Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-397

312 Az országgyűlés képviselőházának 39 7. ülése 1930 május 23-án

y pénteken. Nemzetünk nagy kincse és igazán büszkesége Petőfi, »akit nem volna szabad cenzúrázni. S nem azokat a költeményeit, amelyeket az osztrák abszolutizmus ellen írt, tehát nem azt, amelyben az van, hogy: «Akasszátok fel a királyokat», hanem ennél sokkal szelídebb költeményeket sem enged a vidéken a rendőrség szavalni, mondván: igaz ugyan, hogy Petőfi nemzetünk nagy kincse és hazánk nagy költője, de a hallgatóság értelméhez kell alkalmazni, s a hallgatóság félreérthetné iazt, amit , annak ideién nyolcvan évvel ezelőtt Petőfi Sándor írt. Ugyanígy vagyunk Adyval. Alig van Adynak egynéhány költeménye, amely ne volna a proskripciós listán. Ha vidéken elmegyünk ilyen bejelentéssel, akkor mindig rettegni kell, hogy miit is törölnek. A vidéki munkáskultúregyesületekben már szokássá vált, hogy háromszor annyit jelentenek be, mint ámenyíiyit előadni akarnak, mert úgyis tudják, hogy a rendőrség töröl belőle. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. Kérem tehát, méltóztassék beszédét befejezni. Malasits Géza: Befejezem. Be kell mutatni a szöveget, sőt, ha énekelni akarják, még a kottát is be kell mutatni, nehogy Isten ments, Izgató tartalma legyen. Felhívom erre a körülményre a miniszter úr figyelmét. Elvégre a rendőrség már éppen eléggé nevetségessé tette magát, de annyira, amennyire ezek a példák mutatják, még sem szabad a rendőrségnek nevetségessé tennie magát. Minden cenzúra nevetséges, de az ilyenfajta cenzúra a legnevetségesebb, és csak örülni tudok annak, hogy a nevetség öl. (Helyeslés a szélsőbáloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Szilágyi Lajos! Szilágyi Lajos: T. Képviselőház! A közbiztonság és közrendészet címének tárgyalásánál én is kötelességemnek tartom azt, amit már Wolff Károly t. képviselőtársam is megtett, hogy a magyar királyi államrendőrség, és pedig úgy a tisztviselői kar, mint a tisztikar, valamint az őrszemélyzet és detektívtestület munkája felett a legnagyobb elismerésemet fejezem ki. (Helyeslés* a jobboldalon.) Minden okunk megvan arra, hogy rendőrségünket ébernek, fegyelmezettnek ítéljük, pontosságát dicsérjük és érdemeit a közbiztonság és közrendészet terén itt a parlament üléstermében is megemlítsük. (Helyeslés a jobboldalon.) Ugyanakkor azonban, amikor ezt teszem, kifogásolnom kell azt, hogy legutóbb, amikor a rendőrtisztikar fizetésének rendezéséről volt szó, nagy szomorúsággal kellett észlelnem — és azt hiszem, más képviselőtársam is észlelte — azt, hogy a rendőrség kebelén béliül a rendőrfelügyelői kar és a^ rendőrfogalmazói kar között olyan ellentét van, amely ellentét, ha fennmarad, okvetlenül az intézmény értékét csökkenti. Abszolúte semmi elfogadható ok nincs arra, hogy ez a két kar egymásra féltékenykedve, egymással mintegy farkasszemet nézzen. A felügyelői kar képezi ki a rendőrt, oktatja, neveli, fegyelmezi és vezeti a rendőrt. A rendőrfelügyelői kar mint rendőr-csapattisztikar soha semmi körülmények között sem volna szabad, hogy szembekerüljön bármilyen szempontból a fogalmazói karral. Amikor tehát mi ebben a tekintetben a rendőrségnek ebbe a belső ügyébe betekintést nyertünk, okvetlenül csak szomorúsággal láthattuk ennek a két karnak egymásig özötti vetélkedését. Azt hiszem, helyes úton járok, ha itt a nyilvánosság előtt