Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-329

29Ö Az országgyűlés képviselőházának 329. ülése 1929 november 13-án, szerdán. len szükségességét és megalkották a maguk büntető kódexét is. Ami mármost azt a legtöbbet vitatott kérdést, a 38. §-t illeti, hogy kell-e annak a katonai egyénnek megengedni azt, hogy fegyverét használhassa, én azt hiszem, hogy ez a nagy felbuzdulás, amely ennek nyomán itt kipattant, nem volt egészen szükséges; legalább is én, mint jogász, nem látom, hogy olyan borzasztóan szükséges lett volna. Eggyel mindenkinek tisztában kell lennie, azzal tudniillik, hogy az az ember, aki a katonai egyenruhát viseli magán, a hadsereg tagja; és én benne nem a személyt, hanem a hadsereget nézem. Az az ország, amely hadseregét nem becsüli meg, nem is érdemli meg azt a hadsereget. Végeredményben az a hadsereg védi meg enneEfaz országnak külső és belső békéjét. Természetesen van rendőrségünk, van csendőrségünk is, ezek azonban nem ezt a feladatot látják el elsősorban. Az országnak külső és belső békéjét elsősorban is és végsősorban is a katonaság védi meg és ha ezt a katonaságot kivételes tiszteletben részesítjük, saját magunkat becsüljük meg. Mert mi tudjuk azt, hogyha arra kerül a sor, elsősorban ennek kell majd kiállania és ennek kell megvédenie ennek az országnak becsületét és békéjét. En tehát semmiféle kivételes helyzetet nem látok abban, ha azt mondjuk, hogy mivel ez a katona a hadsereg tagja, a hadsereg pedig a legfőbb véderő, azt az embert, aki a hadsereg egyenruháját viseli, mindenkinek meg kell becsülnie és tisztelnie kell. En nem akarok arra hivatkozni, hogy egyes mulatókban, mikor még fiatalabb voltam, — most már nem (Derültség.) — láttam, hogy amikor bejött egy katona a mulatóba, mindnyájan erősen felfigyeltek rá és nemcsak fixirozták, hanem kijelentéseket is tettek rá. Nem tudom, jó volt-e ez, vagy nem volt jó; azoknak az időknek szelleme volt talán, amikor tényleg úgy volt, — ahogy itt beszéltek róla — hogy voltak magyar tisztek, osztrák tisztek, és nem tudom, milyen tisztek. Amikor nem voltunk érzésben egybeforrva, amikor nem egyformán gondolkoztunk, és nem egyformán éreztük azt SL magyar érzést, amely mindenkinek lelkében élt, akkor ez talán előfordulhatott, ma azonban ilyen esetek nem fognak előfordulni, az egészen bizonyos. Ma a mi vérünkből való vér és a mi húsunkból való hús a katonatiszt, aki velünk egyformán gondolkozik. Nem is fog odakerülni a helyzet, hogy összeütközésbe kerüljünk vele, mert hiszen, ha nézzük a mi nemzeti hadseregünk múltjában ezeket az eseteket, amennyire én emlékszem, — és azt^ hiszem, nem emlékszem rosszul — összesen négy eset fordult elő, amikor ilyen összetűzésre került a sor. De ha nézem ezt a szakaszt, nem látok semmiféle ellentétet a büntetőtörvénykönyv 79. §-ában meghatározott jogos védelem és ebben a mostani 38. §-ban meghatározott fegyverhasználat között. Ez a szakasz ugyanis kifejezetten megmondja, hogy csak akkor szabad neki "ezt használnia, ha más személy jelenlétében történik vele szemben a sértés. Ez tehát kizárja azt, amit itt a túloldalon lévő képviselőtársaim mondottak, hogy bemegyek egy katonatiszthez, azzal Össze fogok veszni és az rögtön kardot ránt, engem lekaszabol és nekem erre nincsen tanúm. Ez nem történhetik meg, mert ilyen esetben nincsen joga a fegyvert használni, ha pedig használja, éppen olyan