Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-403

Az ország*gyűlés képviselőházának U03. ülése 1930 június 5-én, csütörtökön, 121 van olyan fontos kérdés, hogy azt ugyancsak szóba lelhet hozni a miniszterelnökség költségvetésénél. Végre is azt gondolom, hogy a miniszterelnök úr a kabinet politikai vezetője és irányítója és ha részletkérdésekben a miniszter urak adhatnak programmot, akkor természetes dolognak tartom, hogy amikor ilyen eminens politikai kérdésről van szó, mint a titkos szazavati jog behozatalának a kérdése, legelsősorban illetékes és (hívatott a miniszterelnök úr nyilatkozni. Most ismétlésbe esem, amikor azt mondom, hogy nem akarom, hogy ez a kérdés a szóéi áldemokráeia részéről kisajátíttass ék és beállítom a titkos szavazati jog kérdését, mint a polgári demokráciának kérdését.' is, mint a jogegyenlőség eminens kérdését, amelyet semmiféle párt nem sajátíthat ki magának. Ez a magyar nemzet egyetemes fejlődésének, a magyar nemzet haladásának szoros kérdése, ez összefügg a parlamenti sztrukturával és technikával, szoros összefüggésben van a kérdések elintézési módjával. Amint a nyilt szavazás nem tudta megmutatni, hogy a nagy bajok itt megszűnnek a nyilt szavazás folytán, mert semmiféle bajok ez által meg nem szűntek, épúgy nem hiszem', hogy a titkos szavazás meg fogja itt szüntetni az összes bajokat. De a titkos szavazás mégis alkalom és mód arra, hogy a magyar közvélemény illetékesen megnyilatkozzék. Nem lehet többé elzárni a magyar közvéleményt, a magyar polgárságot attól, hogy a maga módján, minden befolyástól függetlenül megnyilatkozzék. Nagyon kérem a miniszterelnök urat, hogy ebben az aktuális, ebben az égető kérdésiben méltóztassék bennünket megnyugtatni az iránt, hogy a titkos szavazati jogot Magyarországra is behozzák. Elnök: Szólásra kövekezik? Héjj Imre jegyző: Kontra Aladár! Kontra Aladár: T. Képviselőház! Nem szándékoztam felszólalni, azonban a Vitézi Széket is belevonta a vitába Sándor Pál és Szilágyi Lajos t képviselőtársunk és a Vitézi Székkel szemben olyan óhajtásoknak adtak kifejezést, amelyekkel szemben talán az ellenkező meggyőződést is szabad hangoztatni. Nagyon sajnálom, hogy a Vitézi Széket belevonták a vitába. Ha van, intézmény, amelyben a jövendőben bizakodhatunk, amelyre a jövendőt bazirozni lehet, akkor az a cserkészetnek, a leventeintézménynek és a Vitézi Szék intézményének jövendőbeli fejlődése abban az irányban, amelyben jelenleg fejlődnek. Ha van valami, ami biztos bázisnak tekinthető a jövendőre nézve, amelynek százszázalékos magyarságában bizodalmunk lehet, akkor ez a három intézmény az, amelyet támadni egyáltalában nem volna szabad (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) és amellyel szemben el kell némulnia minden érzékenységnek és mindenkinek csak azt a hazafias szent célt kellene szem előtt tartania, amelyet ez az intézmény hivatva van szolgálni. Aki a vitézi intézményt annak idején megteremtette,^ annak ez a nemzet örök tisztelettel és örök hálával adósa; (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) és ha a Kormányzó úr őfőméltósága, aki ennek az intézménynek alapítója, annak idején úgy látta jónak azt megalkotni, amint ma van, hogy^ megválogatja azokat, akiket ennek az intézménynek tagjaivá felavat, azt hiszem, ez egyedül az ő elidegeníthetetlen joga, amelybe tuljdonképpen mâ&Aak beleszólása nincs és nem lehet és ezt az