Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.
Ülésnapok - 1927-393
Az of szag gyűlés képviselőházának 39 i. teljesítményei, másrészről az optansok kielégítései. Sèinte feltételszerűen függenek össze: az ország nem fizet .a megegyezés szerint, csak úgy, hogy tudja, hogy ezek milyen célra fognak fordíttatni, az optansok viszont a maguk fizetéseit csak úgy kapják meg, hogy az ország fogja teljesíteni. Itt nem lehet azt mondani, hogy merőben csak ontológiai, létezési összefüggés van; oki, jogi, belső, egymás feltételezése által megbonthatlanná vált összefüggés van itt. S akkor magától vetődik fel a kérdés, hogy vájjon, ha az ország pénzéből, az ország akaratából, az ország megegyezése alapján nyernek az optansok kielégítést helyes-, méltányos-e, sőt Szilágyi Lajos igen t. képviselőtársam szerint erkölcsös-e az optansok kielégítését bármely célra is megdézsmálni. Minthogy én magam is azok között voltam, akik a Ras say által a Ház plénumában beadott határozati javaslatot a pénzügyi és külügyi bizottságok együttes ülésén ugyancsak aláírtam és beterjesztettem volt, legyen szabad neki néhány szóval válaszolnom. Nézzük itt is a dolog lényegét, hogy minek fejében kapják az optansok azt, amit a megegvezések részükre biztosítanak. Hiszen a lois locales, a helyi földbirtokrendezési törvények és rendeletek nekik biztosítják, hogy ugyanazt a megtérítést fogják megkapni, vagy nem kapni, amelyeit meg fognak kapni, vagy nem kapni a tőlünk elszakított területeken maradt, de nem optait magyarok. Itt tehát egy többlet biztosíttatik nekik. S ha nézzük az ő viszonylatukat az elszakított /területeken maradt, de nem optait magyarokkal iszemben, akkor azt kell mondanunk, hogy az a többlet, amelyet a párizsi megegyezés az ő részükre biztosít, egy prémiuma annak, hogy optálták. De hát én át tudom érezni azt, mit jelent, ha valaki ott hagyja szülőföldjét, ott hagyja őseinek kegy helyeit, ott hagyja birtokát, ott hagy mindent, amihez egy emberéletnek minden kedves emléke, a múltnak minden letéteménye, a jövőnek minden reménysége fűzte. Átérzem ennek a hazafiságnak tiszteletreméltó voltát, de kérdem: nem tiszteletreméltóbb-e azoknak hazafisága, akik otthon maradtak s lelki és politikai tortúrákon mennek át és lemondanak még arról a többletről is, amelyet elkobzott birtokaik után nyertek volna abban az esetben, ha ők is optálták volna, csak azért, mert ragaszkodnak a földhöz, ragaszkodnak a levegőhöz és érzik magukban a kötelességet, hogy teljesítsék a nemzeti feladatot, hogy mint magyarok éljenek ott, fenntartsák a magyar eszmét és legyenek az egész magyarságnak letéteményesei? Nem akarom összemérni a két hazafiság mértékét, bár egy ilyen tiszteletreméltó érzés Összehasonlításánál, ha mértéket alkalmazunk, ez a mérték csak az áldozatosság mértéke lehet, amely áldozatosság nagyobb azoknál, akik ott maradtak. De ha így nézzük a dolgot, akkor ez a prémium — mert most már prémiumról beszélünk — nem alkalmas-e arra, nem kínálkozik-e fel arra, hogy ebből a prémiumból valamit azok számára is szedjen a kormány, akik nem idegen állam atrocitásának, hanem saját magunk, a magyar állam kötelességmulasztásának áldozatai? Ezt a dézsmát indokolják adótörténelmi és adóelméleti megokolások is. Csak emlékeztetem a t. Házat arra, hogy valamikor a jus armorum és a neo-aquistica commissio címén a magyar állam utólagos hozzájárulást szedett azoktól a földbirtokosoktól, akiknek birtokait a török hódoltságból fegyverrel visszaszereztünk. De adóelméleti megindokolása is van ennek, mert nem ülése 1930 május 16-án, pénteken. 