közönséges bűncselekményt követ el, mint amilyet elkövet egy más ember. Benne van a szakaszban, hogy kardját csakis akkor használhatja, ha más jelenlétében történik ilyen sértés, s hogyha ez a jogtalan támadás folytatásának megakadályozására^ elkerülhetetlenül szükséges, és ha azt a célt másképpen nem érhette el. E.z ugyanaz, ami meg van mondva a jogos védelemnél is. Jogos védelmet is csak akkor lehet elképzelni, ha valakinek másképpen nem lehet elhárítania azt a oselekményt, másképnen nem lehet megakadályoznia annak a bűncselekménynek elkövetését vagy folytatását. Itt tehát semmiféle változott helyzet nincs, úgyhogy itt legfeljebb csak az van kifejezésre juttatva, hogy tessék vigyázni, egy katonai személlyel szemben ne járjunk el könnyelműen az ilyen sértésekkel, mert annak nemcsak magát, hanem a hadseregnek a szellemét és az egész hadsereget is meg kell védelmeznie. Mert mi történnék akkor, ha egy mulatóban vagy akárhol egyszerűen csak nekimehetnének annak a tisztnek, az kénytelen lenne elnézni azt és azt mondani, hogy majd megyek a bírósághoz és meg fogom torolni a cselekményt. Milyen gúnyolódás lenne ennek a vége, mennyire kinevetnék azt, aki az erőt és hatalmat képviseli és kell hogy képviselje, ha az ilyen inzultust nem tudná megakadályozni. Mert ha velünk történik valami és azt nem tudjuk megakadályozni, mindjárt szaladunk egy olyan emberhez, aki kardot visel az oldalán — a mi helyzetünkben a rendőrhöz és csendőrhöz — és azt mondjuk, tessék megakadályozni az illetőt abban, ihogy ezt tovább folytatlhassa. Ezután tehát a katonától fogjuk várni, hogy menjen el a rendőrhöz és mondja azt, hogy tessék megakadályozni ezt a cselekményt, mert nekem ugyan van kardom, de azt nem szabad használnom? Nem tudom elhinni, hogy valaki ilyet el tudjon képzelni és éppen ebből a szempontból nem tudom a fegyverhasználatot helyteleníteni. Én hiszem, hogy ez a jövőben nem fog megtörténni. Hallottuk sokszor és az életben magam is tapasztaltam, hogy a legtöbbször; fiatalkorban követték el ezeket a cselekményeket, amikor indulataik felett nem tudtak egészen uralkodni, amikor idegeiket nem tudták még anynyira megfékezni, mert amikor kijöttek a Ludovikából vagy más katonai intézetből, azt hitték, hogy övék a világ és mindent szabad tenniök. Gondoljunk csak a magunk életére. Magam is bevallom, hogy amikor kijöttem a gimnáziumból, azt flaittem, hogy én vagyok a legnagyobb úr a világon és most már mindent szabad tennem. , En azt látom, hogy ma már nem így gondolkozik a fiatalság, ma már megismeri a szenvedést és nyomorúságot fiatalkorában is. Ma már nem aranyidőket élünk és ezek a fiatalok sokszor komolyabban gondolkoznak, mint a régi fiatalság gondolkozott. Ma a fiatalság azt nézi, hogy 18 éves korában kenyeret tudjon szerezni magának; már 17—18 éves korában kilincsel mindenfelé, (hogyha majd a matúrájával készen lesz, el tudjon valahol helyezkedni. Ma már érzi a fiatalság ennek a mai nyomorult időnek a súlyosságát, érzi azt, hogy magát kell fenntartania, nem gondolkozik olyan könnyelműen, jobban meggondolja cselekedeteit és azt, hogy mit szabad és mit nem szabad tennie. Valljuk be őszintén, — nem akarom ezzel a régi hadsereget bántani — hogy amikor annak idején a Ludovikáról kikerült az a fiatalember, akkor ő bizony sokkal többnek képzelte magát, mint ami volt. A régi időben, amikor a Ludovikát végzett ifjú fel-