Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-379

452 Az országgyűlés képviselőházának 379. ülése 1930 április 4-én, pénteken. hogy az államhatalom nem arra való, hogy a gazdasági élet szabadságába belenyúljon, mert akkor ilyen, meg ilyen f következmények állanak elő. Igen ám, t. Képviselőház, de ezen a szűkebbkörű magánérdekeltségen kívül itt vannak a nemzetek és annak a nagy társadalmi rétegnek az érdekei. Azt hiszem, mégis csak közérdek és nemzeti érdek, hoffy ezek az érdekek kielégüljenek és annak a társadalmi rétegnek kívánságai teljesülést nyerjenek. A munkabérszabályozásnak kérdése — amint, említettem — rendkívül nehéz kérdés. Mert hiába tornássza fel évtizedes óriási keserves harccal a munkás az ő munkabérét bizonyos magaslatra, amellyel — mondjuk ~ valamiképpen meg van elégedve: jön egy nagy gazdasági zuhanás, amely a munkabéreket is magával rántja. Sajnosán tapasztaljuk a mezőgazdaságban, hogy amióta az értékesítési válság dühöng, amióta a termények ára — a búzának és a többi terménynek az ára — egy éven belül óriási mértékben zuhant, a mezőgazdaságban még az a kis napszám is, amelyet azelőtt tudtak fizetni, lezuhant, mert a gazdasági életnek ez a kényszerű helyzete maga alá tiporta magát a munkást is. Részben ezért vannak az 1.50—2—2.50 pengős napszámok, már tudniillik ott, ahol vannak most tavaszi időben. Nagyon sok jóérzésű gazdaember van ugyanis, aki szociális kötelességének tartja a munkások foglalkoztatását, még ha nincs is kilátása a termés értékesítésére, mert előtte sír a nyomor, és bizony ez nagyon sokszor rosszra vezethet. Amikor mi azt valljuk alapelvünkül, hogy minden munkás, minden foglalkozási ág kapja meg munkateljesítményének kellő anyagi értékét, akkor ezzel a nemzet gazdasági életének egészséges voltát akarjuk előmozdítani. Itt a Házban is már számtalanszor említették, hogy nincs fogyasztás, az ipar pang, a kereskedők becsuknak, a bukások száma óriási mértékben nő. Mindez a statisztika számaiból mered elénk és mindez visszavezethető arra, hogy nincs fogyasztó réteg, nincs fogyasztó terület. Ezt a kérdést úgy lehet megoldani, — hiszen lehet a kérdést forgatni — ha a munkás, a kereső olyan tisztességes béreket, a tisztviselő olyan fizetést kap, amelyet beönthet a gazdasági életbe, amelyet el tud vásárolni, mert hiszen akkor a termelő is megkaphatja terméséért a megfelelő árat. Ez nem lehetetlen dolog, mert béke idejében ez már megvolt: a jobban kereső rétegek jobban költekeztek» és akkor ebben az országban mindenkinek volt jövedelme, s még az állami bevételek is sokkal könnyebben folytak be. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik a fogyasztás növekedése, az értékesítésnek helyes vágányra való terelése, ettől függ az ipar támogatása, a kereskedők boldogulása. Ennek a kérdésnek megoldása az egész gazdasági életnek majdnem a sínpárja, amelyre az életet rá kell vezetni. Ezért tehát be kell látniok azoknak is, akik ezzel a kérdéssel tüzetesebben nem foglalkoznak, hogy a minimál-munkabérek megállapítása nagy gazdasági és szociális szükségesség, amellyel el lehet érni azt, hogy a munkásnak tisztességes kenyeret adunk, amellyel ő egészségét fenn tudja tartani, munkaerejét tudja megtartani vagy növelni. Ezzel a gazdasági életbe vért ömleszthetünk, s előmozdítjuk azt, hogy a gazdasági életben azoknak a rétegeknek a helyzete, amelyek ma kétségbeesetten mind az állam felé nyújtják üres tenyerüket: adj, segíts, mert másképpen