Képviselőházi napló, 1927. XXVII. kötet • 1930. április 11. - 1930. május 9.

Ülésnapok - 1927-382

68 Az országgyűlés képviselőházának 382. ülése 1930 április 29-én, kedden. orvosi pálya felé. A háborúban orvosi diplomát i szerezni nem volt a legnehezebb feladat. A roszszul értelmezett humanizmus kevesebb kvalifikációt követelt a fronton járt orvosnövendéktől. (Jánossy Gábor: Ügy van!) A könnyen diplomáhozjutás megint egy sereg olyan embert csábított az orvosi pályára, akiket nem a hivatás, hanem a könnyű megélhetés csalóka reménysége vonzott oda. A második lépés az orvosok elszegényedése felé az orvosi tömegrnunkát követelő Társadalombiztosító Intézet, amely ilyen irányú hatását csak akkor fogja, majd teljesíteni, ha majd a földmunkásságot is bevonjuk a kötelező biztosításba, ami pedig szerény nézetem szerint nem késhetik soká, mert nehéz józanul elképzelni, hogy a társadalomnak éppen arra legjobban rászoruló rétege, a legnyomorultabb legyen kizárva a társadalombiztosításból. Ma már az orvosi rend tisztán látja, hogy feje fölött sötétedik az égbolt és keresi, talán már kétségbeesetten is a. kivezető utakat, amelyeket a Társadalombiztosító Intézetnél nem alkalmazott orvosok a szabad orvosválasztásban, a Társadalombiztosító fix fizetéses orvosai pedig a nem szabad orvosválasztásban látnak, (Jánossy Gábor: Mindegy az, a szegény nép inkább meghal, mintsem orvoshoz menjen!) Az Orvosszövetség vezetősége legagyobbrészben fix fizetéses állásban van, ezért a kérdést az orvosok szempontjából talán eldöntöttnek is tekinthetjük, de nem tekánhetjük annajk a Társadalombiztosító Intézet prosperitása és a betegek szempontjából, amiről azonban majd más alkalommal szólok. (Jánossy Gábor: Ez is fontos kérdés!) Az orvosi pálya túlzsúfoltsága miatt az orvosok legnagyobb része ma szegény ember, a szegénység pedig áldozatokra nem igen kapható, de vitatkozásra igen. Etikát emlegetni ott, amikor közönségesen orvosi konkurrenciái'ól van szó, ma bevett dolog, aminthogy lehetetlen máiskép elképzelni, hogy egy ősi város orvostársadalmának olyan megmozdulása bekövetkezzék, amikor a helyi Orvosszövetség elnöíke küldöttséget vezet az igen t. honvédelmi miniszter úrhoz, akinél bepanaszolja katonaorvos kollegáját, hogy olcsóbban segít a betegeken, mint a civilorvos és ezért a katonaorvost felkeresik a polgári betegek is. (Jánossy Gábor: Nincs orvoskartell! Még csak az kellene! — Derültség.) Tudtommal arról nem panaszkodott a küldöttség, hogy az illető katonaorvos esetleg igen kitűnő képzettségű orvos is. Erre a körülményre az igen t. honvédelmi miniszter úr mutatott rá a küldöttség előtt. Igen szomorú idők jele, hogy orvosok a miniszterhez mennek ilyen panasszal, hogy valamelyik kollegájuk olcsóbban kezeli a betegeket. Hova jutottak Aesculap nemes utódai. Az ilyen küldöttségjárás azonban, hála Istennek, az orvoskarnál még egészen szokatlan és különös esemény. A magyar orvostársadalom zöme ma is hivatásának magaslatán áll. A salus aegroti suprema lex elve még szent tiszteletben van a rorgyos ruhában dolgozó és az élet küzdelmeiben agyon fáradt orvos előtt is. Az orvosi gyógykezeltetés előrehaladása felé vezető úton azonban a legtöbb helyütt előkelő állami móltósá got viselő orvosok is inkább gátlólag, mint segítőleg állanak. (Jánossy Gábor: Ez már baj!) Konkrét esetet említek. (Halljuk! Halljuk!) Egy vidéki orvos a gonorrheának gyógykezelésére több esztendős kísérletek után egy speciális szérumot