Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-370

94 Az országgyűlés képviselőházának 370. ülése 1930 március 19-én, szerdán. szükség. Pedig előállhat, mert nem úgy áll a dolog, mint Szilágyi képviselőtársam állította, hogy soha senki sem tiltakozott a mostani fővárosig szabályrendelet ellen, hogy a katholikusok válasszanak. De hallottuk, a szociáldemokratapárt szónoka itt is és a főváros közgyűlésén is elmondotta tiltakozását. íme tehát egy állandó konfliktusnak van kitéve a főváros. Ez egyáltalában nem kívánatos, mi pedig nem avatkozunk be az egyház jogába ezzel, hanem védelmet nyújtunk, azt a védelmet nyújtjuk, amelyet a kegyúri jogban a magyar alkotmány nagyon sokszor nyújtott már az egyháznak. (Dabasi Halász Móric: Egyetlen magyar törvényben sincs a magán Icegyuraságról szó, hanem csak a főkegyúri jogról!) Nem akarom a vitát tovább folytatni Halász képviselő úrral, mert ő is volt annyira lojális és nobilis, hogy például a főkegyúri jogot ide be sem keverte, ellenben felhozta azt, hogy a fővárosnak, a sz. kir. városoknak joga az általános kegyúri jognak a folyománya, ami, ha igaz volna, kissé nehezebb volna ezt a paragrafust védeni. (Dabasi Halász Móric: Aminthogy úgy is van!) Azonban a tudomány megállapította régen, hogy ez nem áll. A sz. kir. városoknak ikegyúri joga épúgy földesúri kegyúri jogon nyugszik, csak közvetve, mint akármelyik más kegyuraságé. Semmi köze ennek az úgynevezett főkegyúri, vagy általános felség-kegyúri joghoz, hanem, mert a királyoké volt a városok földje, ahová telepeseket telepített, ott a király a maga földesúri kegyúri jogát ruházta át azokra, akik ott letelepedtek. Elég ha hivatkozom Kollányi Ferenc, az egyik legkompetensebb jogi írónkra, aki a magánkegyúri jogot, a sz. kir. városok kegyúri jogát megírta. Azt mondja (olvassa): «Erről a jogról nem lehet azért azt állítani, hogy a városi kegyuraság a /király általános és egyetemes kegyuraságából származott, hanem a városi kegyuraság eredetét az ily egyházakban, illetőleg abban a íkegyuraságban keŰ. keresnünk, amelyet a királyi alapításból létesült egyházakra vonatkozólag bírt, s amelyet átruházott a telepes község vagy város lakosaira.» Hogy menynyire nem a sz. Mr. városok privilégiumai közé tartozott a választás joga, hogy ez mennyire nem derivációjia és folyománya az általános kegyúri jognak, arra a legklasszikusabb eset Győr város esete, ahol véletlenül a föld birtokosa a (káptalan volt, s amikor 1743-ban Győr városa is kérte a sz. kir. városi jogokat, privilégiumokat, a király mindmegannyit megadja, de utasítja, hogy a patronátusi jogban pedig tessék megegyezni a káptalannal, mert az ott a földesúr, illetve jelenleg a kegyúr. Nem lehet 10 perc alatt ilyen nagy kérdéseket itt felhengeríteni, én csak nagyobb vonásokban akartam azokat érinteni és csak azt mondom, hogy Budapestre vonatkozóan sem áll az, amit Halász t. képviselőtársam elmondott, mert amikor az 1703-iki Lipót-féle diploma vissszaadta a sz. kir. városi privilégiumokat, azt mondja ez a diploma, hogy restitutio in integrum, vagyis igenis elismeri a Béla király által adott teljes állapotot. Es mi történt? Plébánosválasztás egy ideig nem is jött • napirendre. Miért? Azért, mert a jezsuiták a paróchusok és a prímás nevezi ki a plébánost. Es most jön a bizonyítékom. Amikor a jezsuiták 1710;ben összekülönböznek a várossal és otthagyják a plébániát, nem a király, hanem a prímás hatalmazza fel Budapest