Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-350

448 Az országgyűlés képviselőházának bíttassék? (Igen!) A Ház a félórával való meghosszabbításhoz hozzájárul. Bárdos Ferenc: Az egyes kirivóbb részleteiket csak azért említettem meg, hogy ebből is láthassa Budapest népe azt, hogy ő milyen hatalom és éppen ennél az oknál fogva nem is kell kétségbeesnie. Az a körülmény, hogy itt fekszik egy törvényjavaslat, amely szerint a törvényhatósági bizottsági tagok nem is egészen kétharmadának megválasztását bízzák rá a főváros közönségére, kétségtelenül azt igazolja, hogy a főváros közönsége a politikai érettségnek olyan fokára emelkedett már, hogy ilyen korrektívumokra van szüksége a kormánynak. Az a körülmény, hogy .a törvényhatósági bizottsági tagok több, mint egyharmadának választását nem merik rábízni a főváros közönségére, azt igazolja, hogy a főváros népét 'ma már nem lehet olyan politikai jelszavakkal vezetni az orránál fogva, mint ahogyan azt meg lehet tenni talán egyes vidéki helyeken, ahol azonban még ennek is ellenmond az, hogy még ott is korrigálják a választójogot azzal, hogy csak nyiltan lehet szavazni. Ebből következik az, hogy a főváros népe egészen bizonyosan óriási többségében ellenzéki törvényhatósági bizottsági tagokat fog választani. Ezzel a kormány már számolt is és ezt már előre liquidálta, mert hiszen ha ezzel nem számolt volna, mi sem természetesebb, mint az, hogy a kinevezett vagy egyéb címen nem a választók akaratából bekerülő törvényhatósági bizottsági tagok számát nem emelte volna fel ilyen magasra. Nekem az a meggyőződésem, hogy ezek iá fővárosi tömegek — az országnak ez a leginteligensebb néprétege — számítottak akkor is, amikor még a régi cenzusos választói jog alapján választották meg a törvényhatósági bizottságot, számítottak akkor is, amikor még a törvényhatósági bizottság tagjainak igen tekintélyes része a virilistákból került ki, és számítani fognak ezek a tömegek ezután is. Helytelen és elítélendő az a politika, amely távol akarja tartani a tömegeket a politikai lakóiaktól; helytelen az a politika, amely a nagy néprétegeket ki akarja szorítani azokból a közületekből, ahol az ő sorsukat intézik. Megítélésem szerint minden tényezőt be kell fogni a munkába. Akik kívül cmaradnak, vagy akiket akármilyen mesterséges eszközökkel kívül rekesztenek, azok amin dig ellenséges indulattal fognak viseltetni a bennlevők munkájával szemben. En azt tapasztaltam, hogy még a radikalizmusnak is legjobb ellenszere a^ demokrácia. Ahol a nagy néptömegeket kizárják a politikai érvényesülés lehetőségéből, ott ezek a tömegek semmi körülmények között sem lesznek lojálisak. Van ennek pszichológiai értelme és magyarázata is. Akit beveszünk magunk közé, akit odaállítunk valami munkának elvégzésére, abban kétségtelenül fel fog támadni, fel fog ébredni az alkotás vágya és a felelősség érzete. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Akit azonban távol tartunk, akinek nem adjuk meg a lehetőséget arra, hogy ő maga is alkosson, maga is közremunkálkodjon valami ügy érdekében, az mindig ellenséges indulattal fog viseltetni és alkothatunk akármilyen szépet és jót, nincsen meg az a pszichológiai előfeltétel, amely kitermeli magából a nagy tömegeknek, a kívülmaradtaknak elismerését. Ne higyjük, t. Képviselőház, hogy a magyar néptömegek nem érettek arra, hogy sorsukat maguk intézzék. Tévedés azt hinni, hogy ezt a népet egy társadalmi réteg vagy egy — mondhatnám — haldokló társadalmi osztály van hivatva