intézményt, úgy gondolom, továbbra is az ő intenciói szerint kell fenntartani és fejleszteni. Amiket Sándor Pál igen t. képviselőtársam a zsidóság háborús viselkedéséről és még azt megelőzőleg szabadságharcbeli viselkedéséről mondott, ezekre is legyen szabad pár rövid megjegyzést tennem. Nagyon sokszor hallottuk már, ha jól emlékszem, először Vázsonyi Vilmos mondotta, hogy .az 1848. évi honvédhadseregben 20.000 főnyi zsidóság harcolt a hazáért. Nem tudom, honnan vette ezt az állítást. Sándor Pál képviselő úr fogadást ajánlott nekem arra, hogy egy pengő ellenében egy milliót tesz és én tartom a fogadást (Derültség.), hogy ez semmi körülmények között így nem történhetett. Nagyon furcsa volna, hogy 1848-ban, amikor a zsidóság még sokkal kevesebb számban volt Magyarországon, mint ezidőszerint, a magyar hadseregnek kerek 20%-a mind zsidóból állott volna. En kétségbe merem vonni ezt az állítást már azért is, mert ha valósággal 20% lett volna, ezt már előbb kitalálták volna, erre már sokkal előbb hivatkoztak volna és nem vártak volna addig, míg Vázsonyi Vilmos ezzel az állítással előáll. Ami a továbbiakat, a zsidóságnak a háborús viselkedését illeti, megengedem, hogy a zsidóságból is voltak nagyon sokan, akik kötelességüket teljesítetették, mert hiszen a hazával szemben való kötelesség volt az, hogy mindenki kivegye részét az ország védelméből tehetsége, tudása szerint és a harcmezőn is megállja a helyét, ha odakerül. En három frontot jártam annak idején végig és három fronton láttam a hangulatot és ismertem az embereket. Ha olyan nagyon sokan voltak ott a zsidóságból, akkor nem tudom megérteni, mégis miért volt az az általános nagy elkeseredés a zsidósággal szemben. Nem tudnám megérteni, iha meg nem tudnám magyarázni azzal a körülménnyel, hogy amíg a szegény magyar földmíves odakint vérzett (Csontos Imre: A lövészárokban!), odakint a legrettenetesebb nélkülözéseket és szenvedéseket viselte el, s azalatt idehaza öreg édesapja, öreg édesanyja meg fejletlen gyermekei munkálták a földet, és azoktól minden terményt elrekvirálták, az szegény magyar szenvedő földmíves odakint a fronton azt látta, hogy annak az elrekvirált termésnek jövedelme és az ő vérhullásának haszna voltaképpen — amint Sándor Pál úr felekezetnek tiszteli a zsidóságot — nagyrészben egy felekezetnek zsákmányává válik. Ezzel meg lehet magyarázni azt az elkeseredést, amely a fronton odakint általános volt. Amikor pedig az a szegény magyar katona megfagyott a Kárpátokban, mert papírbakancs volt a talpán (Várnai Dániel: Ezt maga mind az ujjából szophatta! A frontnak színét sem látta!), amikor megfagyott 'azért, mert rongyruhát szállítottak neki, akkor is meg lehet magyarázni azt az elkeseredést, amely általános volt, amikor tudta, hogy azok, akik ezt okozták, szintén ahhoz a felekezethez tartoztak. Ilyen dolgokkal nem jönne elő az ember, ha nem provokálnák ezeket a kijelentéseket. Átok or azonban, amikor itt felhánytorgatják egyoldalúan a zsidóság érdemeit, és azt az állítást kockáztatják meg, hogy a honvédhadsereg húsz százaléka zsidókból állott, akkor az ember kénytelen leszegezni ezt az igazságot is és kénytelen megállapítani azt, hogy nem minden úgy történt, ahogy Sándor Pál t. képviselő úr elmondotta. Ha megállapítjuk most, ' hogy a magyar vagyonnak micsoda óriási százaléka van az ő kezükben, hogy a tőke nagy részevei ők rendelkeznek és megállapítja ezzel szemben az