Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-393

08 Az országgyűlés képviselőházának 39 amikor ezt a nemzetet hadikölcs ön jegyzésre szólították fel és nem emlékeznek már vissza, mennyire az egyes polgárnak nemzeti érzéséhez, nemzeti becsületéhez volt kötve, hogy jegyezzen, és mennyire megcsaló dottan kell, hogy érezzék magukat azok, aikdk bíztak az ország vezető férf iáinak legünnepélyesebb Ígéreteiben és most azt látják, hogy koldulhatnak, mert mindenüket feláldozták. T. képviselőtársaim, szabad tehát koimpareálni a két dolgot és ha én ebből a kompareálásból más következtetést vonok le, mint t. képviselőtársam, akkor ezért még nem érdemlem meg azt a szemrehányást, amely t. képviselőtársamtól felém elhangzott, mintha én valami abstruse, valami igazságtalan és a politikai erkölccsel feltétlenül ellentétben álló dolgot mondottam volna. A politikai erkölcsöt és igazságot az én oldalamon érzem, lehet, hogy ez csak szubjektív érzés, lehet, hogy objektíve nincs igazam, de érzem, és fenntartom felfogásomat, amely mögött a nemzet közvéleményének felfogását hallhatja t. képviselőtársam, hiszen ezt hallhatta gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam szájából is, hogy ő erkölcsileg sokkal erősebben megökoltnak tartja az ősjegyző hadikölesönösök megtérítését, (Farkasfalvi Farkas Géza: Ez nem vitás!) mint azt, hogy az optánsok kerüljenek így a maguk javainak ellenértékéhez. (Farkasfalvi Farkas Géza: A békeszerződésben benne van!) Azt megint mélyen t. képviselőtársam megítélésére bízom, hogy vájjon nem furcsán hat-e, amiikor bizonyos kötelezettségek megtagadásánál valaki a trianoni szerződésre hivatkozik, mint jogforrásra. (Farkasfalvi Farkas Géza: Az egyetlen jó pont volt a részünkre. — Sándor Pál: Akkor miért fogadta el? Elfogadta a többség!) T. Ház! Legyen szabad talán a kérdés lényegére, az egyezmény tartalmára rátérnem. Lehetőleg kerülni fogok minden argumentumot és olyan körülmények, tények felhozatalát, amelyek eddig már akár a Házban, akár másutt szerepeltek. Csak utólag említem meg tehát azt, hogy nem őszinte a törvényjavaslatnak az az indokolása, hogy ez az egyezmény Magyarországra nézve a háború likvidálását jelenti. Már mások is rámutattak arra, hogy itt van az innsbrucki egyezmény, illetve nem is az innsbrucki egyezmény, hanem még a trianoni szerződésben vállalt az a kötelezettségünk, amely a háború előtti adósságok 100 százalékos megfizetésére vonatkozik. Az innsbrucki egyezmény szerint a papírkorona címleteket 27%-kai, az aranykorona címleteket pedig 32%-kai kell valorizálni. Legyen szabad itt egy vonatkozásra rámutatnom. A jogi műszóval való egyenes visszaélésnek tartom azt, amikor ezt valorizációnak nevezik, mert ellentétben van minden valorizálás erkölcsi, gazdasági és méltányossági alapjával, mert mi a valorizálásnak erkölcsi, gazdasági és méltányossági alapja? Az a megfontolás, hogy a meggazdagodott adós az elszegényedett hitelezőnek juttasson valamit. Milyen címen történik azonban az adott esetben a valorizáció? Az adós Magyarország ment tönkre, a hitelezőik lettek a győztesek, a hitelezők gazdagodtak meg, tehát ez egyenesen hadisarc jellegével bír. (Sándor Pál: A hitelező kap alamizs1 nát.) A kérdés anyagi hordereje nem olyan csekély, mint amilyennek látszik. A hitelezők körülbelül 75%-os felértékelést kívánnak fokozatosan. A 32%-nak 75%-ra való felértékelése 43% különbséget jelent és ha megfontoljuk azt, hogy ' minden százalékkülönbség