Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-393

104 Az országgyűlés képviselőházáénak 393. ülése 1930 május 16-án, pénteken. tudni, hogy Németország kénytelen volt répara/ciós fizetéseinek igen tekintélyes részét minden feltételtől függetlenül mágiára nézve kötelezőnek elismerni és pedig "abból a célból, bogy ezek a fizetések koinmercializálhatók legyenek ás nem volt várható, hogy amikor ilyen csekély összegékről lesz szó, — viszonyítva természetesen a német reparációhoz — ebben a tekintetben kivételt tegyenek. Azt mondotta továbbá t. képviselőtársam, hogy prémium rejlik azokban a fizetésekben, amelyeket az optánsok kapnak kézihez elvesztett birtokaik kárpótlásaképpen, szemben azokkal, akik ottmaradtak a tőlünk elszakított területeken, s akik vagyonukat elvesztették. Nem akarok t. képviselőtársammal vitázni abban a kérdésben, hogy ki járt jobban, ki járt rosszabbul. Hiszen érzelmi szempontból is lehetne erről a kérdésről egyet és mást mondani. Azonban nem egészen úgy van a helyzet, még pénzügyi szempontból sem, mint ahogy azt a t. képviselőtársam beállítani igyekszik. Hiszen az erdélyi vonatkozásban például a románok az optánsokat mint^ abszenseket tekintvén, egész vagyonukat vették el, míg viszont az ottmaradtaknak bizonyos területeket meghagytak, nagyobb és kisebb területeket. (Rassay Károly: Kisebbet!) megengedem, inkább kisebb, mint nagyobb területeket, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) de mégis, különbség van ebből a szempontból is. En tehát azt hiszem, tisztán egyedileg lehet ezt a kérdést megítélni, és errevonatkozólag nem lehet olyan általános regulát felállítani, mint ahogy azt t. képviselőtársam tette. Még csak egy megjegyzést az ő hasonlatára. Talleyrand szavait idézte a szövetségesről; a szövetséges viszonyt ahhoz a viszonyhoz hasonlította, amely a ló és lovas között van. Kérem, én ezt a viszonyt nem így fogom fel. Lehet így is felfogni, és talán t képviselőtársam szellemesen arra akart célozni, hogy ebben az esetben a magyar kormány a ló szerepét játszotta. Olyan szövetségekre, t. képviselőtársam, nem vállalkoznám sohasem, amelyben a szövetség ilyen viszonyt fejez ki, mert akármilyen jó lovas is a magyar nemzet, adott esetben a ló még őt is ledobhatja. Egy szövetség akkor jó, ha baráti viszonyon alapul, egyforma kondíciók mellett. (Ügy van! jobbfelől.) Ez a helyes szövetség, s csak ilyen után menjünk, mert -még abban az esetben is, ha tudnánk olyan szövetséget kötni, amelyben mi a lovas szerepét játszszuk, rosszul járhatnánk, de a másik esetben a szövetség erejében, tartósságában feltétlenül bízhatunk. (Ügy van! a jobboldalon.) Ezek után, t. Képviselőház, legyen szabad áttérnem a tárgyalás alatt levő törvényjavaslat egész anyagára. Súlyos kritika hangzott el az ellenzék részéről avval a törvényjavaslattal szemben, amely az egyezményt magában foglalja és kötelességemnek tartom, hogy ebből kifolyólag az egész kérdés-komplexumra kiterjeszkedjem beszédemben. Vártam a súlyos kritikát, hiszen természetes, hogy ott, ahol egy törvényjavaslat és egy egyezmény nem egyoldalúan, magyar nézőpontból az igazságot fejezi ki, — mint ahogy nem fejezheti ki az adott esetben, tehát nem azt az álláspontot, (amelyet a kormány is a maga részéről helyesnek és igazságosnak vall az egész vonalon —* könnyű ebben az esetben a kritikát gyakorolni. (Ügy van! a jobboldalon.) Azonban, t. Képviselőház, én azt hiszem, hogy ez a kritika nem volt az egész vonalon objektív (Ügy van! a jobboldalon.) és pedig különösen három okból. Nem volt tárgyilagos először azért mert sok esetben az egyes felszólaló képviselő urak nem fogadták el ténynek a kormánynak azokat a vallomásait, amelyeket hivatalos minőségben tett és amelyek tekintetében mégis kívánható és követelhető, hogy ezek mint való tények fogadtassanak el. Nem volt objektív a kritika továbbá azért, mert nagyon gyakran megfeledkeztek — ós igyekeztek is talán megfeledkezni —• arról, amit már mondtam, hogy itt egy defenzív hadjárat után megkötött kompromisszumról van szó, s nem arról, hogy a törvényjavaslat azt fejezi ki, amit a magyar kormány ebben a tekintetben elérni kívánt volna, amit érez és igazságosnak, helyesnek tart. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon. — Malasits Géza: Miért kellett Festbankett?! — Propper Sándor: Miért kellett a győzelmi lakoma? — Zaj a bal- és a szélsőbaloldalon. — Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) En végighallgattam a t. képviselő urak beszédeit azt hiszem, teljes csendben akkor is, amikor igen éles támadásokat, még pedig személyi természetű támadásokat intéztek ellenem. Arra kérem — és azt hiszem, jogom van kérni — a t. képviselő urakat, hogy amikor védeni akarom a magam álláspontját, a magam igazát kifejthessem. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon. — Halljuk! Halljuk!) Azt találom, nem volt objektív, nem volt tárgyilagos az egész vonalon a kritika azért sem, mert erőfeszítések tétettek minden áron, hogy bizonyos összeférhetlensóg kimutatásával bizonyíttas^ék az, hogy Magyarország azért terheltetett 13*5 millióval, hogy ezáltal egy bizonyos csoportja a károsultaknak kielégítést, kárpólást nyerjen és ezen csoportban maga a miniszterelnök is foglaltatik, amiben bizonyos inszinuáció van abban a tekintetben, hogy a miniszterelnök nem objektív szempontokat, hanem a maga érdekeit is védeni kívánta. (Farkas István: Objektíve így is van!) Ne méltóztassék elfelejteni tehát azt a képet, azt a helyzetet, amelyben külföldön ilyen tárgyalások alkalmakor egy kormány kénytelen a maga tárgyalásait folytatni. Ott tényleg nemcsak igazság áll igazsággal iszemben, mert ha talán csak ez volna az eset, ebben az esetben nagyobb eredménnyel térhettünk volna vissza, mert a mi igazságaink bizonyára erősebbek voltak meggyőződésem szerint- mint azok az igazságok, amelyek az ellenkező álláspont védelmére felhozattak. (Ügy van! Ügy van!) Tézis áll tézissel szemben és nemcsak ez, hanem szembenáll politikai erő és súly, politikai erővel és súllyal (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) s mindazok az inponderábiliák és megmérhető erős eszközök állanak szemben egymással, amelyek végeredményben azon tárgyalásoknak az eredményeiben kifejezésre is jutnak. Fejtegetéseimben megint a két tézisből kívánok kiindulni, mint ahogyian azt tettem akkor, amikor a hágai tárgyalásokról visszatérve, a Ház előtt beszámoltam. Mi volt a kisentente tézise? Mert jó ezt- figyelembevenni, ha azután a mérleget a kérdés végén és a megoldás szempontjából felállítani kívánjuk. A kisentente tézise az volt, hogy Magyarország fizessen 1943 után is reparáeiót, mondjon le a 250. § védelméről nemcsak most, hanem a jövőben is és fizesse ki maga Magyarország azokat a károkat, amelyeket nem Magyarország, hanem a szomszédos államok kormányai okoztak egyes magyar birtokosoknak, egyes magyar vagyontulajd ónos oknak azáltal, hogy vagyonukat rendelkezésük alól elvonták.