Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-321

62 Az országgyűlés képviselőházának 321. ülése 1929 október 2J/,-én, csütörtökön. magamévá teszek, örömmel üdvözlöm és örömmel járulok annak törvényerőre való emeléséhez. (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) Elnök: Szólásra következik? Gubicza Ferenc jegyző: Csik József! Csik József: T. Ház! Én mindig bizonyos megilletődéssel szólok hozzá a kultuszminiszter úr javaslataihoz és teszem ezt azért, mert a kultuszminiszter úr iazon kevés államférfiaik egyike, akik bizonyos céllal felállított terveket és programmokat alkotnak és ezeket a terveket és programmokat meg akarják valósítani. Ez ellen természetesen senkinek sem lehet kifogása, különösen abban az időben, amikor a költségvetésben pályadíjiat tűznek ki egyes államférfiak jó ötletek számára. Sőt éppen ebből kifolyólag dicsérhetjük a kultuszminiszter úr célszerű tervszerűségét. Ez a dicsérendő tervszerűség azonban nem ment fel bennünket az alól, hogy bizonyos jóakaratú kritikát ne gyakoroljunk azon útra és módra vonatkozólag, amellyel a kultuszminiszter úr a maga tiszteletreméltó terveit meg akarja valósítani. Ez a kritika természetesen nem gázolhat bele a gyűlölet patájával a kultuszminiszter úr szép Programmjának zsenge vetésébe, de felvethet néhány gondolatot, amely a gyakorlati élethez talán közelebb hozza ezt a programniot és ezáltal szimpatikusabbá és elfogadhatóbb á teszi. A kritikának ebből a szemszögéből nézve ezt a törvényjavaslatot, készséggel üdvözlöm azt a két szép célt, amely a törvényjavaslat szövegéből kiütközik. De nem üdvözlöm azt az alapelvet, amelyen ez a két cél felépül. Nem üdvözlöm, azt az alapelvet, amely lehetővé teszi, hogy a mai nehéz gazdasági viszonyok között a beiratási díjakat emeljék. Nem azokat az időket éljük, t. Ház, amikor újabb terhekkel lehetne megterhelni a polgárságot. Azt mondhatná ugyan valaki, hogy hiszen egy jelentéktelen összegről van szó, mint ahogy a kultuszminiszter úr is az előbb volt szíves említeni, hogy mindössze 40%-os emelésről van szó. A mai időben azonban, amikor olyan kicsi a jövedelem, minden kis teher nagynak mutatkozik. En tehát a magam szempontjából nem helyeslem azt, hogy a beiratási díjaknak felemelésével iparkodjanak ezt a két szép célt megvalósítani. Azt is mondhatná valaki, hogy hiszen a törvényjavaslat gondoskodik arról, hogy a szegényeknek ez a beiratási díj elengedtessék. A törvényjavaslat azonban nem írja körül azt, hogy vájjon ki tekintessék ebből a szempontból, szegénynek. Mondok egy példát. A karmelita apácák által vezetett intézetnek növendékei, akik majdnem mind hadiárvák, de általában mind árvák, nem minősíttettek olyan szegényeknek, akiknek ezt az egypengős beiratási díjat elengedték volna. Az^ én utánjárásom kellett ahhoz, hogy végre belássák, hogy ezek a teljesen vagyontalan hadiárvák tényleg olyan szegények, akik megérdemlik azt, hogy ezt az egy pengő beiratási díjat nekik elengedjék. Ennek eldöntése teljesen az igazgatóknak, az illető iskolák vezetőinek egyéni mérlegelésén fog alapulni. Ez tehát az én véleményein szerint helytelen és a kultuszminiszter úrnak olyképpen kell intézkednie, hogy a végrehajtási utasításban határozott rendelkezések történjenek arranézve, hogy a törvényjavaslatnak ezt a pont iát, amely a szegényeknek a beiratási díj elengedését lehetővé teszi, minél nagyobb mértékben gyakorolhassák. De célszerűnek, sem tartom azt az alapelvet, amelyen ez a törvényjavaslat felépül, és pedig azért nem, mert ez a törvényjavaslat tulajdonképpen áttöri az 1908: XL

