példája. Eger városa egy kis magyar rokokó város; egészen bátran mondhatjuk valami nagyobb önámítás nélkül, hogy a magyar Würzburg. Szerencsére Eger nagynevű érsekének fivére, Szimrecsányi Miklós miniszteri tanácsos, ajnűvészeti osztály vezetője volt a kultuszminisztériumban. Ez a finomízlésű férfiú felhívta az egri háziurak figyelmét arra, hogy az ő házaik homlokzatait a rokokókorban gyönyörűen díszítették, de később átyakolták, átfestették, úgyhogy kedvezőtlenül néznek ki. Ma a háziaknak minden renoválása bizonyos kis helyreállítás alakjában történik. Waelder Gyula mester Eger barokkjába beilleszkedőén igen szép kis szállodát épített. Ezek a dolgok elegendők voltak arra, hogy az idegenforgalom Eger felé irányuljon. Mivel leihet idegenforgalmat csinálni? Azzal, ha látnivalók vannak. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ennek megvannak a maga kis fogásai, a maga kis eszközei. Azt méltóztatik hinni, hogy illyen bábjátékkal, vagy ilyen harangjátékkal csak mi élünk? Ott, ahol nagy idegenforgalmat akarnak, például a belga városokban minden toronyban, minden beffroiban van ilyen harangjáték. Ugyanígy van Frankfurtban is. (Mozgás és zaj a baloldalon.) Ezen nincs mit nevetni. Ezt mindenki tudja. Aki Európában járkált, ezen nem csodálkozik. (Friedrich István: Nem csodálkozunk!) Ennek gazdasági hordereje van és nem lehet így elintézni. Ezek minimális összegekbe kerülő dolgok és ezekből keletkezik az, ami attrakciót jelent, azonban ezeket a dolgokat úgy beállítani, mint a költekezés szimptomáit, valóban naiv dolog és semmi más, mint a magyar publikum nagyfokú tájé-