Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-393

Az of szag gyűlés képviselőházának 39 i. teljesítményei, másrészről az optansok kielé­gítései. Sèinte feltételszerűen függenek össze: az ország nem fizet .a megegyezés szerint, csak úgy, hogy tudja, hogy ezek milyen célra fog­nak fordíttatni, az optansok viszont a maguk fizetéseit csak úgy kapják meg, hogy az or­szág fogja teljesíteni. Itt nem lehet azt mondani, hogy merőben csak ontológiai, létezési összefüggés van; oki, jogi, belső, egymás feltételezése által megbont­hatlanná vált összefüggés van itt. S akkor ma­gától vetődik fel a kérdés, hogy vájjon, ha az ország pénzéből, az ország akaratából, az ország megegyezése alapján nyernek az optansok ki­elégítést helyes-, méltányos-e, sőt Szilágyi La­jos igen t. képviselőtársam szerint erkölcsös-e az optansok kielégítését bármely célra is meg­dézsmálni. Minthogy én magam is azok között voltam, akik a Ras say által a Ház plénumában beadott határozati javaslatot a pénzügyi és külügyi bizottságok együttes ülésén ugyancsak aláírtam és beterjesztettem volt, legyen szabad neki néhány szóval válaszolnom. Nézzük itt is a dolog lényegét, hogy minek fejében kapják az optansok azt, amit a meg­egvezések részükre biztosítanak. Hiszen a lois locales, a helyi földbirtokrendezési törvények és rendeletek nekik biztosítják, hogy ugyanazt a megtérítést fogják megkapni, vagy nem kapni, amelyeit meg fognak kapni, vagy nem kapni a tőlünk elszakított területeken maradt, de nem optait magyarok. Itt tehát egy többlet biztosít­tatik nekik. S ha nézzük az ő viszonylatukat az elszakított /területeken maradt, de nem optait magyarokkal iszemben, akkor azt kell monda­nunk, hogy az a többlet, amelyet a párizsi meg­egyezés az ő részükre biztosít, egy prémiuma annak, hogy optálták. De hát én át tudom érezni azt, mit jelent, ha valaki ott hagyja szülőföld­jét, ott hagyja őseinek kegy helyeit, ott hagyja birtokát, ott hagy mindent, amihez egy ember­életnek minden kedves emléke, a múltnak min­den letéteménye, a jövőnek minden remény­sége fűzte. Átérzem ennek a hazafiságnak tisz­teletreméltó voltát, de kérdem: nem tiszteletre­méltóbb-e azoknak hazafisága, akik otthon ma­radtak s lelki és politikai tortúrákon mennek át és lemondanak még arról a többletről is, ame­lyet elkobzott birtokaik után nyertek volna ab­ban az esetben, ha ők is optálták volna, csak azért, mert ragaszkodnak a földhöz, ragaszkod­nak a levegőhöz és érzik magukban a kötelessé­get, hogy teljesítsék a nemzeti feladatot, hogy mint magyarok éljenek ott, fenntartsák a ma­gyar eszmét és legyenek az egész magyarság­nak letéteményesei? Nem akarom összemérni a két hazafiság mértékét, bár egy ilyen tiszteletreméltó érzés Összehasonlításánál, ha mértéket alkalmazunk, ez a mérték csak az áldozatosság mértéke lehet, amely áldozatosság nagyobb azoknál, akik ott maradtak. De ha így nézzük a dolgot, akkor ez a prémium — mert most már prémiumról beszé­lünk — nem alkalmas-e arra, nem kínálkozik-e fel arra, hogy ebből a prémiumból valamit azok számára is szedjen a kormány, akik nem idegen állam atrocitásának, hanem saját magunk, a magyar állam kötelességmulasztásának áldo­zatai? Ezt a dézsmát indokolják adótörténelmi és adóelméleti megokolások is. Csak emlékeztetem a t. Házat arra, hogy valamikor a jus armorum és a neo-aquistica commissio címén a magyar állam utólagos hozzájárulást szedett azoktól a földbirtokosoktól, akiknek birtokait a török hó­doltságból fegyverrel visszaszereztünk. De adó­elméleti megindokolása is van ennek, mert nem ülése 1930 május 16-án, pénteken. 