elpusztulunk! — önmagától megjavul. A minimál-munkabérékkel kapcsolatban felhozzuk ezeket a kérdéseket, hogy minden társadalmi réteg lássa be és tef^e magáévá, hogy azok a szociális problémák, amelyek most még papiron vannak és amelyeket a népjóléti miniszter űr beígért, ne legyenek idegenek az úgynevezett polgári társadalom és polgári rétegek szívétől, mert ezek a kérdések ma az egész gazdasági és állami életnek domináló kérdései. Ezért ma más területeken is jelentkeznek munkabérjavítási szándékok. Az elmúlt héten is a főváros üzemeinek munkásai tartottak gvűlést, mert az az összeér, amelyet a munkások nagy rétege kap, igazán nem elég a megélhetés biztosítására. Éppen azért, ha már az úgynevezett magánkapitalistáknál nem lehet megfelelő munkabéreket kiharcolni és törvényes módunk nincs rá, hogy az államhatalom rájuk parancsoljon és beleavatkozzék a munkabérek megállapításáb a, a közhatóságoknak, városoknak és államnak elsőrendű kötelességük, hogy az üzemükben foglakoztatott munkásoknak legalább azt a vágyát teljesítsék, hogy ott a minimális munkabéreket bevezessék. De ez nem elég, hanem ezenfelül a különböző munkásrétegek számára olyan fizetést és ellátást kell biztosítaniuk, amely példát ad arra, hogy mások ezen a példán elindulva, saját munkásrétegeiket hasonló helyzetbe hozzák és hasonlóképpen foglalkoztassák. Nemcsak a munkásoknál van azonban a minimál-munkabérek kérdésének rendezéséről szó. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy diplomás, egyetemet végzett embereket, akiknek zsebében mérnöki diploma van, iparvállalatok majdnem ingyen, 80 pengős havifizetéssel alkalmaznak hosszú éveken keresztül; intelligens embereket, akik nem közönséges munkát végeznek, hanem saját szakmájukban, tehát jobban megfizethető területen dolgoznak ilyen, igazán lealacsonyító bérekért és ellátásért s ezzel tengetik életüket. Nagyon indokolt és jogosult tehát, hogy az államhatalom betekintést nyerjen ezeknek a vállalatoknak, üzemeknek és egyéb gazdasági közületeknek életébe, lássa azt, hogy annak a jövedelemnek százalékai miként oszlanak meg azok között, akik dolgoznak, akik termelnek, és azok között, akik az igazgatói székekben ülnek. Nagyon kívánatos volna^ hogy itt egy igazságos béreloszlás következzék be, amelynek révén a munkás megkapja amaga bérét, a tisztviselő pedig a maga fizetését. Mi nem vagyunk olyan szűkkeblűek, hogy sajnáljuk az igazgatóktól az igazgatói tantiémeket és jövedelmeket, — ők is megkaphatják azt, ami nekik jár — csak azt mondjuk, hogy az e téren fennálló rendszert kell visszakergetni a helyes formába, hogy ne szívja fel egy-egy üzem jövedelmét egynéhány előkelő családból ott lévő igazgatósági tag, akkor, amikor a munkás és a tisztviselő nem kapja meg az őt megillető munkabért, illetőleg fizetést, az állam az adójához nem jut hozzá, sőt a részvényeseknek az a része, amely nem tartozik a többséghez, ugyancsak nem kapja meg részvényének ellenértékét. T. Ház! Amikor a kereskedelemügyi miniszter úr előterjeszti ezt a javaslatot, szociális szempontból^ ennek az akciónak ezt a kezdő és félénk lépését örömmel üdvözlöm, csupán arra kérem a miniszter urat, hogy ne maradjon meg a javaslat elfogadásánál, hanem igyekezzék azt minél előbb realizálni s ennek következményekép terjessze be azt a törvényjavaslatot, amely ezt a kérdést a valóságnak megfelelően meg is fogja oldani. A törvényjavaslatot elfogadom. (Helyeslés.) Elnök: T. Ház! A gyorsírói jegyzetekből