Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-403

114 Az országgyűlés képviselőházának 4-0 sem az, hegy a miniszterelnök ÚT azóta nem valószínűleg, hanem biztosatn lépéseket tett, hogy ez az anomália megszűnte ttessek. Meggyőződésem az, hogy talán erőt is fejtett ki, és bizonyára vannak olyan okok, — nem ismerem azokat, nem ismerhetem, mintán a miniszterelnök úr crről a dologról nekem azóta nem beszélt — amelyek megakadályozzák azt, hogy egy recipált vallás tagja szintén tagja lehessen a Vitézi Rendnek. Ezt annál is inkább mondhatom, mert az állam —• jogosan — szubvencionálja a Vitézi Rendet, és miután a szubvenció a zsidók adójából is vétetik, ennélfogva talán van jogom ahhoz, hogy a t. Hájhoz azzal a kéréssel forduljak, hogy ebben a kérdésben engem tájékoztassanak. Nem veheti tőlem senki rossz néven, ha ebben a kérdésben teljesen tárgyilagosan beszélek, de nekem, mint hithű zsidónak kötelességem is ezt a dolgot itt szóvátermi még akkor is, ha eredményt nem érek el. Kötelességem, mert az én becsületem és a zsidóság becsülete megköveteli azt, hogy azokat a különbségeket, amelyek itt fennforognak, valahogy mellőzzék, különösen a mai viszonyok között, amikor az összetartásnak az egész nemzetben meg kell lenni. Annál is inkább kell összetartozásnak lenni, mert ha ilyen mellőzések lesznek, kérdem, hogy gondolják azt, hogy a jövőben olyan ember, aki a zsidó hitvallást vallja, a zsidó egyházhoz tartozik, tényleg olyan szeretettel és olyan lelkesedéssel menjen a harcba, mint aminővel ment — ezt később ki fogom mutatni — az elmúlt háborúba. Én ebben a kérdésben 1920-ban és később nem tettem semmiféle kísérletet arra nézve, hogy ezen a téren változás történjék, mert hiszen láttam akkor, hogy a háború, a forradalmak és a bolsevizmus után nagy volt az elkeseredés, és a nemzetet elfogta egy bizonyos érthető harag, sőt düh, amelyben' egy Prügelknabet, egy villámhárítót keresett, amelyen "keresztül dühét kiadhatja. És mi zsidók megszoktuk évezredek óta, hogy először a zsidók jönnek; igaz, hogy közvetlenül a zsidók után a papok jönnek. Tudtuk, tehát, hogy ilyen elkeseredés létezik, és mi ennek az elkeseredésnek dühét kiállottuk, s akkor nem lett volna alkalmas, hogy ilyen tárgyról általában beszéljünk. Azt hiszem, hogy a mai idők felfogása, a mai mentalitás, amikor túl vagyunk azokon az időkön, azt hiszem, mégsem veheti rossz néven részemről, hogy ezt a kérdést itt felhozom. Talán vannak itt még olyanok, — biztosan vannak — akik annak idején, amikor ezek a viták folytak, itt voltak. Felállt itt egy igen fenkölt lelkű tudós, Prohászka püspök és azt állította itt a Házban, fanatikusok által tévútra vezetve, hogy ötszáz zsidó sem volt a fronton, hanem mindnyájtan a front mögött húzódtak meg. Ez a szenteletű pap, akinek műveit alaposan ismertem, még mielőtt képviselő lett volna, akit méltányoltam és szerettem, tudását nagyrabecsültem, meghalt. Halála előtt azonban tudomást szerzett magának arról, hogy sokkal több zsidó kért a menyország kapuján bebocsáttatást, mint amennyinek megengedik, hogy az itteni egyetemeken helyet foglaljanak. (Derültség.) Kitűnt ugyanis, a Kúria az Avarffy—-Szabolcsi-féle perben hozott ítéletében kimondotta, hogy tízezernél több zsidó halt meg a fronton. Ez a szám sokkal nagyobb, mint amennyi zsidónak megadatik, hogy az egyetemre egyáltalában járhasson. •• Visszamegyek azonban régibb időkre is, t. Ház. Szabad figyelmeztetnem Önöket arra, ami konstatálva