Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-394

Az országgyűlés képviselőházának SÍ szegről tárgyaltaik, minthogy nagyobb összeget igényeltek maguk az optánsok is, aimiből önként következik, hogy a megegyezés során nagyobb összeget kívántak, amelyet én az általános vita során körülbelül 20 millió aranykoronában állapítottam meg, mint évi törlesztési összeget. Ez tehát azt bizonyítja, hogy ez, a két kérdés a legszorosabb kapcsolatban van egymással. (Gr. Bethlen István miniszterelnök: Semmit sem bizonyít! Semmit a világon!) Mert ha 20 millió aranykoronában állapítottak volna meg és nem redukálták volna a hitelező hatalmak ezeket az összegeiket, amelyeket holdankénti kielégítésiképpen kívántak, akkor nyilvánvaló, hogy nem 13*5 milliót, hanem ennél nagyobb összeget kellett volna kifizetnünk. A miniszterelnök úr felszólalásában élesen disztingvált a jóvátételi számlára fizetendő öszszeg és ama összegek között, amelyek különleges költségek címén fizetendők Magyarország részéről, sőt szembeállította azokat a költségeket és kiadásokat, amelyek a jóvátételi követeléssel hozhatók kapcsolatba és külön szembeállította azokat a költségeket ós kiadásokat, amelyeket a különleges költségek szátmláijának terhére lehet felállítani Magyarországgal szembon. Amikor ezt így szembeállította* éppen az én közbeszólásom alapjáni a miniszterelnök úr bizonyos fölénnyel aat mondotta, hogy a román megszállás álltai előidézett károk összegét, amelyet 3 milliárd koronában állapított meg a kormányzat, nem lehet szembeállítani ezekkel, és pedig azért nem, mert ez a jóvátételi kérdéssel már elintéztetett. Azt is mondotta a miniszterelnök úr, hogy le kellett mondant 1924-ben a szanálási kölcsön tárgyalásai során a román károk megtérítéséről azért, mint mondotta, mert ha nem mondunk le, akkor Magyarország továbbra is fetrengett volna az infláció mocsarában. Elsősorban is emlékeztetem a miniszterelnök urat arra, hogy annakidején, amidőn a szanálási javaslatot tárgyaltuk a Házban, voltunk jónéhányan itt az ellenzéki oldalon, akik igenis diffikultáltuk a miniszterelnök úrnak azt a megjegyzését, amelyben elengedte ezeknek a károknak megtérítését és magam is ezek közé tartoztam, különösen azért is, mert mint tiszántúli kerület kéviselőjéhez abban az időben tömegesen jöttek hozzám panasszal iparosok, kereskedők, gazdák, akiknek különféle ingóságait vették el iá románok és akiknek tulajdonjogáról a miniszterelnök úr egy előkelő gesztussal lemondott a nélkül, hogy bármiféle kártérítésről gondoskodott volna. De lia igaz az, hogy a miniszterelnök úr 3 milliárdra értékelte a román megszállás által okozott kárt, felmerül az a kérdés, hogy szabad lett volna-e és szabad volt-e a miniszterelnök úrnak lemondania 3 milliárd megtérítéséről akkor, amikor ezzel szemben az egész népszövetségi kölcsön csak 250 millió aranykorona volt. Nem áll az,, igen t. miniszterelnök úr, — az események e tekintetben teljesen az ellenzéket igazolták — mintha nem tudtuk volna pénzügyi helyzetünket akkor rendbehozni. Rendbe lehetett volna hozni, rendbe tudtuk volna hozni olyanképpen, mint azt Nagy Emil képviselőtársunk mondotta, aki annakidején éppen ezért lépett ki a kormányzópártból. De az események azok a nagy pénzügyi feleslegek, amelyek^ azóta bekövetkeztek, költségvetésünk duplájára való felemelésé megint csak azt igazolja, hogy igenis, égy könnyelmű gesztus volt, a miniszterelnök úr részéről, amikor ezeknek a károknak megtérítéséről lemondott, mert nem áll az, hogyha nem mon

