Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-320

Az országgyűlés képviselőházának 320. ülése 1929 október 23-án, szerdán. 41 tésbe vettek be összegeket ilyen internátusok létesítésére és támogatására. Az állam által létesített budapesti és kolozsvári Tanítók Háza mellett, amely intézetek a tanítók egyetemet látogató gyermekeinek nevelésére szolgáltak, így létesültek a vármegyei tanítóegyesületeknek és az egyes vidékek, például az erdélyi tanítók, a délmagyarországi tanítók egyesületeinek r ilyen internátusai. Ezen internátusok fenntartásához az 1914—15. évi állami költségvetésben 32.000 pengő hozzájárulást szavazott meg a törvényhozás, 3 évvel később pedig ezt a hozzájárulást felemelte 52.500 pengőre. Ezenkívül hozzájárult a két egyetemi internátus fenntartásához 4000—4000 pengő fenntartási segéllyel, azonkívül 8000 pengővel a berendezésre, illetőleg karbantartásra. Sajnos, ezek a középiskolai internátusok, amelyek Temesvárótt, Aradon, Léván, Kolozsvárott, (itt leányotthon) Ungvárott, Szatmárnémetiben, Eperjesen, Trencsénben és Nagyváradon állottak fenn és amelyekhez csatlakozott volna az akkor már tervbevett nyitrai internátus is, mind elvesztek; valamennyi elszakított területen volt. Nagyon természetes, hogy a csonkaország tanítósága hasonlóképpen azt kéri és arra törekszik, hogy az ő gyermekeinek középiskolai oktatása, neveltetése szintén biztosíttassék. Máris összeálltak egyes vármegyei tanítóegyesületek tagjai és gyűjtést rendeztek maguk közt ilyen új internátusok létesítésére, ellenben a még meglévő Ferenc József Tanítók Házának fenntartására sem voltak a maguk erejéből képesek. Ezért fordultak a kormányhoz évek során át azzal a kéréssel, hogy a kormány tegye lehetővé iskolai gyűjtésekkel a szükséges Összegek előteremtését s a kormány több esztendőn keresztül hozzá is járult az ilyen gyűjtésekhez. Ezekből a gyűjtésekből tekintélyes összegek folytak is be, amelyekkel a felmerült hiányokot fedezni tudta az Eötvös-alap, a tanítók házának a fenntartója, viszont azonban ezek a gyűjtésekből befolyó összegek nem voltak elegendők arra, hogy új intézményeket tudjon a tanítóság létesíteni. E mellett ezek a gyűjtések odiozusakká váltak. A szülők nem szívesen adóztak, különösen, ha nem igen vol £ tehetségükben az ilyen gyűjtésekhez való hozzájárulás s a minisztérium maga is kifogásolta, hogy egyes iskolák tanulói nem csupán otthon, a szülőktől kértek hozzájárulást, hanem például Budapesten házról-házra, családról-családra járva gyűjtöttek. Ezt természetesen nem lehetett tovább tűrni, annál kevésbbé, mert nemcsak tanítói és szociális célokra, hanem egyéb célokra is igénybe óhajtották venni egyes kategóriák ezeket a gyűjtési lehetőségekei Már bizonyos elfajulást lehetett látni. Ezért a kultuszminiszter úr az 1927 : XIV. te. 14. §-ával elejét vette minden további iskolai gyűjtésnek. Elmaradtak tehát a tanítók szociális intézményei javára szolgáló gyűjtések, illetőleg az ezekből addig befolyt összegek, s ezért a tanítóság a kormányhoz fordult, hogy valami úton-módon, esetleg kormánytámogatással tegye lehetővé gyermekeinek középiskolákban való neveltetését. Sajnos, a mai állampénzügyi helyzetben erre nincs mód, ezért határozta el magát a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr, hogy az 1908. évi XL

