Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-403

116 Az országgyűlés képviselőházának 4,03. ülése 1930 június 5-én, csütörtökön. hinni, hogyha volt szükség ebiben az országban összetartásra, akkor ebben a szerencsétlen, nyomorult időben van szüksége arra az országnak. Ha valaha szükség volt arra, hogy mi vallásos osztálykülönbség* nélkül egymás mellett álljunk, úgy ebben a szerencsétlen pillanatban van erre szükség, amikor ki kell küszöbölni az ilyen apróságokat, amely apróságok azonban mélyen belevágnak az ember szívébe és lelkébe, amelyek fájnak, fájnak és egyre fájnak. Az önök szíves segítségét kérem arra, hogy ezen fájdalma a mi vallláísunknak megszütitettessék. (Helyeslés. — Várnai Dániel: Tavaly is megígérték már!) Elnök: Szólásra k öv étkezik 1 Urbanics Kálmán jegyző: Bleyer Jakab! Bleyer Jakab: Tisztelt Ház! (Hulljuk! Halljuk!) Csak egészen röviden akarok felszólalni, csak pár szóval akarok egy olyan kérdést említeni, amelyről tudom, hogy a tisztelt képviselő urak egy része nem ért velem egyet. De biztosíthatom őket róla, hogy erről a kérdésről ugyanazzal a felelősségérzettel és ugyanazzal a magyar hazafisággal beszélek, mint ahogyan tetteim tegnap a magyar tudomány kérdéseiről és a magyar kultúra problémáiról szólva. Amikor a kisebbségi kérdésről szólok, ezt nem azért teszem, hogy a külföld hallja meg, amit mondok, és nem azért teszem, hogy hazámnak ezzel ártsak, hanem azért teszem, hogy itt bent a magyar testvérekkel értessem meg magáimat, hogy ennek az országnak, ennek a hazának a javát ezzel is munkáljam. Nem szólaltam volna fel, ha hosszú idő óta állandóan nem irányulnának ellenem és törekvéseim ellen támadások, támadások abban a formában is, hogy pamfleteket terjesztenek, amelyeket a képviselő urakhoz is eljuttatnak. En ezek ellen a támadások ellen, amelyek légből kapott valótlanságokon alapulnak, amelyek tele vannak hisztérikus rémlátásokkal, lelkem egész felháborodásává tiltakozom. Egészen világos és semmi kétséget nem szenyed, hogy uii a két leglényegesebb pontban úgy érzünk és úgy cselekszünk, hogy ebben a tekintetben szalyálva vagyunk nemcsak a lekiismeretünk előtt, hanem minden komolyan, nyugodtan s tárgyilagosan gondolkozó ember előtt is. Ráfogás, valótlanság először az, hogy mi bármiképpen a magyar nyelv ellen foglalnánk állást, a magyar nyelv ellen, akár az életben, akár az iskolában. Mondom, ez valótlanság, hiszen ez tiszta képtelenség, hiszen ez a mi részünkről egyenesen őrültség lenne. A másik lényeges pont a hazafiság kérdése. A magyarországi németség mindig az egységes politikai magyar nemzet tagjának vallotta magát, vallja magát és mindig is fogja magát vallani. (Helyeslés.) Mi ebbe az országba, amint én ezt már isokszor hangsúlyoztam, évszázadok óta szintén beleépítettük a mi verejtékünket és a mi vérünket. Ez az ország és ez a haza a mienk is, mert minden munkánk eredménye évszázadokon át ezt az országot és ezt a hazát szogálta. Mi mindig elől voltunk, mindig az első vonalban és ott voltunk akkor is ebben az első vonaban, ha ez az első vonal tűzvonal volt. Mi csak egyet teszünk, amit némelyek nem akarnak nekünk megbocsátani, hogy mi szeretjük az anyanyelvünket, hogy mi is szeretjük anyanyelvünket és szeretjük anyanyelvi kultúránkat. Ez a legegyszerűbb, legtermészetesebb és legszentebb érzés, amelyet a jó Isten a mi lelkünkbe oltott és amelyet olyan tisztán, olyan nemesen és