97 torz gondolat az, sőt ellenkezőleg egy igen elfogadható, szinte tenyéren fekvő elgondolás, hogy mikor az állam az ő működésével eredményeket hoz létre az állampolgárok egy bizonyos kategóriája számára, az állampolgároknak e kategóriája valamit adjon le a köznek, és ha nemzeti vagyont mentettünk meg, amikor az ő vagyonukat mentjük, akkor az ő kezükben koncentrált vagy — mondjuk — az ő kezükben széteső nemzeti vagyonból adjanak bizonyos illetményt a nemzeti vagyon összességének, amelyet a magyar államkincstár képvisel. Itt legyen szabad Lakatos Gyula mélyen t. képviselőtársamnak egy megnyugtató szót mondanom. Senkinek eszébe nem jut gáncsolni azt, hogy ha valaki mint képviselő ügyvéd, vagy általában mint ügyvéd értékes jogászi szolgálatokat teljesített, ennek az ügyvédi munkásságnak megfelelő ellenértékét megkapja. Az ellenkező felfogást tartanám dőrének és hóbortosnak, és elismerem azt is, — munkájukat részben ismerem — hogy kitűnő munkát végeztek és különösen érdemük van abban, hogy az optánskérdés előkérdésében, a bíróság illetékességének megállapítása kérdésében a magyar állam eredményt ért el. De ők csak előkészítették a sikert. A sikert magát a magyar állam, a magyar kormány verekedte ki, nemcsak presztízsének ^latbavetésével, hanem egyúttal tetemes költségberuházásokkal is. Nincs indok arra, hogy ezen a címen valamely dézsmát — vagy tessék illetéknek nevezni — ne vegyünk. De még egy belátást ajánlok a t. Ház figyelmébe, amely, azt hiszem, döntően befolyásolhatja a kérdés elintézését. Indítványunk értelmében a dézsma elsősorban a hadikölcsönősjegyzők kielégítésére fordítandó. Felvetem a kérdést, vájjon az optánsbirtokosok annak idején vagyonuknak, birtokuknak megfelelően szerepeltek-e a hadikölcsönősjegyzők között, igen-e vagy nem 1 ? (Farkasfalvi Farkas Géza: Ügyszólván bizonyos! — Mozgás a szélsőbaloldalon. — Rothenstein Mór: Inkább nem!) Ha igen, akkor megfelelő értékben vissza fog kerülni hozzájuk az, amit tőlük dézsma címén elvenni kívánunk. (Zaj a jobboldalon.) Ha nem, akkor — Szilágyi Lajos t. képviselőrtásamnak szólok, akinek szájából ismételten hallottam ezt a kijelentést, — éppen az ő eszejárása és helyes megállapítása szerint — az ilyen megérdemli, hogy amikor a magyar állam az ő vagyonát átmenti, vagyonából leadjon egy részét, már csak azért is, mert ő maga annak idején a hadikölcsönjegyzésben nem vett részt olyan áldozattal, (Farkasfalvi Farkas Géza: Méltóztatik tudni, hogy nem vett részt?) amelyet ;tőle a haza oltárán megkívánhatunk. (Folytonos zaj a jobboldalon. — Farkasfalvi Farkas Géza: Honnan méltóztatik tudni, hogy nem vett részt? Ezek burkolt dolgok! — Sándor Pál: Nem mondta! — Farkasfalvi Farkas Géza: Burkoltan mondta! — Zaj. — Elnök csenget.) T. képviselőtársam, én magyarul beszélek és azt hiszem, elég érthetően beszélek, de úgy látom, hogy egy szónak sikere nem annyira a szájtól függ, amely mondja, mint a fültől, amely hallja, Mélyen t. képviselőtársam figyelmét elkerülte az, hogy én felállítottam a kérdést: jegyeztek-e vagy nem. (Zaj a jobboldalon.) Elnök: Kérem a képviselő urabat^ne zavarják a szónokot. Azért vannak félreértések. (Rothenstein Mór: Ideges, nagyon ideges!) Baracs Marcell: Lehet, hogy mélyen t. képviselőtársaim, akiknek körében ez idegességet kelt, a mának szemszögéből már nem tudnak visszagondolni azoknak az időknek légkörére, 16*