Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-380

y Az' országgyűlés képviselőházának 380. nyíre meg tudják védeni a férumunkások. Szükség- van tehát arra, hogy ezek az alapfeltételek itt biztosíttassanak, de a kormánynak elő kellene segítenie, elő kellene mozdítania a kollektív szerződések kötésének lehetőségét is, mert ezek is nagymértékben járulnának hozzá ahhoz, hogy a munkások kizsákmányolása, minim ális munkabéreken aluli alkalmaztatása nem történnék meg. Itt van például egy eset, amelyet ez alkalommal a Képviselőház tudomására akarok hozni. Ismeretes, hogy Albertfalván volt egy hatalmas nagy gyártelep a háború alatt, ahol repülőgépeket gyártottak. Amikor a háború megszűnt, ez a gyártelep is megszűnt és többféle kísérletezés után végre eljutottak odáig, hogy ott egy famegmunkáló telepet létesítettek. Először háztartási eszközöket, gyúródeszkákat és ehhez hasonló, fából levő háztartási eszközöket gyártottak, majd annak idején, amikor a nyalóka nevű cukorka volt divatban, ebben a gyárban készítették a nyalóka fapálcikáját. De ez se ment. Végre azután berendezkedtek hajlított bútor gyártásra. Es ami ott történik, az egyenesen hajmeresztő. Egyenesen megbotránkoztató, hogy milyen módon zsákmányolják ki ott ezeknél a hajlított bútorgyártásoknál ezeket a munkásokat. Itt van egy dr. Kemény nevű mérnök úr, aki a legmesszebbmenő mértékig valósággal nyúzza a munkásokat. Beígér nekik 8—10 pengős napibéreket, s amidőn a munkások már alkalmazást nyernek és az első heti fizetés ideje elérkezik, kiderül, hogy 20 pengőt is alig keresnek hetenként. S amidőn a munkások ezzel szemben zúgolódtak, akkor egyszerűen megfenyegette őket, hogyha nem tetszik ez az állapot, akkor majd fog hozni külföldről idegen munkásokat, akik zokszó nélkül fogják a munkát végezni és fenyegetését beváltotta; Csehszlovákiából hozott mintegy húsz főnyi munkást és a magyar munkásokat idegen, külföldi munkásokkal törte le és tette lehetetlenné, hogy azok tisztességes, a primitív — így mondom: primitív — emberi élet biztosítására elegendő keresthez jussanak. Es itt a kormánynak nincs szava. A szociális törvényalkotás itt van a Ház előtt, tanácskozunk róla, ilyesmi azonban a kormány füleihez nem jut el és egyáltalán, még ha fel is hívják erre a kormány figyelmét, nem tartja szükségesnek a beavatkozást, nem tartja szükségesnek az intézkedést, hogy a magyar munkásokat ne játszhassak ki külföldi munkásokkal, hogy a magyar munkásokat ne zsákmányolhassák ki olyan határtalan módon, mint amilyen határtalan módra számtalan példa van. Ha példákat akarnának idehozni, a példák egész sorát lehetne feltárni, amelyekkel mind azt lehetne tanúsítani, hogy itt Magyarországon olyan nagy mértékben zsákmányolják ki a munkásokat, olyan hihetetlen alacsony munkabéreket állapítanak meg, hogy talán nincs is egy másik állam, még a Balkánt is beleértve, ahol annyira az élethez szükséges béreken aluli munkabéreket állapítanak meg és adnak a munkásoknak, imint nálunk. En személyesen résztvettem a legutóbbi hónapokban, december és január hónapokban egy bérstatisztikai adatfelvételben. Különböző vasipari üzemek munkásairól vettünk fel kereseti adatokat és 25.000-nél több adat gyűlt egybe. Ebből a 25.000 adatból megállapítottam, hogy 13.000 főnyi szakmunkásnak átlagos óránkénti k-cresete 88 fillér. Tessék elgondolni, hogy lehet ebből élni? Ez alig 38 pengő egy hétre, amelyből »ha leszámítjuk azokat a szükséges levonásokat, > -^ betégsegélyző, öregségi ellátás, keresetiadó ülése 1930 április 10-én, csütörtökön. 