van, hogy a szabadságharcbaTt S. ülése 1930 június S-én, csütörtökön. j húszezernél több zsidó vett részt, ez benne van ! a memoárokban. (Kontra Aladár: Ugyan! Ugyan!) Hajlandó vagyok minden percben egy pengőt egy millió ellen téve bebizonyítani, hogy igaz, amit mondok, hiába mosolyog a t. képviselő úr. A memoárok alapján be van bizonyítva, hogy a zsidók hősiesen küzdöttek. Hiába mosolyog- t. képviselőtársam, azonban mindenesetre csodálkozom rajta, mert hiszen az antiszemitta is lehet igazságos, nem kell abszolút igazságtalanniaik lennie; ha valaki an! tiszemita érzelmű, azért legnagyobb ellenfelének, legnagyobb ellenségének Igazságát is elI isimerheti. Ki van tehát mutatva az, hogy a [ szabadságharcban megtették a zsidók kö telesj »egüket. De ha ez még úgy volna is, ahogy t. | képviselőtársam mosolyával kétségbevonja, még akkor is itt van a szabadságharc emléke. Mi tudjuk nagyon jól, hogy az oroszok által levert szabadságharc után Haynau egy pár zsidót felakasztatott azért, mert a magyarokkal cimboráltak, amint ez az ítéletben meg van mondva. A zsidó közalap, bár érték nélkül. miután devalválódott a hadiikölcsömök révén, még ma is a kultuszminisztérium birtokában van. Ez a zsidó alap abból származott, hogy Haynau megadóztatta a zsidókat, kontribuciót vetett ki rájuk, mert a magyar szabadságharcot istápolták az egész vonalon. Ha tehát más nem is bizonyít, ez bizonyítja azt, hogy a zsidók kötelességeiket megtették. A nemzet meg is ajándékozta a zsidókat az emancipációval, a recepcióval, az egész vonalon, egyenlővé tette más vallásúaikkal, tehát a zsidóság megkapta az ellenértéket azért, amit magyar érzelme ala^ián 1848-ban és később cselekedett; nem érte őket méltánytalanság. Rá kell mutatnom arra, hogy a zsidóság hazafias kötelezettségét a szabadságharcban teljes erővel teljesítette. Bizonyítani fogom még később, hogy sokkal erőteljesebben tették ezt meg mostanában. De ha ez így van, akkor mi célja a zsidóság lealázásának, mire való ez a differenciálás, amely nemcsak a nemzetnek magának árthat. Nem lehet a nemzet érdeke, hogy egy vallásfelekezetet, amelyet egyenlőnek ismert el a többi vallásfelekezetekkel, megalázó helyzetbe hozzon azáltal, hogy azt mondja, hogy aki az Istenét másképpen imádja, — mint ahogy a zsidóság teszi, mégpedig nem is lényegesen máskép — annak nincs helye valahol olyan helyen, amelyet az állam maga is szubvencióval támogat. Azt hiszem, hogy ezt az igazságtalanságot még notórius antiszemitáknak sem szabad elkövetniök. (Helyeslés bálfelől.) Látjuk az országban az emléktáblák százait, ahol a háborúban elhunyt zsidók nevei egymásután sorakoznak. A katonaság mindig üsztelettel vette körül ezeket a zsidó emléktáblákat. A katonaság mindenütt megjelent a vidéken és mindig talált szavakat arra, hogy ezeknek a zsidó katonáknak a hősiességét ki emelje. Ez különben nem is csoda, mert hiszen a lövészárkokban együtt folyt keresztények és zsidók vére egyaránt. A katonaság tehát ez emléktáblákkal szemben mindig megtette eddig is a kötelességét. Annál csodálatosabb, hogy a Vitézi Rendben még egy, a harcmezőn elesett hőst sem avattak vitézzé a későbbi időkben, mint ahogy ezt megtették más vallásúakkal. Hol van itt a virtus? A rómaiak polgári jogokat, földet adtak idegeneknek, akik értük j küzdöttek. Es akkor a magvar ne adja meg a saját magyarjainak, akik a hazáért küzdöttek. 1 akik magyar emberek és minden ízükben ma! gyarok akarnak maradni, azt a jogot, hogy