Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.
Ülésnapok - 1927-393
112 Az országgyűlés képviselőházának zőket mondja (olvassa): «A kisentente-államok visszautasították azt, hogy lemondanak jóvátételi igényükről és azzal érveltek, hogyha Magyarország 1942-ben képes lesz arra, hogy 14 millió koronát fizessen, mielőtt a rekonstrukciós kölcsön le volna törlesztve, mindenesetre képes lesz arra is, hogy ezután az időpont után is fizessen valamit, ha már pénzügyi helyzete megfelelően rendeztetett. A legfőbb nehézség azonban nem ebből a véleményeltérésből származott, hanem Romániának abból a törekvéséből, amelyben szövetségesei is támogatták, hogy Magyarországot rábírja arra, hogy mondjon le arról a jogról, amelyet honpolgárai élveztek arra vonatkozólag, hogy a trianoni szerződés 250. §-a alapján a tőlük kisajátított birtokokra való igényeket a ve gyes döntőbíróság előtt érvényesítsék, to vábbá, hogy Magyarország egyezzék bele^ abba, hogy az optánspereket intézzék el akár a konferencia előtt fekvő más kérdések elintézését megelőzőleg, vagy pedig úgy, mint az általános megegyezésnek egyik integráns részét...» stb. Ebből a passzusból már világosan látszik, hogy maga a cikkíró is tudja azt, hogy igenis reparációt követeltek és erről nem mondtak le, másfelől pedig követelték tőlünk a 250. § feladását, ennélfogva nemcsak arról volt szó, hogy hajlandók vagyunk arra, hogy velünk egy megegyezést kössenek. De bocsánatot kerek, a t. kénviselő úr citátuma úgy állítja be az egész körülményt, mintha abban erről egy szó sem volna, sőt ellenkezőleg, mintha az a lehetőség állott volna fenn, hogy a créances sépiales-ekkel szemben rekompenzáljuk az optánsok követeléseit és null von null geht auf, ahogy a t. képviselő úr mondta. (Mozgás.) Azt mondja Nagy Emil t. képviselőtársam, nyilvánvaló, hogy a 13-5 milliót azért találták ki, hogy azzal az optánsokat rekompenzálják s hogy előiször született meg az optáns megegyezés azután a 135 millióra vonatkozó megegyezés. Azt mondja, hogy mi az úgynevezett különleges követelésekért egyáltalán nem harcoltunk, sohasem is hallotta, hogy harcoltunk volna, (Nagy Emil: Tételenként!) és hogy ebből is világos, hogy ez az egész 13-5 millió egy kitalált dolog, amit utólag találtak ki abból a célból, hogy ebben az A- és B-kasszában megfelelő összegű pénz legyen. Körülbelül ez volt az, ahogy a t. képviselőtársam fejtegetését értettem. Az elsőszülöttségi jog vitatásába nem megyek bele, mert én csak tényeket fogok leszögezni. (Halljuk! Halljuk!) A tény pedig az, hogy a 13-5 millióra vonatkozólag a megegyezés régen megvolt, amikor az optánskérdésben a megegyezés még nem volt meg. De ezt bizonyíthatom azzal is, hogy t. képviselőtársam' tudja jól, hogy éppen az optánskérdésre nézve egy vonatkozásban fölborult a megegyezés Hága után, és következtek a párizsi tárgyalások. A párizsi tárgyalásoknál pedig egy plusz-összegre volt szükség, abból a célból, hogy az optánsok valamely formában és az elveknek megfelelően kielégítést nyerjenek. És miikor erről a pluszösszegről tárgyaltak, soha nem volt szó annak a 135 milliónak fölemeléséről, már pedig erről szónak kellett volna lennie abban az esetben, ha a képviselő úrnak igaza lenne, hogy a 13*5 milliót azért találták ki, hogy kellő mennyiségű pénz legyen abban a kasszában. Ez egészen világos, t. Képviselőház! (Farkas István: Nagyon gyönge érv!) De hogy a t. képviselőtársamat megnyugtassam, hogy mi itt sem árultuk el az országot, hogy mi nem vagyunk olyan rossz emberek, 3. ülése 1930 május 16-án, pénteken. ! mint ahogy a t. képviselőtársam rólurJk feltételezi, (Derültség jobbfelőL) el fogom mondani egészen nyiltan, hogyan folytak tulajdonképpen ezek a tárgyalások. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik oldalon az optánskérdésben, a másik oldalon a créances spéciales-ek és az általunk fizetendő összeg kérdésében igenis párhuzamos tárgyalások folytak az egész idő alatt, majdnem a végéig. Hogy kezdődtek ezek? Kezdődtek egy együttes üléssel, amelyen mi és az összes hitelező hatalmak, amelyek velünk szemben állottak, jelen voltak. Ezen az együttes ülésen mindenki felhozta, ami részéről csak felhozható volt és amit fel kellett hozni. Akkor a nagyhatalmak látták, hogy ez a tárgyalási mód egy parlamentáris tárgyalási módhoz fog hasonlítani, amely hónapokig is el fog húzódni, ennekfolytán ezen a módszeren változtatni kell. Már ezen az első ülésen is jelentkeztek egyes | kellemetlen összeütközések is, úgyhogy látták, a két félt összeereszteni abban a formában, ahogy azt talán tervezték, nem egészen tanácsos. (Derültség.) Ezért külön tárgyalásokat kezdtek, mégpedig a következő mód szerint: A nagyhatalmak képviselői külön tárgyaltak a velünk szembenálló kisentente-tal és külön tárgyaltak velünk, mint ahogy a párbajsegédek szoktak tárgyalni előbb az egyik, azután a másik féllel. Mikor ezek a tárgyalások megkezdődtek, a nagyhatalmak a következő propozíciót tették: tekintettel arra, hogy itt créances spéciales-ek címén ezer és ezer tételről van szó, amelyeknek megvitatása semmiféle eredményre nem vezethet, mert mindenki a maga igazát védi, ennek elintézési módja egyedül és kizárólag az, hogyha egy forfaitaire összegben igyekszünk megállapodni. (Rassay Károly: Párizsban mi is felvetettük ezt az ötletet, hogy átalányt fizetünk!) Ez ott merült fel és kérték, hogy a kormány tegyen ajánlatot. Miután nyilvánvaló volt, hogy a magyar kormány ebből a szempontból passzív, én akkor haladékot kértem, hogy összeüljek azokkal a szakreferensekkel, akik a mi részünkről kinn voltak Hágában és akikkel ezt a kérdést megbeszélni akartam. Mindnyájuknak, és elsősorban báró Korányi Frigyesnek az volt a nézete, hogy nem tanácsos követelni, hogy detailkérdésekbe menjünk bele, mert sokkal rosszabbul fogunk járni, ha detailokban kezdünk tárgyalni, mivel a velünk szembenálló nagyhatalmak nem ismerik annyira ezt a kérdést, mint mi, bárha az adatok a reparációs bizottságban elfeküsznek, magyar szempontból kívánatos, jó és előnyös, ha egy forfaitaire Öszszegről tárgyalunk. En a magam részéről, igenis, ennek tudatában és teljes jóhiszeműséggel mentem bele — természetesen előzetesen átvizsgálva és számolva lelkiismeretesen azokat az adatokat, amelyeket a Ház elé terjeszteni bátor voltam — a kérdések ilyetén való tárgyalásába és egy lényegesen kevesebb összeggel kezdtük az alkut. A magunk részéről el voltunk határozva, hogy 12 millió aranykoronán felül nem megyünk, és t. barátom elhiheti nekem, hogy voltak ennek a konferenciának a rendjén több ízben olyan momentumok, amelyek a teljes megszakítással fenyegettek. Az egyik ilyen eset akkor volt, amikor limitálni akarták az egyházi perekben is és a hasonló perekben is a per anyagát. A másik eset azonban az az eset volt, amikor 12 millió aranykoronán felül követeltek tőlünk és ettől a követeléstől nem tágítottak, s akkor csak az utolsó pillanatokban — és ez Snowden pénzügyminiszter közbelépésének volt köszönhető — létesült ezen a téren megegyezés. (Rothenstein Mór: Most nem éljeneznek, meri