VI. te. 1. szakszában adott lehetőséget némileg kibővítve, illetőleg a beiratási díj összegét felemelve, az ebből befolyó összegeket kérje a törvényhozástól ilyen középiskolai internátusok céljaira. Amikor az utóbbi esztendőkben a kultuszminiszter úrnak óriási méretű, nemcsak a Ház minden oldaláról, hanem az egész nemzet részéről is elismeréssel találkozó iskolaépítési akciója révén a kis falvak és a tanyák százai és ezrei jutottak új iskolákhoz, igen természetes, hogy a csonkaországban megszaporodott azoknak a tanítóknak a száma is, akik igényt tartanak arra,- hogyha már ők a centrumoktól távol teljesítik kultúrhivatásukat, legalább gyermekeik neveltetésénél nyúljon hónuk alá a társadalom. En tehát a magam részéről — és ezt a felfogást teljes mértékben honorálta a közoktatásügyi és pénzügyi bizottság is együttes ülésében — méltánylandónak tartom azt a szociális érdeket, amely a mellett másodsorban kulturális érdek is, hogy az ilyen tanítócsaládok gyermekei részére a kultúrcentrumokban, ahol tehát középfokú iskolák vannak, nevelőintézetek létesüljenek. De nemcsak a középiskolákba és polgári iskolákba járó gyermekek részére, hanem a gyakorlati pályákra lépő tanítógyermekek részére is kontempláltatnak ezek az internátusok. Mármost a kultuszminiszter úr törvényjavaslatának eredeti szövege az ötvenfilléres beiratási díjat — amelyről bátor vagyok megemlíteni, hogy az utóbbi esztendőkben a pengőértékre való áttérés révén 58 fillérre emelkedett — 1 pengőre kívánta felemelni s ebből 60 fillér fordíttatott volna az eredeti célra, az ifjúsági és tanítói szakkönyvtárak gyarapítására, 40 fillér pedig ilyen tanítói internátusok létesítésének, fenntartásának és támogatásának céljaira. A közoktatásügyi és pénzügyi bizottság igen részletes vita tárgyává tette ezt a törvényjavaslatot és több tagjának javaslatára — így Várnai Dániel, Petrovácz Gyula, Kéthly Anna és Kocsán Károly t. képviselőtársainknak a kultuszminiszter úr által is magáévá tett indítványára, — az együttes bizottság megváltoztatta a törvényjavaslatot elsősorban annyiban, hogy a 60 és a 40 fillérre való tagolást 50—50 fillérre módosította, e mellett az első 50 fillérnek céljául már nem az ifjúsági és tanítói szakkönyvtárak gyarapítását tűzte ki, hanem a szegénv gondviselők gyermekeinek tankönyvekkel való ellátására szolgáló kölcsön-tankönyvtárak létesítésére kívánja fordíttatni ezeket az 50 filléreket. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) Bátor vagyok itt megemlíteni, hogy amint az 1908: XL

VI. te. is gondoskodott arról, hogy a szegénysorsú szülők ne tartozzanak még azt a csekély beiratási díjat sem fizetni, azonképpen a kultuszminiszter úrnak eredeti javaslata is és az együttes bizottság által módosított javaslata is természetesen tág teret kíván biztosítani annak, hogy szegénysorsú szülők e beiratási díj befizetése alól is mentesüljenek. Itt vagyok bátor rámutatni arra is, hogy maga a kultuszminiszter úr is kívánta, hogy^az együttes bizottság jelentésében ez különösképpen hangsúlyoztassék. Ezért vettem be a jelentésbe azt, hogy az 1. § második bekezdésében foglalt rendelkezések értelmezése tekintetében szükségesnek látja a bizottság annak nyomatékos hangsúlyozását, hogy a gondviselők szegénységének igazolását nem szabad megnehezíteni, költséget okozó feltételekhez és szegénységi bizonyítvány felmutatásához kötni. Viszont nem látom semmi akadályát annak, bármennyire szívünkön viseljük is a mai nehéz gazdasági viszonyok között népünk tehermentesítését, hogy a módosabbak, a tehetősebbek, akiknél az az egy pengő egyáltalában nem számít, hozzájáruljanak két ilyen jelentős szociális érdeknek a munkálásához. Az egyik szociális érdek a törvényjavaslatnak új szövegezése szerint, ugyebár az, hogy éppen azok a szegény gyermekek, akiknek gondviselője a be-