vezetni. Vannak, akik azt hiszik, hogy ők szüle50. illése 1930 február 7-én, pénteken. tett vezérei ennek az országnak, akik azt hiszik, hogy a letűnőfélben lévő dzsentriosztálynak az a történelmi hivatása, hogy Ő vezesse a magyar népet; nem veszik azonban észre, hogy az idők megváltoztak, hogy a gazdasági és politikai körülmények ma már egészen mások, mint voltak. Ma már egészen új társadalmi erők jelentkeznek. Ma már kicsúszott a tényleges hatalom, a vagyonadta hatalom azok kezéből, akik valaha ennek az országnak anyagi ereje felett rendelkeztek. Uj és új társadalmi rétegek kerülnek felszínre és így mi sem természetesebb, mint hogy a politikában is más és más erők kell, hogy érvényesüljenek. Aki 30 vagy 50 évvel ezelőtt a politikai jogok kiterjesztéséről beszélt, azt fantasztának nevezték és hitték. Az ipari és földmíves munkásság négyöt évtizeddel ezelőtt a kultúrának még sokkal alacsonyabb fokán állott, mint ma. Különösen az uralkodó társadalmi rétegek el sem tudták képzelni, hogy egy közületben, mint amilyen például a városháza, vagy — horribile dictu — a parlament, felállhasson egy lakatos- vagy asztaloslegény és elmondhassa a maga véleményét. Ez az akkori idők felfogása szerint elképzelhetetlen volt. Az az osztály, amely akkor volt kialakulóban, az az ipari munkásosztály akkor még egészen erőtlen volt, sőt mondhatnám, hogy az ehhez az osztályhoz tartozó embereknek egész felfogása más volt, mint • ma. Akkor, 40—50 évvel ezelőtt, a kisipar virágzó korában vagy a céhrendszer korában a munkás nem volt arra kárhoztatva, hogy egész életén keresztül örökké munkás maradjon. Az, aki valamely mesterséget megtanult, arra számított, hogy majd a legényévek letöltése után és az obligát vándorlási időszak bevégzése után maga is családot alapíthat, bele fog tartozni a céh kötelékébe és magának nyugodt, biztos vegetatív megélhetést fog tudni biztosítani. A gyáripar fejlődése azonban teljesen eloszlatta és megszüntette ezeket a reménységeket. Az ipari munkások száma mind nagyobb és nagyobb lettrés kevesebb lett azoknak a száma, akiknek reményük^ lehet arra, hogy valamikor önálló exisztenciákká lehetnek, s így mi sem természetesebb, minthogy épüen abban a társadalmi rétegben.^ amelynek számára az ő sorsának javítása másként lehetővé nem vált, mint csak úgy, hogy kollektív úton igyekezzék azt megváltoztatni, kellett az osztályöntudat és szervezkedés gondolatának megérlelődnie. Az a remény, hogy ma az a munkás önállóvá legyen, szertefoszlott. Ma már az ipar, helyesebben a termelés annyira decentralizálva van, hogy ma már a munkásoknak igen tekintélyes része csak részmunkát végez. El sem lehet kénzelni azt, hogy egy vasesztergályos önálló legyen, tmert a vasesztergályos önálló'munkát nem végez, csak egy része annak az egésznek, amelyet a gyáripar termel ki és így természetesen az így kialakuló ipari munkásosztálynak érvényesülését is a változott viszonyok következtében lehetővé kell tenni. Az utóbbi idők törvényalkotásánál azonban azt tapasztaljuk, hogy bár ez az igen fontos, öntudatos és intelligens társadalmi réteg itt van, mégis ellenséges indulattal viseltetnek ezzel a társadalmi réteggel szemben és veszélyesnek ítélik a mai társadalmi rendszerre nézve, pedi"

1 csak akkor és addig veszélyes, amennyiben ezt a politikát folytatják, amelyet a mostani kormányzat^ folytat. Hogy mennyire nem kell félni ettől a társadalmi rétegtől, erre nézve hivatkozom arra, amire néhány képviselőtársam már hivatkozott, az angol munkásságra, amely nem