Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-320

42 Az országgyűlés képviselőházának 320. ülése 1929 október 23-án

} szerdán. iratási díjat sem tudja fizetni, de tankönyveket sem tud beszerezni, ingyen tankönyvekhez jussanak a módosabbak befizetései által; a másik érdek pedig, amelyet részletesebben voltam bátor ismertetni, a tanítócsaládok gyermekeinek neveltetése és taníttatása. Az együttes bizottság azonban e mellett a módosítás mellett még egyéb változtatásokat is végzett a törvényjavaslat eredeti szövegén. A 3. § első bekezdésében csak stiláris módosítás történt, amely talán nem is érdemel külön felemlítést, ellenben a 3. § második bekezdésében többek kívánságára töröltetett az «elsősorban» szó, azért, hogy biztosíttassék, hogy csakis olyan tanulók vétetnek fel a létesítendő tanítói nevelőintézetekbe, internátusokba, akik tanulmányaikat szüleik alkalmaztatása helyén megfelelő tanintézet hiányában nem folytathatnák. Itt azonban kiegészült még a szöveg — abból a célból, hogy ezek az összegek a gyakorlati pályákra menő tanítógyermekek neveltetésére is fordíthatók legyenek — Kéthly Anna t. képviselőtársunk javaslatára a következő szöveggel (olvassa): «vagy más továbbképzési lehetőség hiányában» s ezenkívül azért, hogy a népesebb, többgyermekes tanítócsaládok előnyben részesíthessenek, még kiegészíttetett a következő beszúrással (olvassa): «a népesebb családok gyermekeinek elsőbbséget kell adni». Ezek azok a módosítások, amelyeket szükségesnek tartottam külön megemlíteni. Ezek után bátor vagyok kérni a törvényjavaslatnak úgy általánosságban, mint az együttes bizottság módosításaival annak részleteiben is elfogadását. (Helyeslés jobbfelől.) Elnök: Szólásra következik? Szabó Zoltán jegyző: Petrovácz Gyula! Petrovácz Gyula: Mélyen t. Ház! Azt a kettős célt, amelyet a kultuszminiszter úr ennek a javaslatnak tengelyéül kitűzött, mindkét értelmében csiak helyeselni lehet. Azt az első célt, amely az iskolai beiratási^ díjiak egyik felének az iskolai könyvtárak céljaira való felhasználását akarja elrendelni, — pláne azzal a kiegészítő módosítással, lamelyet a bizottságban éppen a mi javaslatunkra fogadott el a miniszter úr, hogy azt szegény gyermekek ingyen iskolaköny vekben vagv kölcsön iskolakönyvekben való részesítésének céljaira használják fel — magunk részéről a legmelegebben üdvözölj ük. T. Ház! Ez az ingyenes népoktatás elvének egy második fázisa. Mi az ingyenes népoktatás elvét úgy képzeljük el, hogy az necsak tandíjmentes legyen, hanem a szülőket mentesítse az ingyenes népoktatásnak még azoktól a mellékterheitől is, amelyeket ezidőszerint még viselni kénytelenek: tankönyvek, iró és tanszerek s egyéb iskolai cikkek beszerzésétől is, hogy ne legyen olyan szegény ember az országban, aki az iskoláztatás folytán anyagi megtér heltetéssel legyen kénytelen küzködni. Ezt a gondolatot tehát a magunk részéről a legszívesebben «akceptáljuk, csak megemlítem, hogy a székesfőváros ezen a téren még ezen is túlmenőleg támogatja az ifjúságot, amikor ingyen tejakciót tart fenn, (Helyeslés.) úgyhogy a szegény gyermekek •.' nemcsak szellemi táplálékot, hanem testi táplálékot is kapnak; sőt napközi otthonokat < is tart fenn, amelyekben nemcsak módot nyújt arra, hogy felügyelet alatt legyenek azok a különösen szegény munkásgyermekek, akiknek szülei reggel munkába mennek és este jönnek haza, hanem ott még élelmet is kapnak, kiadós, jó, tisztességes