Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-329

292 Az országgyűlés képviselőházának 329. ülése 1929 november 13-án, szerdán. és ezzel egész exisztenciája is. (Ügy van! jobbfelől.) En azonban meggyőződéses lelkes híve vagyok a katonai és polgári társadalom teljes és tökéletes Összeforrásának és ezért hajlandó volnék a fegyverhasználat jogának megszorításában még továbbmenni, ezt azonban feltételekhez kötném. Ez a feltétel az, hogy meglegyen a garancia arra nézve, hogy a tiszt — ha egyszer becsületében súlyosan megsértik — olyan elégtételt kapjon, amely a katonai tekintélynek, a hadsereg tekintélyének teljes mértékben megfelel és hogy ez a tiszt ezt az elégtételt a sértés után a lehető legrövidebb idő alatt megkapja. A katonatiszti kar, a katonaság ma már nem állam az államban, erre nincs semmi szükség. De igenis, szükség van arra, hogy a régi tekintélyeket teljes mértékben visszaállítsuk és éppen a hadsereg az, amely ezt a tekintélyt, a magyar államnak a tekintélyét leginkább képviseli, amely ennek a tekintélynek, ha nem is egyetlen, de mindenesetre látható és legexponáltabb képviselője. Ezért tartom szükségesnek azt, hogy olyan törvényes intézkedések történjenek, amelyek biztosítják azt, hogy, amint mondottam, a tiszt súlyos megsértése esetén gyors és teljesen megfelelő, kielégítő elégtételt kapjon. Amíg ilyen elégtételt nem kaphat a tiszt, amíg a tisztnek ilyen eszközök nem állanak rendelkezésére, amíg ilyen törvényes intézkedések nincsenek, addig kénytelen vagyok az ebben a javaslatban lefektetett módját a fegyverhasználatnak elfogadni. De nyugodt lelkiismerettel teszem ezt, mert meg vagyok "-vőződve arról, — ismerve a mi tisztikarunkat — hogy a mi tisztjeink ehhez a fegyverhez, ehhez a joghoz csakis a legvégső, a legutolsó, a legszükségesebb esetben fognak nyúlni és ezt a jogot mindig ultima rationak fogják tekinteni. Most pedig áttérek a botbüntetés kérdésére. Őszintén bevallom, hogy a botbüntetést én sem tartom szép büntetésnek. Szükségesnek tartom azonban a botbüntetést, természetesen csak a háború esetében. Ezt a szükségességet semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ezt a büntetési nemet a világháborúban bevezettük mi is és bevezették más államok is, annak ellenére, hogy erre semmiféle törvényes alap nem volt. Es nedig bevezették annak idején a világháborúban a botbüntetést a halálbüntetésnek a pótlására, helyettesítésére, tehát tisztán humanitárius okokból. A jelen törvényjavaslatba is ugyanilyen okokból került bele a botbüntetés. De ha híve is vagyok általában véve a háború esetére a botbüntetésnek, mégis azt tartom, hogy helyesebben — bocsánat a kifejezésért — bölcsebben cselekednénk talán, ha azt a szakaszt, amely a botbüntetést akár nyiltan, akár leplezve tárgyalj jelen törvényjavaslatból kihagynók. Nem tartanám célszerűnek azokra az okokra rámutatni, amelyek engem erre az elhatározásra bírtak és így méltóztassanak megengedni, hogy minden hosszabb indokolás helyett csak röviden egy francia mondatot idézek, amely így szól: «Il y a des choses, qui se font, mais qui se ne disent pas»; vannak dolgok, amelyeket meg kell csinálni, de amelyekről beszélni nem szabad. A javaslatot általánosságban elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés a jobboldalon és a középen. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Bródy Ernő! Bródy Ernő: T. Képviselőház! Amikor itt szóbakerül elsősorban az a kérdés, hogy szükség van-e a katonai büntetőtörvénykönyv reformjára, akkor én minden habozás és feltétel nélkül azt mondom, hogy szükség van, sőt kötelesség, nemzeti kötelesség a katonai büntetőtöryénykönyv reformja, mert akik még a régi Képviselőháznak tagjai voltunk, úgy a háború előtt, mint a háború után, valamennyien követeltük ezt a reformot. Képtelenség ugyanis és lehetetlen állapot az, hogy amikor a magyar nemzet önálló lett, akkor egy régi katonai copf alapján összeállított büntetőtörvénykönyv legyen az irányadó' és legyen használatban. Nem lehet tehát nézetkülönbség abban, hogy a katonai büntetőtörvénykönyv reformja nemzeti szükségesség, elodázhatatlan, feltétlenül a magyar nemzeti állam jelenlegi konstrukciójába tartozik. Ez iránt semmiféle nézeteltérés nincs. És maradhatott volna ez a kérdés teljesen a szakszerűség határain belül. A reformra szükség van. Aki katona volt, annak tudnia kell azt, hogy szükség van magára a külön katonai büntetőtörvénykönyvre, mert azt megköveteli a katonai hivatás, a katonai foglalkozás, amely sok ágában teljesen eltér a polgári foglalkozástól, úgylhogy arra a polgári törvények közönséges szabályai nem alkalmazhatók. Aki tehát szakember ezen a téren, aki katona, az ennek szükségességét is feltétlenül elismeri. Amire nincs szükség és ami kiváltja a bírálatot és kiváltja az ellenkezést, az az, amikor a polgárság érdekei, jogai súrlódnak a katonasággal szemben. Ez váltotta ki ennél a javaslatnál is a kritikát és ezt kellene és ezt lehetne elkerülni. Mert ha ez a néhány vitás pont kimaradna ebből a javaslatból, akkor én azt mondom és azt hiszem, hogy itt teljes egyhangúság keletkeznék a javaslat elfogadása szempontjából, mert semmiféle komoly tényezőnek e javaslat ellen kifogása nem lehet. Méltóztassék megnézni, t. Képviselőház, hogy amikor ez a nemzet ilyen állapotban van, amilyenben jelenleg van, amikor a szabadságjogok nincsenek kiépítve, amikor még mindig léteznek a kivételes hatalomnak egyes intézkedései, akkor ez a nemzet különösen érzékeny minden olyan ponton, ahol a polgárságot szembeállítják a katonasággal s ahol a katonaság mint külön kaszt jelentkezik. Egészen más az, amikor a foglalkozás és hivatás természete szerint megoldandó kérdésekről van szó és egészen más azután az, amikor külön privilégiumokról és külön monopóliumokról van szó. Fájdalom, az a tapasztalat, hogy a háború jogcímén kivételes intézkedéseket nagyon sokáig tantottak hatályban. Az is természetes, — annak is, aki katona, annak is, aki polgár, látnia és tudnia kell — hogy a háború esetére a normális szabályok néni alkalmazhatók. A háború esetén egészen különleges állapotok vannak. A dolog természetéből folyik az, hogy amikor a jog uralma megszűnt, akkor a jog szabályait nem lehet alkalmazni. Ez egészen világos és egészen természetes. Itt csak az a baj, hogy a fenyegető háború jogcíme nagyon kényelmes köntös arra, hogy a békében is olyan intézkedéseket csináljanak, amelyek a békeidőkbe egyáltalában nem illenek.^ Ez váltja ki az ellenzést és ez váltja ki a bírálatot. Itt egy igen komoly kötelesség elvégzéséről van szó és amikor felmerülnek ilyen aggodalmak éppen a polgári részről és a polgári jogok szempontjából, akkor azok nem a javaslat tulajdonképpeni lényege ellen irányulnak, — mert hiszen még a kormánypártról is hallunk aggodalmas