ob^an erőteljesen talán semmiféle nemzetbe nem plántált, mint éppen a magyarság szívébe. Mondom, ezeket a ráfogásokat, ezeket a valótlanságokat vissza kell utasítanom s amikor én ezt teszem, lehetetlen rá nem gondolnom arra, hogy az idén ünnepli a magyar nemzet Szent Imre emlékének 900 éves fordulóját. Az országgyűlés is meg fogja ünnepelni ezt a szent ünnepet és én úgy tudom, hogy Szent István fiaihoz intézett intelmeinek egypár sorát is márványba fogja vésetni. Ez egy nagyon szép és nagyon felemelő gondolat, amelyet, azt hiszem, mindeniki szíve egész melegével helyeselni fog. Persze vannak, és éppen azok ilyenek, akik bennünket a degértelmetlenebbul szoktak támiadni, akiknek szemében nem Szent István és Szent Imre a magyar nemzet hősei, hanem Koppány és Vata, akik szinte megsiratják azt, hogy Szent István jelölte ki azt az irányt, amelyen ez az ország egy évezreden át haladt és amelyen sikerült neki egy évezreden át ezt az országot fenntartani. A magyar nemzet zöme, a magyar nemzet legnagyobb része azonban nem így gondolkodik. A magyar nemzet zöme tudja, hogy ha van valaki, akinek az ország fennmianadását minden vészben és viharban ezer esztendőn át lehet köszönni, akkor ez Szent István, a legnagyobb magyar államférfiú volt; és hogy az ország Mohácsnál elbukott és hogy Trianonnál feldarab oltatott, az mindenkinek lehet a hibája, mindenkinek lehet benne bűne, de egynek, Szent Istvánnak abban része nem volt. Szent István tettei világtörténelmi tények voltaik és ezek a világtörténelmi tények vetették meg alapját ennek az országnak, az ország fennmaradásának és a nemzet virágzásának. Es az ő szavai világító oszlopok voltak a nemzet számára mindig és mindig jól járt a nemzet, amikor ezeket a szavakat szem előtt tartotta, amikor ezeket a szavakat, ezeknek a szavaknak bölcs értelmét követte. Említettem Szent Istvánnak fiaihoz intézett intelmeit. Ezeket úgy próbálják feltüntetni, mintha ezefehez az intelmekhez Szentistvannak semimi köze sem volna. Ez hamis állítás, ez nem felel meg a valóságnak. Lehet, sőt valószínű, hogy nem maga Szent István írta őket, de irattá őket és ami bennük van, az az ő lelkéből való volt. Talán méltóztatnak megengedni, hogy egypár sort idézzek belőlük, idézzem először latinul, és idézzem azután magyar fordításban. Az a szakasz, amelyből ezt a pár sort veszem, szól a külföldiek befogadásáról és szól a vendégek tartásáról. A vendégekről szól, a hospitesekről, de azok, akik akkor vendégek voltak, azok évszázadok óta osztályosai a magyar nemzet történetének, ezek évszázadok óta részesei a magyar sorsnak, jó és rossz napokban. Ezekre vonatkozóan mondja Szent István fiához intézett intelmeiben (olvasm): «Nam unius linguae uniusque moris regnum, imbecille et fragile est. Propterea jubeo te, filii mii, ut bona voluntate illos nutrias et honesté teneas, ut tecum libentius degant, quam alibi habitent. Si enim tu destruere, quod ego aedifioavi, aut disisipare, quod congregavi, situdueris, sine dubio maximum detriimentuim tuum patietur regnum.* Magyarul (olvassa): «Lám, gyönge és töredékeny az egynyelvű és egy erkölcsű királyság. Hagyom azért, fiiam, adj nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad öröomestebib, hogysem másutt lakozsanak. Mert ha te elrontani törekedel, iamit én építettem, vagy ha mit gyűjtöttem, te széjjel hányod azt, bizony mondom, nagyon nagy kárát fogja vallani királyságod.»