évente 300.000 pengővel terheli a magyar budgetet, akkor látjuk, hogy a 43% különbség évi 12,900.000 pengő többS. ülése 1930 május 16-án, pénteken. terhet jelent, tehát majdnem annyit, mint amennyinek fizetését magunkra vállaltunk 1943-tól 1966-ig. Igaz, hogy ebben a kérdésben sajátságos helyzetben vagyunk, tudniillik bizonyos mértékben az utódállamok is részesei ugyanannak a passzív helyzetnek, amelyben vagyunk, de azoknak az érdekei oly elenyészően csekélyek, a mi megterheitetésünik oly rettenetesen nagy, hogy nem csodálkozom azon, ha inkább vállalnák a tisztelt nekünk oly kedves utódállamok a magúik részéről azt a látszólagos kis többtermelést, csakhogy megint országunk vállára nyomjanak oly terhet, amely részünkre a többi teherrel egybevetve már elviselhetetlenné tenné ezt a megegyezést. T. Ház! Gróf Apponyi Albert utalt arra, — s ezt nagyon felkapták a kormány és különösen a kormánypárti sajtó berkeiben, (Pakots József: Roma locuta!) — hogy milyen nagy vívmányt érünk el ezzel a megegyezéssel, milyen nagy vívmány az, hogy immár nem terhel minket Trianonnak az a kötelezése, hogy legalább anynyi adót fizessünk, mint a győztes államok közül a legsúlyosabb adóterheket viselő állam. Most már legalább tudjuk, hogy nálunk az adók négy év alatt miért emelkedtek oly magasra, a közterhek miért sújtják annyira népünket. A t. kormány nyilván ezen a ponton is teljesítette azt a kötelezettséget, amelyet Trianon reánk rótt. (Úgy van!) A magyar állampolgár eddig aránylag ugyanazt a terhet viselte, mint az angol. Az angol nemzeti jövedelemnek 20%ra kerül az adóra, a magyar nemzeti jövedelemnek 20%-a is adóra kerül. Nem kell bővebben fejtegetnem, hogy mégis mi a különbség az angol teherviselő és a magyar teherviselő adózó között. Kétségtelenül vívmánya az egyezménynek az ellenőrző bizottság megszűnése, és vívmánya az egyezménynek az, amit a pénzügyi szuverenitás visszaszerzése nevén neveznek. Csakhogy nézzük meg ezt közelebbről. Megszűnik a privilege de premier rang, az a rangsorozatos elsőbbségi jog, amelyet a trianoni szerződés a magyar államra nehezedő minden teher tekintetében minden más követelést megelőzőleg ró ki a magyar államnak minden ingó és ingatlan vagyonára és minden jövedelmére. Ez a privilege francia intézmény, nálunk ezzel azonos nincs, csak körülbelül hasonló a nálunk úgynevezett rangsorozati elsőbbség. Ezt nem szünteti meg, hanem összegszerüleg korlátozza, korlátozza az ország által a párizsi egyezményben vállalt szolgáltatások 150%-a erejéig, egyúttal terjedelemben szűkíti, mert úgy rendeli, hogy a privilège ugyan fennmarad, ez azonban később, amennyiben az ország nem teljesítené a maga kötelességét, záloggá sűríttetik, amelynek tárgyát azután utóbb fogja az ország fizetési mulasztása esetére öt hatalom együttes kívánságára megállapítani. Itt most arra utalok, hogy amikor még mindig fenntartatnak ilyen feltételek, amikor ilyen fenntartásokkal szemben kell operálnunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a mi pénzügyi szuverenitásunk gyakorlásában erősen megvagyunk hendikepelve. T. Ház! Hogyan, kerültünk mi oda, hogy a szanálási kölcsönt is már csak zálog ellenében, a mi dohány-, cukor-, vám- és sójövedékeink lekötése ellenében tudtuk megszerezni? Éppen azon privilège de premier rang következtében, amely a trianoni békeszerződés értelmében a magyar állam minden javára ránehezedett, nem volt senki sem hajlandó nekünk kölcsönt adni, kivéve, ha a reparációs ko-