felhívom erre a belügyminiszter úr figyelmét és kérem, .méltóztassék odahatni, hogy a rendőrség belső értékének megóvása, sőt növelése érdekében ez a rendőrség kebelében levő szomorú betegség mielőbb kigyógyíttassék, kiküszöböltessék, s a rendőrtisztyiselői és tisztikar körében az egyesség és bajtársias együttérzés mielőbb helyreállíttassák. Az elismerés kifejezése keretében külön meg kell említenem közlekedési rendészetünknek napról-napra való fokozatos fejlődését, és külön elismeréssel kell megemlítenem Budapest székesfőváros területén a közlekedési rendőrség sikeres munkáját. (Helyeslés a jobboldalon.) Tegnap őszinte sajnálatomra megint elhangzott — és megint az egységespárt oldaláról s megint egy kisgazdaképviselő részéről — egy olyan automobilellenes beszéd, amelynek 1930-ban már elhangzania nem volna szabad. Az automobilt mindig csak úgy feltüntetni, mint amely gázol, mint amely ellensége a gyalogjáróknak, mint amely ellensége a lófogatú vagy egyéb állati erővel vont járműveknek, nem volna szabad. Ez odavezet végeredményben, hogy az a régi • helyzet, hogy a faluban olyan ellenséges szemmel nézték az automobilistát. ez a régi helyzet változatlanul fennáll, sőt elmérgesedik oda, ahova az elmúlt esztendőben is, azt hiszem, Sopron környékén elmérgesedett, ahol rálőttek az autoniobilistákra, és ártatlan automobilisták estek áldozatul az olyan kijeientéseknelk, amikor valaki teljesen meggondolatlanul mintegy uszít az autóm obilista elleti. (Úgy van! Ügy van!) Az automobil nem kizárólagos oka a sok el gázol ásnak. Konkrét bizonyítékot hozok fel erre. Ha például valaki felületesen és futólagosan olvassa a budapesti ' napilapokat s felületesen és futólagosan olvassa az autóbuszüzem által okozott baleseteket, akkor a felületes szemlélő előtt kialakul egy kép, hogy a budapesti autóbuszüzem: olyan közveszélyes üzem, amely az utcán járó-kelők életét nagyon is erősen veszélyezteti. En vettem magamnak a fáradságot, hogy a legutóbbi hónapban a Budapest-székesfővárosi autóbuszüzem balesetkimutatását megtekintsem, és abból örömmel látom, hogy az egész hónap tartama alatt, annak ellenére, hogy horribilis ' nagymennyiségű utat tettek meg a kocsik, amennyiben 514.000 kilométert futottak a székesfőváros autóbuszai és 1.891.000 utast szállítottak, ennek a naary- forgalomnak ellenére az egész hónán alatt személyi baleset csupán hét volt. (Erődi-Harrach Tihamér: Nagyon kitűnőek a vezetők!)"Ebből a hét halesetből is egyetlenegy volt elgázolás, egy volt elütés, egy volt leugrás következtében, amikor a lépcsőről leugrott valaki, kettő szabálytalan felszállás, mozgásban lévő autóbuszra való felugrás következtében, egy mozgásban lévő autóbuszról való leszállás következtében, egy baleset pedig annak következtében, hogy a járókelő nekiszaladt az autóbusznak. Összesen tehát hét^ baleset volt, és ebből csak egy volt az elgázolás, és haláleset is csupán egy volt a hét közül, míg a többi hat baleset könnyebb természetű volt. így néz ki a valóság. A kocsikilométerek százezrei után a balesetek száma hét, abból csak egy halálos, és annak legnagyobb része maguknak a megsérült személyeknek helytelen magatartása következtében állott be. (ErŐdi-Harrach Tihamér: Fegyelmezetlensége következtében!) Ilyen körülmények között tehát nem szabad sem a budapesti autóbuszokat, sem a vidéki autóbuszokat úgy beállítani, mint ahogy Csontos Imre t. képviselő úr beállí-