talált fel. Miután odahaza, a maga otthonában kipróbálta, ezt, és miár kitűnő eredmények mutatkoztak, feljött Budapestre, hogy itt a fővárosban nagyobb beteganyagon demonstrálja eredményes munlkáját. Természetes, hogy miután a venerás betegségekhez van egy kormánybiztosunk is, első útja oda vezetett. (Jánossy Gábor: Orvos a kormánybiztos?) Igen, orvos. Az illető nem is egyedül, hanem egy országgyűlési képviselő társaságában ünnepélyesen, küldöttségileg kérte meg a kormánybiztost, hogy a vezetése alatt álló nagy beteganyag*on engedje meg kitűnő szerének bemutatását, kipróbálását. Csodálatos, hogy a kormánybiztos úr ezt nem engedte meg, illetőleg, hogy egészen pontos legyek, megengedte volna azzal a feltétellel, ha a feltaláló orvos előbb a kormánybiztos úr szerint egy igen derék, képzett, titoktartó orvos előtt szépen elmondja tövirő-hegyire, hogy hogyan készíti ezt a szérumot. A föltaláló nem volt annyira naiv, hogy ennek az ártatlan kérésnek eleget tett volna, mire a kormánybiztos úr megszüntette a vele való további tárgyalásokat. (Jánossy Gábor: Humoros ember!) A magam részéről nem tudom helyeselni a kormánybiztosságnaik ezt az eljárását, különösen akkor nem. mikor ugyanez az orvos Bécsben, röviddel ezután az eset után, a hivatalos körök részéről a legnagyobb előzékenységgel találkozott, amikor ott megjelelt. (Krüger Aladár: Ki az a kormánybiztos?) A nevét nem tudom megmondani, mert nem tartottam szükségesnek, hogy a nevét megjegyezzem; felesleges dolgokkal nem terhelem a. memóriámat. Szólhatnék talán a tuberkulózis kormánybiztosságnál uralkodó hasonló elvekről is. (Éhn Kálmán: TTgy van! Ügy van!) Nem szívesen látják itt azt sem, hogyha egy feltaláló magyar orvos a külföldön próbálja szerét értéke sítení. T. Ház! Nem időzöm tovább az orvosi kérdések tárgyalásánál, hanem a Ház szíves engedelmével egy fontosabb kérdésre, a munkanélküliség kérdésére térek át s ennek az orvoslásáról szeretnék pár szót mondani. (Halljuk! Halljuk!) Nem vita tárgya, hogy minden társadalmi rétegben nagy a munkanélküliség. Munkanélküli ügyvéd és munkanélküli orvos épúgy akad, mint ahogy munka nélkül vannak kereskedők és iparosok. Nem kívánok külön foglalkozni szakma szerint a munkanélküliség kérdésével, de nem hagyhatom említés nélkül, hogy mindenki között a legszerencsétlenebb éppen a földmunkás, a kubikos, a magyar rögnek a napszámosa. (Ügy van! Ügy van!) A jó Istenen ikívül a jó embereknek egy igen gyér társasága csak az, amely vigyáz erre a. társadalmi rétegre. Pedig csupa hazáját szerető s felebarátját tisztelő, jóindulatú és jóakaratai emberről van itten szó, akik nehéz, s minden izmukat igénybevevő munkával foglalkoznak s valóságos harcot vívnak az anyafölddel, hogy megkeressék munkájukkal azt a keserű falat kenyeret maguknak és családjuknak. Sokszor lelkiismeretlen vállalkozók kihasználjá.k őket, leszerződtetik és elhívják őket Békés megyéből Pest környékére, ahol három napi munkát adva nekik, «zélnek eresztik őket és még a visszautazás költségéről sem gondoskodnak számukra. úgyhogy 200 kilométert kénytelenek megtenni talicskájukkal ezek a szegény magyar munkások. (Temésváry Imre: Vagy a képviselő fizeti a hazautazásukat! — Ügy van! Ügy van!) Ideje volna, hogy a földmunkások^ szerződéseinek lelkiismeretes betartásáról talán hatékonyabban gondoskodjunk. A munkanélküliség szerény véleményem szerint nem múló gazdasági jelenség, hanem igen súlyos politikai probléma, amelynek állán-