élelmezésben részesülnek. Csak megemlítem, éppen a kultuszminiszter úr jelenlétére való tekintettel, a székesfővárosnak legújabb napközi otthon-típusát, amely már reggel fél héttől kezdve veszi, gondozásba az iskolás gyermekeket, azokat, akiket a hat órakor munkába menő szüleik kibocsátanak az utcára és akik eddig nem tudtak hol tartózkodni. Azokban a külvárosi részekben, ahol ez rendes szokás, már reggel fél hétkor fűtött teremmel és felügyelő tanítónővel várja a székesfőváros a gyermekeket és azokat egészen addig, amíg a szülő a munkából haza nein jön, este fél hétig állandóan gondozza és csak akkor bocsátja haza. Méltóztatnak tehát látni, hogy az ingyenes népoktatás kérdésében a székesfőváros mennyire előrehaladt és ebben az előrehaladásban kell, hogy az állami oktatás, illetőleg a vidéki oktatás is lehetőleg kövesse. Hasonlóképpen helyes az a másik cél is, hogy a tanítók, különösen a tanyai és a falusi tanítók gyermekeinek további iskoláztatását meg lehessen valósítani egy alap létesítésével, amelyből internátusok készülhetnek minden olyan helyen, ahol középiskolák és felsőbb iskolák vannak. Ma azt kell mondanom, hogy mély tisztelettel kell meghajolnia a magyar állam minden polgárának annak a tanítónak önfeláldozása előtt, (Igaz! Ügy van! a jobboldalon és a középen.), aki a mai vidéki tanyai, falusi iskolákban ma a magyar kultúrának szerényen dotált, de becsületesen dolgozó napszámosa. (ErŐdi-Harrach Tihamér: A kultúra igazi pionírja!) Ezek előtt, t. Képviselőház, le kell vennünk a kalapot. (Malasits Géza: Ne dicséretet, hanem fizetést adjanak az urak! Dicséretből nem lehet megélni! — Erődi-Harrach Tihamér: Ha már nem tudjuk megfizetni, legalább dicsérjük őket! — Malasits Géza: Sok hasznuk van abból! — Zaj. — Elnök csenget.) Különösen most, amikor igen helyesen a népiskolai oktatás lehető kiszélesítése a vízszintes sík irányában, az elemi iskolai oktatásnak minél sűrűbb hálózatban való kiépítése irányában folyik, most egyre több és egyre nagyobb a száma azoknak az önfeláldozó tanítóknak, akik munkájukat olyan helyeken folytatják, tanya-központokon vagy tanyákon szétszórva, olyan helyeken vannak, ahol gyermekeik továbbiskoláztatása lehetetlen. -Kell, hogy ezt a generációt, amelyet a tanítóság nevel fel, mint értékes nemzeti generációt odajuttathassuk, hogy középiskolai, sőt felsőiskolai tanulmányait is minden akadály nélkül végezhesse. Ha az a szerény fizetés lehetetlenné teszi azt, hogy távollévő központokban neveltethessék ezeket a gyermekeket maguk a tanítók szerény jövedelmükből, akkor az állam vagy más közületek — az egyházakat is értem ez alatt — gondoskodjanak olyan intézményekről, amelyekben ezeknek a tanítóknak gyermekei a szülők anyagi gondjaitól mentesen folytathatják tanulmányaikat. Mindkét célt tehát, amint méltóztatik látni, magunk részéről a legteljesebb mértékben helyeseljük. A megvalósítás eszközét, azt a most már évente befizetendő 1 pengő beiratási díjat azonban nem tudjuk teljes mértékben magunkévá tenni. Ez a gondolat áttörése az ingyenes népoktatás elvének. A népoktatás ingyenességét az a körülmény, hogy nem tandíjat szedünk, hanem beiratási díjat, körülbelül r olyan formában hágja át, mint ahogyan a jótékony célú mulatságoknál és színdarab-előadásoknál szokták mondani: belépődíj nincs, de ruhatár kötelező, vagy belépődíj nincs, de műsor váltás kötelező. Itt is csak az a helyzet tulajdonképpen, hogy egy