Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.
Ülésnapok - 1927-329
Az országgyűlés képviselőházának 329 kötötte a kardját, elment mindjárt az első mulatóba pezsgőzni. Ma ez már megszűnt, ma már nem ebben a szellemben nevelik a mi katonáinkat. Ma megtanítják arra, hogy nehéz az élet és a nehéz életviszonyok közé neki is be kell illeszkednie. Ma már, amikor ugyanabból a társadalomból kerül ki a katona is, csak a foglalkozása más, a polgári társadalommal szemben is sokkal nagyobb megbecsüléssel és tisztelettel viseltetik. Ma már nem gondol arra, hogy lenézze a civilt, vagy hogy azzal a polgári egyénnel szemben esetleg inzultusokat kövessen el, hanem ő is keresi azt a harmóniát, együttérzést és együttműködést, amely ennek az országnak nélkülözhetetlen létalapja. A katonaság is ma érzi azt, hogy neki dolgoznia kell ebben az országban és mi látjuk, hogy mennyire meg vannak erőltetve a mi fiatal katonáink. Ma nem tölthetik el életüket olyan könnyelműen, mint azelőtt, mért a gyakorlatozás igazán nagyon elveszi idejüket, hiszen látjuk, hogy délután 3-kor, Vsakor, 4-kor jönnek haza a kaszárnyából és rövidesen megint vissza kell menniök. A katona tehát nem gondolhat arra, hogy most már egész idejét csak a mulatozásnak szentelheti. Ezek az idők elmúltak, de nem is gondol reá ez a fiatalság. Ezt uni az életből látjuk, a tapasztalatból tudjuk megállapítani. Nem kell attól félnünk, hogy most a Gotterhalte^ vagy a Kossuth-nóta miatt lesznek összeütközések, vagy hogy ami a katonának tetszik, nekem nem tetszik, mert minden egyformán tetszik mindnyájunknak, ami ennek az országnak hasznos, üdvös és jó. Nincs tehát közöttünk lelki különbség, nincs lelki eltávolodás és nem is lehet. (Egy hang a középen: Egyek vagyunk!) Amint helyesen mondja t. képviselőtársam, mi egyek vagyunk egészen, egybe forrtunk lelkileg, nem szabad arra gondolnunk, hogy valaki, aki a mi vérünkből való vér, majd ellenünk fog törni csak azért, hogy megmutassa, hogy neki kard van az oldalán. De ha mégis megtörténnék, itt. vannak azok a szigorú meghatározások a törvényben. Ha ezeket nem fogja megtartani, szigorúan fog érte lakolni. Megvan tehát a fék, amely még akkor is vissza fogja tartani őt attól, hogy bűncselekményt kövessen el, ha az indulatok meg is lesznek 'abban a fiatalságban. A magam részéről tehát egészen nyugodt lélekkel fogadom el ezt a szakaszt. Nem látok benne semmi veszélyt sem az államra, sem a polgárságra, de még azokra sem, akik nagyon félnek ettől. Ami már most a halálbüntetés kérdését illeti (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.), ennek nagy irodalma van, amelyet előttem szólott jogásztársaim igen éles elmével és éllel már letárgyaltak. A magam részéről is azt tartom, hogyhanem feltétlenül szükséges, nem szabad halálbüntetést alkalmazni. Nem tartozom azok közé, akik azt mondják, hogy a halálbüntetést egészen el kell törölni, mert én azt hiszem, Jiogy addig, amíg^ az emberek között lesznek bűnöző emberek is és lesznek olyanok, akik nagyobb bűncselekményeket is elkövetnek, szükség van arra, hogy legyen megfélemlítés is, hogy a bűnös tudja azt, hogy a legfőbb jóval, ami az életben adatik, a maga életével is áldoznia kell akkor, ha azt a bűncselekményt elköveti. Ha azonban ezen az elvi alapon állok is, ez nem jelenti azt, mintha helyeselhetném, hogy könnyelműen bánjunk a halálbüntetéssel. Éppen ezért a magam részéről, nagyon megfontolandónak tartom, hogy amikor fiatalkorúakról van szó, be kell-e venni azt, hogy azok halálbüntetéssel büntethetők. (Mozgás a középen.) Bár, mint előzőleg mondottam, ülése 1929 november 13-án, szerdán. 