: . ülése 1930 május 20-án, kedden. 123 dott volna le, akkor nem jött volna létre a népszövetségi kölcsön és Magyarország továbbra is fetrengett volna az infláció mocsarában. (Gr. Bethlen István miniszterelnök: Akkor, úgylátszik, ezt ön jobban tudja! En voltam ott, de ön jobban tudja! — Derültség jobb felől. — Barabás Samu: Az oláhok úgy sem fizettek volna egy fityinget sem!) Nem fetrengett volna Magyarország akkor sem az infláció mocsarában, csak egy helyesebb pénzügyi politika keleltt volna, amelynek megteremtésére természetesen a miniszterelnök úr nem tudott akkor kellő erélyt kifejteni. Ami a továbbiakat illeti, azt a disztinkciót, amely a miniszterelnök úr beszédében volt, hogy a román megszállás által okozott károkat nem lehet betudni a különleges költségekbe, erre vonatkozólag ugyancsak a miniszterelnök úr beszédéből veszem a következő adatot. Amikor a különleges költségeket a miniszterelnök úr szembeállította és amikor igyekezett erőszakoltan a passzív szaldót kihozni, akkor maga a miniszterelnök úr is elment odáig, hogy elismerte, hogy a jugoszláv csapatok által okozott károk címén mint ellenkövetelést felvett 195.884 pengőt, (Gr. Bethlen István miniszterelnök: A reparációs számlával szemben!) a csehszlovák csapatok által okozott károkat 44.570 pengőben állapította meg. Igen t. miniszterelnök úr, ha lehet a jugoszláv és a cseh költségeket beszámítani, akkor feltétlenül be kellett volna számítani a románok által okozott költségeket is. (Szilágyi Lajos: Az oláh károkról való lemondást az ellenzék nagyrésze is megszavazta! En nem szavaztam meg!) Az ellenzék nem szavazta meg, t. képviselőtársam, legalább is azok a képviselők nem szavazták meg, akiket ellenzékieknek lehet nevezni. (Szilágyi Lajos: Emlékszem rá, a szanálási javaslatnál! Jól emlékszem!) Itt vannak jónéhányan, aikik akkor tanúi voltunk a tárgyalásoknak és megállapítottuk azt, hogy ilyen jóvátétel, ilyen elszámolás egyáltalában nem történt. (Szilágyi Lajos: Megszavazták, jól emlékszem! Nagyon haragudtam is rájuk.) Továbbmegyek. Ezzel a megegyezéssel kapcsolatosan a miniszterelnök úr utalt arra, hogy nem kis érdekről volt szó, amikor az agrárköveteléseket — vagy hogy helyesebben fejezzem ki magam — a békeszerződés 250. §-ára alapított követeléseket fenntartotta a magyar kormány, azokért küzdött, azokat magáévá tette, mert azok — mint a miniszterelnök úr mondotta — a nemzeti vagyonnak körülbelül kilencedrészét jelentik. Számszerűleg kétmilliárd pengőben állapította meg (hozzávetőlegesen azt az összeget, amelyet a magyar állampolgárok igényeltek a a békeszerződés 250. §-a alapján. En nem akarom lekicsinyelni ezt az összeget és teljes egészében arra az álláspontra helyezkedem, hogy a magyar állampolgároknak, igenis, a békeszerződés 250. §-ában szerzett és törvénybe foglalt joga az, hogy ezeket az igényeit érvényesítse, de nehezményezem azt, hogy a kormány letért erről a törvényes álláspontról és nem ragaszkodik szigorúan a békeszerződésben biztosított 250. §-ban foglaltakhoz és nem vitte (keresztül teljes ereiével és minden eszközzel, hogy ezek a perek azok előtt a bíróságok előtt folytattassanak le, amelyek a békeszerződés értelmében hivatva vannak ezekben a perekben ítélni. A miniszterelnök úr • azt mondta, hogy kétmilliárdról van szó, a magyar nemzeti vagyon kilencedrészéről. Kijelentem, hogy akkor még nagyobb f könnyelműség volt a miniszterelnök úr részéről lemon20*