97 torz gondolat az, sőt ellenkezőleg egy igen el­fogadható, szinte tenyéren fekvő elgondolás, hogy mikor az állam az ő működésével ered­ményeket hoz létre az állampolgárok egy bi­zonyos kategóriája számára, az állampolgá­roknak e kategóriája valamit adjon le a köz­nek, és ha nemzeti vagyont mentettünk meg, amikor az ő vagyonukat mentjük, akkor az ő kezükben koncentrált vagy — mondjuk — az ő kezükben széteső nemzeti vagyonból adjanak bizonyos illetményt a nemzeti vagyon összessé­gének, amelyet a magyar államkincstár kép­visel. Itt legyen szabad Lakatos Gyula mélyen t. képviselőtársamnak egy megnyugtató szót mon­danom. Senkinek eszébe nem jut gáncsolni azt, hogy ha valaki mint képviselő ügyvéd, vagy ál­talában mint ügyvéd értékes jogászi szolgála­tokat teljesített, ennek az ügyvédi munkásság­nak megfelelő ellenértékét megkapja. Az ellen­kező felfogást tartanám dőrének és hóbortos­nak, és elismerem azt is, — munkájukat részben ismerem — hogy kitűnő munkát végeztek és különösen érdemük van abban, hogy az optáns­kérdés előkérdésében, a bíróság illetékességé­nek megállapítása kérdésében a magyar állam eredményt ért el. De ők csak előkészítették a sikert. A sikert magát a magyar állam, a ma­gyar kormány verekedte ki, nemcsak presztí­zsének ^latbavetésével, hanem egyúttal tetemes költségberuházásokkal is. Nincs indok arra, hogy ezen a címen valamely dézsmát — vagy tessék illetéknek nevezni — ne vegyünk. De még egy belátást ajánlok a t. Ház figyel­mébe, amely, azt hiszem, döntően befolyásol­hatja a kérdés elintézését. Indítványunk értel­mében a dézsma elsősorban a hadikölcsönősjegy­zők kielégítésére fordítandó. Felvetem a kér­dést, vájjon az optánsbirtokosok annak idején vagyonuknak, birtokuknak megfelelően szere­peltek-e a hadikölcsönősjegyzők között, igen-e vagy nem 1 ? (Farkasfalvi Farkas Géza: Ügy­szólván bizonyos! — Mozgás a szélsőbalolda­lon. — Rothenstein Mór: Inkább nem!) Ha igen, akkor megfelelő értékben vissza fog ke­rülni hozzájuk az, amit tőlük dézsma címén el­venni kívánunk. (Zaj a jobboldalon.) Ha nem, akkor — Szilágyi Lajos t. képviselőrtásamnak szólok, akinek szájából ismételten hallottam ezt a kijelentést, — éppen az ő eszejárása és helyes megállapítása szerint — az ilyen megérdemli, hogy amikor a magyar állam az ő vagyonát átmenti, vagyonából leadjon egy részét, már csak azért is, mert ő maga annak idején a hadi­kölcsönjegyzésben nem vett részt olyan áldo­zattal, (Farkasfalvi Farkas Géza: Méltóztatik tudni, hogy nem vett részt?) amelyet ;tőle a haza oltárán megkívánhatunk. (Folytonos zaj a jobboldalon. — Farkasfalvi Farkas Géza: Hon­nan méltóztatik tudni, hogy nem vett részt? Ezek burkolt dolgok! — Sándor Pál: Nem mondta! — Farkasfalvi Farkas Géza: Burkol­tan mondta! — Zaj. — Elnök csenget.) T. kép­viselőtársam, én magyarul beszélek és azt hi­szem, elég érthetően beszélek, de úgy látom, hogy egy szónak sikere nem annyira a szájtól függ, amely mondja, mint a fültől, amely hallja, Mélyen t. képviselőtársam figyelmét elkerülte az, hogy én felállítottam a kérdést: jegyeztek-e vagy nem. (Zaj a jobboldalon.) Elnök: Kérem a képviselő urabat^ne za­varják a szónokot. Azért vannak félreértések. (Rothenstein Mór: Ideges, nagyon ideges!) Baracs Marcell: Lehet, hogy mélyen t. kép­viselőtársaim, akiknek körében ez idegességet kelt, a mának szemszögéből már nem tudnak visszagondolni azoknak az időknek légkörére, 16*

Next

/
Oldalképek
Tartalom