299 vannak bizonyos esetek, amikor talán a fiatalkorúakkal szemben sem lehet attól eltérni. Hiszen ezt a háborúban is láttuk, — különösen láthatták azok, akik a szerb hadszintéren voltak — hogy főképpen a kis komitácsik, a 15—16 éves gyerekek voltak azok, akik a legnagyobb bűncselekményeket elkövették. Azokat bérelték fel arra, hogy kövessék el a legnagyobb bűncselekményeket, amelyek a haderő ellen irányulnak. Ha lehetséges lenne, a magam részéről örömmel venném, ha ezt a szakaszt elhagynán, ha kimondanánk azt, hogy a fiatalkorúakkal szemben nem lehet halálbüntetést alkalmazni. (Helyeslés.) Ami a felnőttekre, a nagykorúakra vonatkozó halálbüntetést illeti, azt is a minimumra kell korlátozni. De úgy látom, hogy ez a törvényjavaslat nagyon helyesen szabta meg azokat a bűncselekményeket, amelyekkel a halálbüntetés jár és most még kevésbbé félek attól, még háború esetén sem, hogy ezzel nagyon gyakran fognak élni, amikor magyar hadbírák fogják kimondani azt az ítéletet. Az a magyar hadbíró mindig mérlegelni tudja majd azokat a körülményeket, amelyek között az a bűncselekmény elkövettetett, a mérlegelés jogával élni is fog és csak abban az esetben fogja majd kimondani a halálbüntetést, ha más megoldási mód nem kínálkozik. Ami a botbüntetést illeti, ezért én magam sem tudok lelkesedni, azt hiszem, egyetlen jogász sincs, aki lelkesedne ezért, de ebből nem az következik, hogy nincs esetleg rá szükség háború esetén, ha ez egy nagyobb jó az élet megmentésére, és a halálbüntetés elkerülése végett esetleg szükséges. Nem szívesen adok a minisztériumnak felhatalmazásokat, hogy ilyen bűncselekményeket megállapítson, vagy a megállapított bűncselekményeknél a büntetési módot és a nemet is megállapítsa, mert én sokkal szívesebben veszem, ha ez a büntetőtörvénykönyvben van lefixirozva. Soha sem voltam híve annak, hogy a minisztériumnak adassanak ilyen nagymértékű felhatalmazások, mégis csak be kell látnom azt, hogy vannak esetek, amikor elkerülhetetlen. Ha én halálbüntetést akarok megváltani azzal, hogy huszonötöt fogok ráhuzatni arra az emberre, akkor azt hiszem, hogv az szívesebben fogja venni és azok is szívesebben fogják venni, akik a halálbüntetésnek ellenségei. Mert hiszen el van kerülve a halálbüntetés végrehajtása, helyettesítve van ezzel. Azt hiszem, hogy az a honvédelmi miniszter úr, aki majd abban az időben alkalmazni fogja, nem fog olyan könnyelműen bánni a botbüntetéssel és ő is erős lelkiismereti kérdést fog csinálni abból, hogy behozza-e vagy pedig ne hozza be. De amikor azt látjuk, hogy nemcsak nálunk volt ez meg minden rendelkezés nélkül, akár törvény, akár rendelet van erre, a háborúban megvolt más államokban is. El kell képzelni, hogy más államokban is gondolkozó férfiak hozzák azokat a törvényeket, akik nemzetüknek, hazájuknak javát akarják és akik meg akarják védelmezni azokat is, akik esetleg bűncselekményt követtek el. Mi is ezt csináljuk és én azért nyugodt lelkiismerettel bízom ezt egy magyar miniszter elbírálására, hogy szükség van-e erre vagy pedig nincs. Én szeretném, ha nem lenne erre szükség. Amíg emberek lesznek, mindig lesznek bűnöző emberek is és ezt azzal nem lehet megszüntetni, hogy azt mondjuk: mi pedig a botbüntetést nem fogjuk alkalmazni. Ha szükség van arra az ország, a nemzet érdekében, akkor igenis tessék alkalmazni és akkor mi ebből nem csinálhatunk lelkiismereti kérdést. 43*