Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-390

Az országgyűlés képviselőházának 390. ülése 1930 május 13-án, kedden. nünk azok felett a súlyos kötelezettségek felett, amelyeket a trianoni szerződés a jóvátételi kötelezettségeken túlmenőieg ránk kiszabott. Ezek a különleges terhek, a különleges kötelezettségek, tulajdonképpen az a téma, amely itt ma bennünket érdekel s egyben a magyar államot is mint közvetlen kötelesség érdekli. Mindjárt hozzáfűzöm azonban, hogy nem lehet a désintéressement álláspontjára helyezkedni, sem tárgyi, sem egyéb szempontnál fogva azokkal a többi kérdésekkel szemben sem, amelyeket az első egyezményen túlmenőieg a második és harmadik egyezmény szabályoz: az úgynevezett agrárproblémával kapcsolatosan az optánskérdéssel szemben. Hogy e kérdéseket miiért nem választhatjuk széjjel, és miért érzem kötelességemnek, hogy ezt a kérdést is alaposan isimertessem, arra alább leszek bátor kitérni. A tárgyaló bizottságot a fentieken kívül még az vezette, hogy feltétlenül meg kellett találni egy megoldást, amely a gyűlölt és a trianoni szerződésnek talán egyik legsúlyosabb rendelkezését, az általános, «elsődleges» zálogjogot, amely az egész állam jövedelmét, vagyonát terheli, ezt végre megszüntessék. Ezek voltak azok a szempontok, amelyek a tárgyaló bizottságot vezették és a nélkül, hogy elébe akarnék vágni beszédem végén előadandó resumémnek, már most jelzem, hogy két vezérszempontot sikerült az egész vonalon keresztülvinni az egész egyezményben. (Propper Sándor: Sikerült! 5:0!) A nagy feladat tehát az volt, hogy egyszer már megtudják csinálni német vonatkozásban a békeszerződésnek számszerű szaldóját. Nekünk is meg kellett tehát tudnunk, hogy mi a mi végszaldónk, tudnunk kellet már egyszer, hogy mit vesz el tőlünk Trianon, mert hiszen, adni úgy sem adott semmit. De volt még egy determinánsa ennek a kérdésnek, amelyet előbb is említettem, a harmadik vezérszemponton túlmenőieg, amelyet nemcsak a kis-entente, hanem a nagy entente is sine qua non-ként állított fel: az optánskérdés rendezése. Messze menne annak indokolása, hogy miért állíttatott ez a feltétel sine qua non-ként. Nagyon sok személyi és tárgyi oka volt ennek és nekünk meg kell elégednünk azzal, az — ismétlem — diplomácia okmányokkal bizonyítható ténnyel, hogy amikor a hágai asztalhoz leültünk, ez a kérdés ott feküdt. Már a bizottságban is kijelenttetett, hogy nemcsak az optánskérdés, hanem a trianoni szerződés 250. §-ából folyó összes igények, tehát az optánskérdésen túlmenő összes igényei az állampolgároknak olyannak tekintettek, hogyha azokat en bloc elengedtük volna is, tárgyalnunk kellett volna ama kötelezettségekről, amelyek alatt a békeszerződésből folyó különleges terhek értendők. Mielőtt rátérnénk az egyezmény általános és részletes ismertetésére, mivel érintettem, egy pár szót szólnom kell az optánskérdésről is, annál inkább, mert ez a kérdés erős vita anyaga volt a bizottságban. (Halljuk!) Bátor voltam jelezni, és igazolni, hogy itt erős oktrojjal álltunk szemben, amellyel szemben lehetetlen, kilátástalan és eredménytelen lett volna minden ellenakció. (Jánossy Gábor: Ez igaz!) Bátor voltam jelezni azt is, hogyha mi ezeket az agrárigényeket saját magunk kikapcsoltuk volna, a mi jogilag, erkölcsileg és emberileg lehetetlen volt, még akkor sem értünk volna célt, mert hiszen annak dacára a zöld asztalhoz vittek volna és tárgyalni kívántak volna velünk az úgynevezett különös kötelezettségek megállapítása érdekében. Ha mindezeket a szempontokat figyelembe vesszük, lehetetlen, hogy