VI. te szellemét, amely az ingyenes népoktatás elvén épült fel. Ma, amikor nemcsak Európában, hanem az egész világon az a tendencia kezd uralkodóvá válni, hogy a népoktatást ingyenessé teszik, nekünk, akik talán az anyagi romlás legalsó lejtőjén állunk, nem lehet ezzel a tendenciával szemben olyan intézkedést inaugurálnunk, amely a beiratási díjaknak nem csökkentését, hanem inkább emelését jelentL Végeredményben ez a polgárságnak új adóterhet jelent. S bár ezt az adót nem a végrehajtó fogja beszedni, hanem be fogja szedni az iskola vezetője, mégis meg kellene valahogy oldani ezt a kérdést úgy, ahogy a múltban is meg volt oldva: a kultuszminisztérium költségvetése keretébe kellene beilleszteni ezt a programraot és annak alapján kellene megvalósítani azt a két célt, amelyet ez a törvényjavaslat kontemplál. Mélyen t. Ház! Mindezt nem azért mondottam, mintha azt a két célt, amely — ismétlem — a törvényjavaslatból kvázi kiviláglik, nem helyeselném a legteljesebb mértékben. Az egyik cél az, hogy a tanítók gyermekei részére nevelőintézeteket akar kreálni a kultuszminiszter úr. Ez a törekvés kell, hogy mindenkinek legmélyebb és legnagyobb elismerését hozza, mert hiszen a tanítóság ma olyan szerény anyagi javadalmazásban részesül, hogy azok a tanítók, akik nem városban laknak, hanem a külső perifériákon, igazán nem rendelkeznek azzal az anyagi erővel, hogy gyermekeiket iskolába küldjék. Ma egy középiskolai tanulónak havi ellátása minimum 80, de sok esetben 100—120 pengőbe kerül. Ez körülbelül 50%-át teszi ki átlagban a vidéki tanítóság fizetésének. Ha tehát egy gyermek után fizetésének felét kell odaadnia, akkor egészen természetes, hogyha Ő is élni akar, már nem adatik meg neki a mód arranézve, hogyha több gyermeke van., a többit is taníttassa. Eendkívül üdvös és dicséretes tehát az a törekvés, amellyel a kultuszminiszter úr a tanítóságon segíteni akar valahogy, azonban más utat és módot is lehetett volna e tekintetben választani, A magam részéről felhívom a kultuszminiszter úr figyelmét arra, hogy be kellene hozni azt a módszert, hogy a családos embereket iparkodjunk áttelepíteni a városokba, hogy bizonyos érdem jutalma legyen^ az, hogy a városokba juthassanak a perifériákról a tanítók. (Kocsán Károly: Ügy is van!) En, mélyen t. képviselőtársam, tudom, hogy van. Ma mi a helyzet

1

? Ma fiatal leányok özönével jönnek a legjobb állami iskolai helyekre, míg öreg, élemedett tanítók, akik 5—6 gyermekkel rendelkeznek, erejük minden megfeszítésével sem tudnak feljutni a városokba, hogy gyermekeiket taníttathassák. (Ügy van! a baloldalon.) Hogy egy pozitív dolgot említsek, én az egyik legnagyobb állami iskola gondnoksági elnöke vagyok Üjpesten. Ott az egyik esztendőben circa 50 tanerőt alkalmaztak helyettesnek. Abból az 50 tanerőből körülbelül 35 volt nő, és ezek közül a 24 éves kort alig haladta meg 20. Mi ennek a következménye? Az, hogy ma már nem tudunk a tanoncoktatásra tanerőket beállítani, mert leányokkal tanoncokat oktatni nem lehet. A férfitanerők ma már annyira csökkentek Pest vidékén, hogy — ismétlem — a tanoncoktatás forog veszélyben. Nem mondom tehát, hogy teljes mértékben kell ezt az általam felvetett gondolatot megvalósítani, — mert.hiszen némileg igazat kell adni a törvényjavaslat indokolásának is, amely azt mondja, hogy értékes tanerőket kell a perifériákon is hagyni — de azok a tanerők is úgy látják, hogy bizonyos érdem jutalmazásának kellene lennie annak, hogy előkelőbb