487 stb. — akkor a munkás alig megy haza 30 pengő fizetéssel. Ez egy jólképzett ipari szakmunkásnak heti keresete, amelyhez hozzá kell fűznöm azt. hogy ma már nagyon kevés olyan üzem van, ahol a munkás állandóan és rendszeresen az egész hetet kidolgozhatná. Nagyon gyakori az utóbbi időben a különböző ideig tartó munkaidőredukció, amikor is a munkást három-négy, esetleg öt napig alkalmazzák, nagyon gyakran szabadságolják heteken keresztül, úgyhogy a munkásnak ez nem állandó biztos, minden héten ismétlődő keresete, osak szerencsés esetben — amikor az egész hetet van alkalma kidolgozni — járó fizetése. Az adatok többi része azt mutatja, hogy mintegy Ötezerfőnyi betanítptt szakmunkásnak már csak 62 fillér volt az óránkénti átlagos keresete, a segédmunkásoknak csak 46 fillér óránkénti kereset jutott, •$. női munkások pedig mindössze 37 fillér átlagos óránkénti keresettel bírnak. Én nem egyes üzemeket és egyes emberek helyzetét ragadom !M és tárom itt fel, hanem 25.000 munkásról felvett adatot, amely adatokban ezek az elszomorító tények mutatkoznak. Ez minidi bizonyíték és ráváll arra, hogy nagy szükség volna rá, ha a munkások bérével törődnének és törvényes alkotás lenne arról, ami a munkásnak minimális keresetét biztosítja. Hogy azonban nálunk erre kevés reménység lehet, ezt igazolni is tudom. Kutattam a Képviselőház, helyesebben mondva, a nemzetgyűlés törvényalkotásaiban és e kutatásaira közben megállapítottam azt, amiről már más alkalommal is szólottam itt a Képviselőiháztoan, hogy 1923-ban volt egy törvényalkotás, az 1923. évi XXXII. te, amelynek 21. §-a 2. bekezdésében a következők foglaltatnak (olvassa): «Felhatalmaztatik a kormány, hogy a rendkívüli gazdasági viszonyokra való tekintettel a bérviszályok békés elintézésére paritásos alapon egyeztető bizottságokat létesítsen.» Azóta hét esztendő telt el és hét esztendő alatt nem tartotta érdemesnek a kormány, hogy a Képviselőház által megszavazott törvényben kapott felhatalmazással éljen, hogy bérviszályok esetére ilyen paritásos egyeztető bizottságokat létesítsen, pedig e hét esztendő alatt számtalanszor lett volna rá szűkség, hpgry valaki beleszóljon a munkások és munkaadók között előforuló viszályokba. A gyengébb fél, a munkás mindig ki volt szolgáltatva a hatalmasabb félnek, a munkáltatónak s bizony sok esetben magúk alá gyűrték a munkáltatók a munkásokat. Ennek következtében az az elszomorító állapot, hogy ma olyan munkabérek vannak, amelyek a megélhetésre nem elegendők, amelyek magukban hordják azt a rendkívül nagy gazdasági problémát, ihögy nem elegenidő fogyasztóképességgel rendelkeznek, tehát a gazdasági nyomorriságot növelik. Ehhez járul a munkanélküliek hadserege és a kormány a munkanélküliséggel szemben nem tesz komoly intézkedéséket. A Házban hallottunk sok mindenféle tervet, programmöt, hangzatos kijelentéseket, de azokból valóság alig lett és éppen itt meg kell említeni, hogy most, amikor a munkanélküliek nap-nap után kény telének magukról különböző formákban életjelt adni, kényteleriek a maguk nyomorúságát nem egyszer kivinni az utcára, vagy pedig gyűléseken szóvátenni, ugyanakkor^egyáltalában nem látjuk a kormány intézkedéseit, pedig újabb nagyobb veszedelmek mutatkoznak, hatalmas, nagy gyártélepek tovább is csökkentik a munkáslétszámot: Érdeklődjék valaki kinn a csepeli Weiss Manfréd gyárban, hogy mi történik ott, hogy