székesfővárost arra, hogy a plébánost megválassza. Mindannyi egy-egy bizonyíték a mellett, hogy a kegyúri jog nem deriváció • és folyomány, hanem egészen más jogfejlődés. De továbbmegyek. Elfogadom Halász képviselőtársamnak azt az alapgondolatát, hogy az egyház jogaiba mi, a törvényhozás, ne avatkozzunk bele és ne tegyük ki magunkat annak, hogy konfliktust idézzünk elő, pláne olyan helyzetet teremtsünk, hogy a jogszabály nem effektuálható. Igen, ez áll, de nem erről van szó, mert mi most nem ezt csináljuk, hanem azt, hogy a kánonjog szerinti jogállapotot és a magyar királyi dekrétumokban és a miniszteri döntésekben eddig elvileg elfoglalt álláspontot egyszerűen a gyakorlati megoldás kedvéért kodifikáljuk. Nekem tehát még csak azt kellene bebizonyítanom, ha volna időm, hogy tényleg megfelel-e ez a hatodik bekezdés amaga szellemében és elgondolásában az egyházjognak. De erről már beszéltem eleget, ezt egészen mellőzöm. De megfelel a magyar törvénynek is az, ahogy ez a bekezdés a kegyúri kérdést kezeli. A dolog úgy áll, azt mindnyájan tudjuk, hogy a szabad királyi városoknak ez a választójoga nagyrészében régi eredetű, középkori, abból a korból való, amikor csak katholikusok voltak. Innen áll elő az, hogy amikor megkapták ezek a színkatholikus városok — lehet, hogy egy-két zsidó volt bennük, de azoknak nem is volt polgárjoguk — a kegyúri jogot, nem disztingválhatott a középkori diploma, hogy kiket illessen meg ez a jog. Ez a kérdés reformáció után éledt fel. Valahányszor feléledt, valahányszor egy konkrét eset adódott, akkor mindig tisztáztatott a jog. Ez nem jelenti azt, hogy minden városban tényleg csak a katholikusok választottak. A praxis lehet sokszor más, és azt sokszor eltűrték, de hogy ebből elévülés nem «származott, komáromi eset kapcsán, ha lesz időm, még rámutatok. Tény, hogy az volt a helyzet az 1890es években, hogy 11 városban vegyesen választottak, 33 városban pedig csak katholikusok választottak. A gyakorlat tehát lehetett eltérő, de valahányszor konfliktusra, vitára s annak eldöntésére került a sor, az elv mindig tisztán megmaradt. Hivatkozhatnék egy sereg döntvényre, amelyet Petrovácz képviselőtársam még felolvasott s amelyeket nem ismétlek meg. De itt van a leghíresebb: a besztercebányai 1818-iki eset, amely később is döntő lett. Ott tudniillik az történt, hogy 1816-ban a választásnál szavazott 30 katholikus és 26 protestáns. Ezt a választást megfellebbezték. A városé volt a patronátus joga. Ekkor a kancellária ós a helytartótanács kiadta a királyi dekrétumot, amelyben megállapították az ismert körülírást: «per solam communitatem catholicam civibus alterius religionis ab omni influxu remotiiS...» Erre az 1818-iki dekrétumra hivatkoznak az összes későbbi miniszteri döntvények. Tehát azokat tulajdonképpen el sem kellene sorolnom. Mégis felemlítem, hogy valahányszor például községek kaptak kegyúri jogot, a miniszteri döntvények is így szólnak. 1881-ben például Jász-Nagy-Kűn-Szolnok megyéhez érkezett egy leirat, amely szerint (olvassa): «Az 1818-iki említettem királyi rendelet szerint a különböző hitfelekezetek által lakott és kegyúri joggal bíró városokban a római katholikus lelkész választása csak a katholikus polgárokat illeti meg.» (Dabasi Halász Móric: Mindig az 1818. évi rendeletre hivatkoznak!) Most nem Halász képviselő úrral vitatkozom, hanem azokkal, akik azt akarják, hogy azt kellene beiktatnunk, hogy az egész törvényhatósági köz-