már most meg ne állapítsuk a következőket. Ha azokat az igényeket, amelyeket velünk szemben jeleztek az első hágai tárgyalás elején, összehasonlítjuk azokkal az eredményekkel, amelyeket a most tárgyalandó egyezmények szögeznek le, meg kell állapítanunk, hogy óriási a különbség számszerűleg is, az ellenünk igényelt és szerződésileg vállalt kötelezettségek közt, és hogy nagyobb eredményt értünk el, mint amilyent a tárgyalás megindításakor az ember — különösen, ha bizonyos objektivitással nézte ezeket a kérdéseket — re-, Kiélhetett volna. (Ügy van! jobbról.) T. Képviselőház! Az optánskérdés tekintetében súlyos, előkelő és nem többségi párti vélemény szögezte le a bizottságban, hogy ennek a kérdésnek kikapcsolása politikai és erkölcsi lehetetlenség volt. A magam részéről még talán csak annyit vagyok bátor hozzáfűzni, mint a bizottság álláspontjának indokolását, hogy ez a kikapcsolás jogilag is lehetetlen volt. Nem szeretném a t. Házat untatni, és talán feleslegesnek is látszik, (Halljuk! Halljuk! a baloldalon. — Nagy Emil: Halljuk Loucheur-ffyt!) de lehetetlen itt meg nem állapítani azt, hogy úgy mint a magánjogban különbséget lehet tenni a. hitelezők és adósok között a személyi különbségek tekintetében, itt is nagyon, kell vigyáznunk arra, hogy a kötelezettség alanya, tehát a hitelező személye és az adós személye más és más. Hogy talán jobban megértessem, magamat: ha egy adós — értem most a magánjogot — köteles teljesíteni és a hitelezőnek eszközei vannak arra, hogy az adóst teljesítésre kötelezze, — itt Bajnos, mindig Trianont kell megjelölnöm, amely, akárhogy is vesszük, mégiscsak jogok és kötelezettségek forrásává lett — ha tehát a hitelezőnek joga van az adóstól teljesítést kérni, az adósnak a teljesítéskor nincs módja arra, hogy a teljesítést úgy végezze, ahogy neki tetszik és a hitelezőnek azt mondja: én pedig teljesítek, de ilyen és ilyen feltételek mellett. A jelen esetben: teljesítek, fizetek, de ezt a teljesítményt ne a 'kisentente javára használd fel. Hogy konkrétebb legyek, ama teljesítésünk sorsa tekintetében, amit nekünk Trianon és az egyesség alapján kell fizetni, a teljesítés pillanatában minden befolyásunk megszűnt. Nekünk tehát, akár tetszett, akár nem, tűrnünk kellett azt, hogy a hitelező hatalmiak a teljesítési öszszeg tekintetében úgy diszponáljanak, hogy az a kisentente javára szolgáljon. Mert alá kell húznom, hogy kétségtelen dolog az, hogy bizonyos sikereket, ha objektívek vagyunk, meg kell állapítanunk a kisentente részéről, (Nagy Emil: Ne mondja! — Zaj.) de ez a siker nem velünk szemben, hanem a nagyentente-tal szemben állapítandó meg. (Mozgás s derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Hiszen — ez a kérdés lényege — e siker tekintetében semmi néven nevezendő ingerenciánk nekünk nem lehetett. (Nagy Emil: Gavallér volt a nagyentente, semmi egyéb nem történt. — Mozgás.) Ha tehát jogi lehetőség arra nézve, hogy az általunk a trianoni szerződés értelmében teljesítendő fizetések további sorsa tekintetében irányító befoilyásunk legyen, nem volt, akkor felvetődhetik az a másik kérdés, hogy megvolt-e ennek a politikai és erkölcsi lehetősége. Ismét' lem, e tekintetben a bizottságban nálam sokkal súlyosabb szó kimondta az ítéletet: politikailag lehetetlen volt egy kiszámíthatatlanul súlyos nemzetközi helyzet provokálása azzal, hogy mi elhárító gesztust teszünk. (Ügy van! jobbról.)) De erkölcsileg is lehetelen volt, mert úgy érzem, hogv ha már egyszer jogi és politikai le-• hetetlenség volt, kérdezhetem, hogy erkölcsileg .